A palesztin zászló az egész nyugatellenes felkelés jelképévé vált. Az intifáda globális méreteket ölt. A párizsi Szabadság-szobor fekete könnyekkel zokog, miközben a szélsőbaloldaliak, illetve másod-, harmadgenerációs bevándorlók lassan leégetik és kifosztják Európa nagyvárosait.

Aki járt már Izraelben, nagy valószínűséggel hallhatta az ironikus megállapítást, miszerint a zsidó nemzet a „hatmillió miniszterelnök országa”. Tény, hogy nemcsak a köznapi beszélgetésekben van sokaknak markáns – és egymással sokszor szöges ellentétben álló – politikai álláspontja, hanem a választásokon is rendszeresen elindulnak egészen meglepő formációk és jelöltek. Egyikük most komoly nemzetközi figyelmet keltett.

Óriási diplomáciai és politikai viharhoz vezetett Donald Trump közelmúltban tető alá hozott dízelügylete, mely potenciálisan megzabolázhatja az elszabadult üzemanyagárakat, mozgásteret adhat Amerikának az iráni háborúban, ugyanakkor a félidei választások eredményére is negatív hatással lehet.

Durva sérülések, lángoló iskolák és utcák, kegyetlenül megtámadott igazgatók és tanárok. A szeptember közepétől induló, egész Franciaországra kiterjedő diákzavargások radikalizmusa nemcsak Párizst, de egész Európát sokkolta.

Tel-Avivban járunk. A HaSalom, azaz „A Béke” nevet viselő vasútállomáson és a legnagyobb tereken fiatal fiúk és lányok képeivel ellátott matricák tömege néz velünk farkasszemet, emlékeztetve arra, hogy október 7-e továbbra is nyílt sebként fáj, amit a társadalom nem felejt. Emellett ugyanakkor a nyüzsgő élet, gyermekkacajok emlékeztetnek arra is, hogy a gázai terroristáknak nemcsak, hogy nem sikerült eltörölni a zsidóságot Izrael földjéről, de az életet, reménységet, hitet sem sikerült kiölni belőlük.

Az eredeti elképzelése szerint, a Flydubai tel-avivi járatát eltérítő ománi pilóta úgy vezette volna a gépet a Ben Gurion izraeli repülőtérbe, hogy a légvédelemnek már ne legyen esélye lelőni a gépet. Ha sikerrel jár, az súlyosabb csapás lett volna Izraelre nézve, mint amit az éppen három éve történt október 7-ei támadás jelentett.

Példátlan lépéssel építene a „lehető legszorosabb” szövetséget Kanadával az Európai Unió, ami Ursula von der Leyen szerint csupán első lenne a „társult tagországok” sorában.

Nem örülhettek sokáig az európai egységpárti politikusok annak, hogy tavasszal kikerült a hatalomból az uniós föderalizmus legnagyobb kerékkötőjének tekintett Orbán Viktor. A szeptemberi németországi tartományi választások és a jövő évi francia elnökválasztással kapcsolatos felmérések azt üzenik, hogy a patrióták csak csatát veszítettek ugyan, de a háború egyáltalán nem dőlt el.

„Az édesapád gyilkosa lehet az első, akit az új törvény alapján halálra ítélnek” – ezzel a drámai mondattal reagált Benjamin Netanjahu a 16 éves Joav Sakron kérdésére, hogy mi változott Izraelben október 7-e óta. A zsidó államban a Hamász három évvel ezelőtti tömeggyilkos terrortámadása óta először tartanak választásokat, a tét a modern Izrael történetében leghosszabb ideje regnáló miniszterelnök politikai jövője.

Németországban minden egyes tartományi választás lakmuszpapírként szolgál a következő Bundestag-választáshoz is. A választási szuperhónap, 2026 szeptembere több olyan tanulsággal is szolgál, ami egyre izgalmasabbá teszi a 2029 februárjáig hátralevő több mint két évet, és rendesen feladja a leckét a jelenlegi politikai főáramnak.

Európa legnagyobb gazdasága harmadik éve nem talál magára: gyárbezárások, leépítések, stagnáló GDP és reálbérek. A német modell alappillérei rendültek meg, a hatás pedig a szavazófülkéket is elérte.

Egyre élesebb fenyegetések hangzanak el mind a NATO-szövetségesek, mind pedig Moszkva részéről egy esetleges közvetlen katonai összecsapásra vonatkozóan. Az üzengetéseknek külön súlyt ad az, hogy az elmúlt hetekben több veszélyes incidens is történt Európa keleti határain.