hetilap

Hetek hetilap vásárlás
Legfőbb bűn a hit
A hatalom szemében:

Jézus már jó előre felhívta követőinek figyelmét arra, hogy a tanítványok nem kerülhetik ki Mesterük sorsát: ha őt üldözték, sőt megölték, velük sem fognak különbül bánni. Úgy tűnik tehát, az evangélium hirdetése nemcsak magában hordozza az üldözés lehetőségét, hanem ez szükségszerű velejárója. 



A Colosseum, ahol keresztényeket vetettek a vadállatok elé

A Jézus halálát és feltámadását követő rövid fél évszázad alatt a kereszténység a Római Birodalom minden sarkába eljutott, újabb fél évszázad alatt pedig annyira megerősödött, hogy az ifjabb Plinius – a Fekete-tenger déli partján levő Bithünia és Pontosz tartomány helytartója – 110 körül már azt írta Traianus császárnak: "Mindenféle korú, mindenféle társadalmi osztálybeli emberek, férfiak és nők vegyest, igen sokan kerültek és kerülnek vád alá. Nemcsak a városokban, hanem a falvakban és a tanyákon is elharapódzott ennek a babonaságnak a ragálya." (A levél további részleteit lásd keretes szövegünkben.) Mint az idézett mondatokból kitűnik, a helytartó vád alá helyezte a keresztényeket. De vajon milyen alapon? Nos, ez még a római jogban jártas Plinius számára sem kevés fejtörést okozott: "Vajon magát a keresztény nevet kell-e büntetni, akkor is, ha az illető semmi bűnt sem követett el, vagy pedig a keresztény névhez hozzátapadó bűnöket?" E kérdés azért figyelemre méltó, mert három lehetséges vádat sorol fel: magát a keresztény nevet, vagyis azt, ha valaki magát kereszténynek vallja; "a keresztény névhez tapadó bűnöket", amelyek csupán babonás előítéletek voltak; valamint köztörvényes bűnöket, ilyeneket viszont sem az akkoriban bevett kínvallatás, sem a titkos ügynökök bevetése révén nem tudott a keresztényekre bizonyítani! Végül leleményes módon mint titkos társaságot tiltotta be a keresztények egyébként teljesen nyilvános és az államrendre semmifajta veszélyt nem jelentő összejöveteleit.

A keresztényüldözések jogi hátterére vonatkozóan máig kérdés az, hogy milyen rendeletek alapján történtek a velük szemben elkövetett atrocitások. A kutatás a mai napig nem tudott Decius (249–251) kora előtti időkből olyan császári vagy szenátusi rendeletet felmutatni, amely a Római Birodalom egészére vonatkozóan jogi alapot jelentett volna a keresztények üldözéséhez. A viszonylag kései eredet? mártírakták vizsgálata is arra engedett következtetni, hogy az 1–2. században az atrocitások a helyi magisztrátusok (helytartók, polgármesterek, városi tanácsosok) köréből indultak ki. Több forrás is megerősíti, hogy ilyen esetekben maga a keresztény név, illetve az, ha valaki magát kereszténynek vallotta, került vád alá. A kereszténység a római jogban addig ismeretlen kategóriává vált: míg a köztörvényes bűnözőket azért ítélték el, amit a múltban cselekedtek, a keresztényekre a vád időpontjában vallott hitük miatt várt súlyos büntetés, amit az utolsó pillanatig elkerülhettek annak nyilvános megtagadásával. 



Rágalom, hazugság, előítélet



A kereszténység ellen még a 3. században is az volt a legfőbb vád, hogy egyáltalán létezik. A jogi végzettség? Tertullianus, Karthágó "karizmatikus" püspöke, így summázta az ellenük folytatott hajsza lényegét: "Ez a küzdelem a név ellen folyik." A magukat keresztényeknek valló emberekre nem tudtak más vádat rábizonyítani, mint hogy hisznek Jézus Krisztusban, mint Messiásban. Pletykák természetesen szép számmal akadtak róluk, melyek terjesztésében az ókori pogány értelmiség oroszlánrészt vállalt. A történész Tacitus, a költő Iuvenalis, vagy a regényíró-mágus Apuleius is olyan ostoba rágalmakat írtak róluk, miszerint a keresztények vérfertőzők, orgiasztikus lakomákat rendeznek, azokon gyermekeket ölnek meg és vérüket megisszák, aszszonyaik fertelmes kicsapongásokban lelik gyönyörűségüket, titkon szamárfejet imádnak – és így tovább. Tertullianus csak annyit fűz hozzá ehhez: soraikból szinte naponta támadtak árulók, ellenségeik rendszeresen rajtuk ütnek az istentiszteletek közben, de ilyen dolgokat soha senki nem fedezett fel köztük! 

A 3. századra négy fő vád, vagyis inkább előítélet kristályosodott ki a kereszténység ellen. Az első vád: szentségtörés és vallásgyalázás. A rómaiak azzal vádolták a hívőket, hogy nem imádják a pogány isteneket, vagyis nem járnak el a templomokba, nem visznek áldozati ajándékokat, és nem ünnepelik meg a kultikus állami ünnepeket. A keresztény apologéták válasza: az úgynevezett "istenek" nem is léteznek, csupán régen megholt emberekről van szó, akikben már maguk a pogányok sem hisznek. Miért csak a keresztényeket akadályozzák a rómaiak a szabad vallásgyakorlásban, miközben minden más kultuszt engedélyeznek? 

A második vád: felségsértés és hazaárulás. A keresztények fitytyet hánynak a császárokért bemutatott áldozatokra, és nem imádják őket istenekként. Ezt a római jog szerint is komolynak minősülő vádat a keresztények azzal utasították vissza, hogy Pál apostol felszólításának eleget téve mindenkor imádkoznak a hatalmon levőkért. Ráadásul az ő imáik még érnek is valamit, nem úgy, mint a pogányok áldozatai, amelyek teljesen haszontalanok. 

A harmadik vád: gazdasági manipulációk. A pogányok szerint a keresztények nem vesznek részt a gazdasági életben, a templomi adókat nem fizetik, emiatt az általános adóbevételek is csökkennek. A keresztények erre azzal vágtak vissza, hogy elismerték: valóban nem járnak templomokba, nem vesznek részt a szent lakomákon, nem látogatják a szórakozóhelyeket, de ugyanúgy élnek, mint a többi ember, vagyis termelnek és kereskednek. A keresztények haszontalansága miatt pedig elsősorban "a bordélyosok, leánykereskedők, kerítők, orgyilkosok, méregkeverők, b?bájosok, babonás jegymagyarázók, áldozatokat fürkészők és a csillagokból jövendölők" panaszkodnak. Ellenben mekkora hasznot jelentenek a birodalom alattvalói számára azok a keresztények, akik "a gonosz szellemeket kiűzik belőletek, akik az igaz Isten elé tárják érettetek imádságaikat, s akiktől semmit sem kell félnetek" – írja Tertullianus. A pogányok csalnak, és hamis adóbevallásokat készítenek, a keresztényeknél ellenben ez a lopás bűnével egyenérték? cselekedet, így hát ahol a keresztények nem hoznak pénzt az államnak, más módon kipótolják.



A Birodalom visszavág



Philippus Arabs császár és felesége i. sz. 247-ben Róma alapításának ezredik évfordulójára kultikus ünnepségsorozatot rendeztek. A millenniumi rendezvényeken – melyek az "örök Róma" és az ősi római istenek előtt tisztelegtek – a keresztények nem vettek részt. Részben ezzel az okkal magyarázható, hogy két évvel később a római állam – története során először – központilag, császári rendelettel elindított és az államapparátus által szervezett, minden addiginál kegyetlenebb üldözésbe kezdett a hitvalló keresztények ellen. 

A birodalom minden polgárának megparancsolták, hogy áldozzanak a római isteneknek. Az áldozás megtörténtéről hivatalos tanúkból álló bizottságok áldozási igazolványt (latinul: libellus) állítottak ki, ez szolgált bizonyítékául annak, hogy a császári parancsnak az illető engedelmeskedett. (Egy az egyiptomi sivatag száraz homokja által megőrzött libellust keretes írásunkban közlünk.) Voltak keresztények, akik áldoztak, hogy mentsék az életüket, mások a hivatalnokok korrumpálásával anélkül szereztek igazolványt, hogy ténylegesen áldoztak volna. Azok közül azonban, akik elutasították a parancsnak való engedelmességet, sokakat vagyonelkobzással vagy rabszolgaságba vetéssel büntettek, másokat bebörtönöztek vagy kivégeztek, köztük Róma, Antiokhia és Jeruzsálem akkori püspökét. 

Miért vált a keresztények üldözése helyi, provinciális kérdésből birodalmi üggyé? Minden bizonnyal többek között a keresztény gyülekezetek számbeli növekedése (egyes becslések szerint ekkor már a birodalom minden tizedik alattvalója keresztény volt, keleten többen, nyugaton kevesebben), társadalmi befolyásának erősödése (egyes császárokról, családtagjaikról, illetve udvartartásuk tagjairól elterjedt az a híresztelés, hogy hisznek az evangéliumban), valamint intellektuális súlyának növekedése (vezető filozófusok vitapartnerei lettek az egyházi tanítók) vezetett ahhoz, hogy a keresztények ügye központi állami kérdéssé vált. 



Rendszerváltás – kérdőjelekkel



A 3. század második felének keresztényüldöző császárai – Decius és Valerianus – a birodalom válságos korszakának szereplői. 235 és 284 között huszonnyolc császár követte egymást a trónon, közülük csak egy halt meg természetes halállal (perzsa fogságban), kettő harcmezőn esett el, egyet villám sújtott agyon, a többieket meggyilkolták. Államcsőd, sorozatos katonai vereségek és a régi politikai rendszer teljes leépülése, felbomlása jellemezték ezt a zavaros korszakot. 

A bajok oka részben az volt, hogy a császári hatalom törvényessége, eredete és jogköre erősen megkérdőjeleződött. A legitimációs válságból Diocletianus császár (284–303) találta meg a kivezető utat, aki a római társadalom széles rétegei számára kívánatos rend és törvényesség új korszakát hozta el. Rendszerváltásának egyik legfontosabb eleme az volt, hogy az eredeti tartalmukat már régen elveszített köztársasági formákat az intézményesített istencsászárság keleties despotizmusával cserélte fel. A császári hatalom birtokosa, aki korábban jogilag "csak" a római köztársaság első polgára volt, Diocletianus új állameszméjében isteni származást, neveket, felhatalmazást és tiszteletet nyert. Az önmagát istennek nyilvánító császár sikeresen szervezte újjá a birodalmat – uralkodásának két évtizede helyreállást és felvirágzást hozott –, de az új állami ideológia elfogadhatatlan volt az egyház hitvalló tagjai számára, a császártiszteletben igazi keresztény nem vehetett részt. 

A keresztények addigi legnagyobb üldözése 302-ben a katonaságnál kezdődött: a császárt istenként nem tisztelő keresztényeket eltávolították a hadsereg soraiból, majd később az állami hivatalokból is. A következő évben elrendelték az egyház infrastruktúrájának felszámolását, a keresztény épületek lerombolását, az istentiszteletek betiltását, a keresztény könyvek elkobzását. Néhány hónappal később a gyülekezetek vezetőinek bebörtönzése következett a birodalom keleti felében, majd felelevenítették azt a korábbi intézkedést, hogy a birodalom minden polgárának – halálbüntetés terhe mellett – áldozatot kell bemutatnia a pogány isteneknek.

A diocletianusi üldözések felmérhetetlen károkat okoztak az egyház számára, sok vezetőt és hitvalló keresztényt veszítettek el a közösségek. A támadások legkritikusabb következménye azonban az volt, hogy az üldözések megosztották a gyülekezeteket: voltak, akik mártírokká lettek, mások – köztük még püspökök is – elmenekültek. Megint mások együttműködtek a hatóságokkal, akár úgy, hogy látszólag teljesítették a törvények előírásait (például szent könyvek helyett eretnek iratokat vagy orvosi értekezéseket adtak át a megvesztegetett vagy elnéző hivatalnokoknak), akár úgy, hogy az evangéliumnak és társaiknak aktív árulói lettek. Az üldözések lezárultával az egyház a mártírok és hitvallók példamutatásával gazdagodott ugyan, de több gyülekezet helyrehozhatatlan károkat szenvedett el. Az is megosztotta a kereszténységet, hogy a hittagadók – ezeket "elcsúszottaknak" (lapsi) nevezték – újra felvételüket kérték a közösségekbe. A teológia fő témájává egy etikai kérdés vált: mit kell tenni az elbukott, hitüket megtagadó, vagy meg nem valló keresztényekkel. A támadások és a megosztottság miatt több jelentős közösség – például a római és a karthágói – kettészakadt. 

A nyolc évig tartó üldözések végét a konstantini fordulatként ismert változás jelentette: Nagy Konstantin császár olyan erőteljes szövetségest ismert fel a keresztény egyházban, amelyet képesnek tartott arra, hogy cserébe az állam által felkínált előnyökért – a régi kultuszok helyett, illetve mellett – a császárság ideológiai bázisát biztosítsa. Uralkodásával új fejezet kezdődött az egyház és a római állam közös történetében: a kölcsönös befolyásolás és érdek-összefonódás szomorú története. Azok az egyháziak, akik ezt a jelenséget kifogásolták, lettek az új korszak első üldözöttjei.

(Következő számunkban napjaink keresztényüldözéseivel foglalkozunk)


Ifjabb Plinius levele Traianus császárhoz a keresztényekről

(Bithünia tartomány, i. sz. 110 körül)

Tovább olvasná? Hetilap tartalmainkat előfizetéssel vagy belépéssel tudja elérni.

Hetek Univerzum
Nemzeti Média - és Hírközlési Hatóság, 1525 Budapest, Pf. 75. | +36 1 457 7100 (telefon) | +36 1 356 5520 (fax) | info@nmhh.hu | www.nmhh.hu
Alapító-főszerkesztő: Németh Sándor - Founder Editor in Chief: Németh Sándor. Kérdéseit, észrevételeit kérjük írja meg címünkre: hetek@hetek.hu. - The photos contained in the AP photo service may not be published and redistributed without the prior written authority of the Associated Press. All Rights Reserved. - Az AP fotószolgálat fotóit nem lehet leközölni vagy újrafelhasználni az AP előzetes írásbeli felhatalmazása nélkül! Copyright The Associated Press - minden jog fenntartva!