Emléktáblát avattak a tapolcai Csányi utcában vasárnap, a város mintegy nyolcszáz zsidó lakosa deportálásának évfordulóján. Tapolca első holokauszt-emléktáblájának felavatásán Dr. Grüll Tibor történész, a Szent Pál Akadémia tanára beszélt a város és az ország közelmúltjának tragikus és sötét hónapjairól, és azok máig tartó következményeiről.

"Föl, gyermekek, tanulásra…" (Ady Endre) "A történelem legfőbb tanulsága, hogy a népek és kormányok soha semmit nem tanultak belőle" – írta százötven évvel ezelőtt Hegel. Nem volt igaza, hiszen éppen az ő szellemi öröksége példázza, mekkora hatást gyakorolhat a történetírás az utókorra. Többek közt a hegeli történetfilozófiának köszönhetjük a történelem raszszista-nacionalista interpretációját, amely a napóleoni háborúk és a hitleri birodalom összeomlása közötti időben szinte egyeduralkodóvá vált Nyugat-Európában, s ami nélkül a nácizmus létre sem jöhetett volna. 

Manapság már számítógépes programok is segítik azokat, akik szép, színes, és főként minél terebélyesebb családfával akarnak büszkélkedni. Nincs ebben semmi kivetnivaló, elvégre mindenkinek joga van megtudni, kik is voltak ősei. A Biblia is részletesen felsorolja a világtörténelem legfontosabb szereplőinek családfáját. De vajon milyen szerepük van a nemzetségi táblázatoknak a bibliai történelemértelmezésben? Találhatók-e ellentmondások Jézus genealógiájában; és hogyan került bele József "vérvonala" a Megváltó családjába, mikor nem volt annak vér szerinti apja?

Az elmúlt héten az Egyesült Államokban rendezett orvoskonferencia egyik kiemelt témáját az evangéliumokból is jól ismert "Nagy" Heródes halálát okozó betegség jelentette. A Heródes-klán legismertebb alakjának lelkén nemcsak a csecsemő Jézus üldözése, a betlehemi gyermekmészárlás, hanem saját családja jó részének kiirtása is száradt. Heródes azonban súlyos árat fizetett gonoszságáért: borzalmas betegségektől gyötörve, iszonyatos szenvedések után múlt ki, alattvalóinak – sőt családjának – nem kis megkönnyebbülésére. 

Az ókori Izrael földrajzilag legészakibb területe, melynek neve egyszerűen "körzet", sohasem örvendett nagy népszerűségnek a vallásos zsidóság körében. Ézsaiás korában "pogányok körzetének" is nevezték az itteni lakosság vegyes etnikai összetétele miatt. Jézus korára a "vidéki" Galilea és a "fővárosi" Júdea között már pattanásig feszült a helyzet. A farizeus párt befolyása alatt álló júdeaiak mint a jeruzsálemi Templom és a köréje szerveződött "egyházállam" polgárai, mélyen megvetették a szellemi értelemben alacsonyabb rendűeknek, politikai szempontból pedig veszélyesnek tartott galileaiakat. 

Júdea különleges helyet foglalt el az ókori Izraelben, mivel az Örökkévaló "Júda törzsét választotta, a Sion hegyét, melyet szeret". Egyedül ez a törzs és ez a terület kapott ígéretet arra, hogy a fogság és szétszóratás ellenére is "örökké megmarad, nemzedékről nemzedékre". A Jeruzsálemben felépült Szentély egy olyan teokratikus államszervezet központját képezte, melynek jogrendszere – elviekben – teljes egészében az ószövetségi kinyilatkoztatásra épült. Jákob áldása nemcsak Júda kitüntetett szerepét jelezte előre a többi pátriárka között, hanem egyben messiási prófécia is volt: "Nem múlik el Júdától a fejedelmi bot, sem a vezéri pálca térdei közül, míg eljön Siló, és a népek neki engednek." Az Újszövetség megerősíti, hogy ez a kijelentés Jézus Krisztusban teljesedett be, "mert nyilvánvaló, hogy a mi Urunk Júdából támadott".

A világhódító Nagy Sándor i. e. 331-ben nagy és népes várost akart alapítani Egyiptomban, amely az ő nevét viseli majd. Egy álomtól és Homérosz egyik verssorától vezettetve ki is választotta a helyet: Pharosz szigetét és a vele szemben elterülő széles öblöt. Megparancsolta embereinek, hogy itt alapítsák meg Alexandriát. A város alaprajzát földre szórt árpadarával jelölték ki, de azt a mindenfelől nagy számban előrajzó madarak felcsipegették. E baljós előjel igencsak megzavarta Alexandroszt, de a jósok azzal biztatták: az általa alapítandó város mindennel bőven el lesz látva, sok és mindenféle fajtájú ember tápláló otthona lesz.

Semmi bajom az Indiana Jones-filmekkel. Hiszen eléggé szórakoztató, ahogyan a jó svádájú, okos és talpraesett professzor (főszerepben: Harrison Ford) hol a frigyládára, hol a Grál-kehelyre, hol pedig indián kincsekre bukkan rá a legképtelenebb helyeken. Nincs ezzel semmi baj, végtére is a filmvászon és Steven Spielberg fantáziája sok mindent elbír. De képzeljük csak el mindezt más környezetben! Mondjuk úgy, hogy a cambridge-i egyetem történészprofesszora számolna be hallgatóinak valamelyik előbb említett "szenzációs felfedezésről". Valószínűleg hamarosan más állás után kellene néznie, esetleg egy csendes, kényelmes gyógyintézet falai között folytathatná előadásait. Nem így szűkebb pátriánkban, amely – mint azt az alábbi történet példázza – e téren is a korlátlan lehetőségek hazája.

Az utóbbi években úgyszólván népünnepéllyé terebélyesedett hazánkban az október végi–november eleji temetőjárás. Az újra reneszánszát élő pogány halottasnapok mellett ráadásul a bevallottan barbár hagyományokra viszszamenő Halloween boszorkányünnep is egyre nagyobb népszerűségnek örvend. Ezek kapcsán felmerül néhány kérdés. Honnan erednek e kultuszok gyökerei? Mit mond a halálról, a gyászról, a túlvilági életről a zsidó–keresztény kinyilatkoztatás? Van-e köze a bibliai kereszténységnek e halotti ünnepekhez?

Egyelőre a legszigorúbb titoktartás övezi azt a vatikáni projektet, amelyről a múlt héten adott hírt a világsajtó. A máris nagy port kavaró hír így hangzott: a Szentszék felhatalmazta vezető katolikus teológusok és történészek egy nemzetközi csoportját, hogy kezdje meg az eddig katolikus körökben mérvadónak tekintett Jeruzsálemi Biblia szövegének "kijavítását". 

A Mohamed életében egységesnek mondható iszlám közösség széttöredezése a próféta halála (632) után azonnal megkezdődött. A vezető muszlim csoportok rövid mérlegelés után Abú Bakrt választották meg "Isten küldötte utódjának" (halífat raszúl Allah), röviden kalifának. A döntéssel azonban nem mindenki értett egyet, s az ezt követő polgárháború máig tartó, kiengesztelhetetlen vallási-politikai megosztottsághoz vezetett az iszlám közösségen belül. A negyedik kalifa, Ali idejében – aki mellesleg Mohamed veje volt – alakult ki a két fő vallási irányzat: a szunniták és a síiták "felekezete". Közülük egyértelműen az utóbbi a radikálisabb és agresszívebb, ezért valóságos melegágya a különféle radikális mozgalmaknak. A síitizmuson belül már a 7. században létrejött a karidzsita, nadzsita, kajszánija, iszmáilijja és imámijja ágazat, melyek teológiája több lényeges ponton eltér egymástól.

Babilón neve fogalom volt az ókorban: a legnagyobb kiterjedésű, leggazdagabb és legerősebb város egyben a legfontosabb vallási központ szerepét is betöltötte. Jelentőségét egyetlen ma meglévő vallási központhoz – a katolikusok Vatikánjához, a muszlimok Mekkájához, a hinduk Benáreszéhez – sem mérhetjük. 

Minden nemzetnek szüksége van eredetmítoszokra. Minél régebbre visszavezethető, s főképp minél régebb óta dokumentálható ez a legendakör, annál "ősibb" és tekintélyesebb maga a nemzet. Tudjuk, hogy Róma eredetét egészen a Homérosz által megénekelt Trójáig vezették vissza. De kik voltak az etruszkok, akiknek farkasa – jelképes módon – a csecsemő Romulust és Remust táplálta? 

Talán többen emlékeznek még a nemrégiben világsikert aratott Gladiátor cím? filmnek arra a jelenetére, amikor a főhős először jutott be a Colosseum küzdőterére. Megállt a porond közepén és csak bámulta, bámulta az irdatlan tömeget, miközben hatvanezer torokból tört fel az ordítás: "Küzdj! Harcolj!" Sokak számára talán kiábrándító, hogy a filmes történetben szereplő Maximus a valóságban soha nem létezett. De annál valóságosabb annak a huszonötezer zsidó férfinak a sorsa, akiket Titus – diadalmas júdeai hadjáratának befejeztével – Rómába hurcolt, s arra kényszerített, hogy az apja által megkezdett Colosseum építkezésén dolgozzanak. A hadifoglyokat végül a maguk építette amfiteátrum közönsége előtt végeztette ki gladiátorokkal és vadállatokkal.

Jézus már jó előre felhívta követőinek figyelmét arra, hogy a tanítványok nem kerülhetik ki Mesterük sorsát: ha őt üldözték, sőt megölték, velük sem fognak különbül bánni. Úgy tűnik tehát, az evangélium hirdetése nemcsak magában hordozza az üldözés lehetőségét, hanem ez szükségszerű velejárója. 

"A húsvét mindkét napja keresztény és keresztyén ünnep, ekkor mi, keresztények, a zsidók által megfeszített Krisztusra és az ő feltámadására emlékezünk" – nyilatkozta Csurka István néhány hete egy sajtótájékoztatón. A pártvezér középkori vérvádakig visszanyúló, súlyosan antiszemita kijelentése ismét felveti a kérdést: Milyen erők tartják életben évszázadok óta az "istengyilkosság" vádját a zsidósággal szemben? Kiknek áll érdekében az, hogy több mint fél évszázaddal a holokauszt után még mindig a zsidó népet vádolják a keresztények Istenének megölésével? Cikkünkben e vád történelmi-teológiai gyökereit próbáljuk boncolgatni, és jó előre tudomásul vesszük, hogy a józan ész, a történettudomány és a bibliafilológia akárhány érvét vonultatjuk is fel ez ellen az abszurd és irracionális vád ellen: mindez falra hányt borsó marad. Jézus Krisztus perének aktája kétezer év óta lezáratlan, s a nem ritka perújrafelvételek során még ma is démoni indulatok uralkodnak el a képzeletbeli tárgyalótermekben. Ugyanúgy, mint akkor és ott, az időszámításunk szerinti 31/32. év pészachján, a zsidó főtanács gyűléstermében és Pilátus római helytartó palotájában.