A bibliai héber és görög nyelv és gondolkodásmód élesen megkülönbözteti a
"szellemet" ("ruach", "pneuma") a "lélektől" ("nefes", "pszükhé"):
míg a lélek az ember természetes módon örökölt, illetve neveltetése folytán
kialakult intellektuális, érzelmi és akarati lényének teljessége, addig a természetfeletti
jelleg? szellemet mai gondolkodásunkban úgy határozhatnánk meg: "lényünk legmélye",
"igazi énünk", "legbensőbb, igazi önmagunk". Az Újszövetség tanai szerint a
két valóság nemcsak különbözik, de az emberi élet során a leggyakrabban szemben is
állnak egymással, mivel a lélek hajlamos a világhoz tapadni, ezzel szemben a szellem
figyelmezteti az embert lelke, azaz intellektusa, érzelmei, akarata csalárd voltára, bűneire
(voltaképpen ez a lelkiismeret hangja is, de ennél több is
). A Biblia szerint Isten
is Szellem – és nem lélek –, ezért csak szellemmel lehet megismerni, intellektuális,
érzelmi vagy akarati alapon nem. A Szentlélek eredeti görög neve – pneuma hagion –
is valójában Szent Szellemet jelent.
A "szellemi" és a "lelki" egyház
Számos egyháztörténész véleménye szerint a valódi egyházszakadás nem akkor történt,
mikor a nyugati és keleti kereszténység elkülönült egymástól, hanem amikor az egyház
egy része lemondott a szellemi ajándékok használatáról, s azok helyébe formális,
rituális cselekedeteket helyezett. A "pszichikus" és "pneumatikus" (lelki,
illetve szellemi) egyházat már a III. század elején olyan nagy tekintély? egyházi
írók, mint Tertullianus is megkülönböztették egymástól: "minket pedig a Paraklétosz
("Vigasztaló", a Szentlélek egyik megnevezése) elfogadása és védelmezése választott
el a pszichikusoktól" – írta Praxeas ellen cím? vitairatában.
A Szent Szellem megnyilvánulásai (démonűzés, nyelvekenszólás, látomások, kijelentések
stb.) először értetlenséget, majd irigységet és gyűlöletet keltettek a pszichikus
egyház vezetőiben: sommásan azzal vádolták a "pneumatikusokat", hogy "az ördöggel
cimborálnak". Tertullianus azonban frappáns választ adott vádjaikra: ha ők az ördögöt
szolgálják, akkor az ördög együttműködik Istennel, mivel a Szellem minden megnyilvánulása
egyedül
Istent dicsőíti! Az elragadtatást, vagyis az eksztázist, amely gyakran előfordult köreikben,
ezekkel a szavakkal
védelmezte: "A szellemben elragadtatott ember, különösen mikor meglátja Isten dicsőségét,
vagy mikor általa Isten szól, szükségszerűen nem gondol magára, mert beárnyékolta
az isteni erő." A szellemi keresztények élesen
elítélték a pszichikus keresztények sokszor igencsak világias életvitelét, amit
szerintük elsősorban a Szent Szellemmel való kapcsolat hiánya okozott.
Erő helyett is erény?
Számos egyháztörténész szerint a korai kereszténység akkor veszítette el szellemi
erejének jelentős részét, amikor – a szüntelen hitviták következtében – a hívők
Szent Szellemmel való élő, személyes kapcsolata helyett saját teológiai-dogmatikai
rendszerének intellektuális kidolgozása került figyelmének középpontjába. A korai
keresztény teológiába óhatatlanul beszüremlett a görög filozófia is, amely a
szellemi erő tényével nemigen tudott mit kezdeni. A későbbi nyugati teológiában ebből
következően Isten erejének fogalmát annyira elhanyagolták, hogy egyes helyeken – például
a Lukács 6,19 King James-féle angol fordításában – az erőt az erény kifejezéssel
helyettesítették. Úgy érezték, illetlen és közönséges dolog lenne azt állítani,
hogy Jézus a vérfolyásos asszony meggyógyulásakor erőt érzett kiáradni testéből,
tehát az erőnek erkölcsi értelmezést adva inkább erényt mondtak helyette.
Az egyház ritualizálódásával együtt járt a pünkösd eredeti biblikus tartalmának
elveszítése is. Mint egyházi ünnepet már a II. században említette Órigenész, anélkül,
hogy annak szellemi tartalmával foglalkozott volna. A középkorban már üres szimbólummá
vált: a szélzúgás jelképezésére kürtöket, harsonákat fújtak a templomokban, a tüzes
nyelveket égő kóccal jelképezték, később rózsákat és ostyákat hullattak a nép
közé, néhol pedig fehér galambokat eresztettek el mise közben. A Szent Szellemben való
keresztség eközben átalakult "bérmálássá", amelynek során a püspök kézrátételével
áldja meg a megfelelően előkészített hívőket. Ezt azonban semmiféle természetfeletti
megnyilvánulás nem kísérte, mint azt a reformátorok is keményen szóvá tették: "Mi
végre mondják azok a színészek (tudniillik a katolikus püspökök), hogy ők az
apostolok követői? Ezt kézrátételükkel kellene megmutatniuk, hogy lássuk: a Szent
Szellem nyilvánvaló ereje azonnal működni kezd. Ám az ő esetükben semmi ilyen nem történik."
A katolikus "Szellem-keresztség" gyakorlati működésképtelensége arra vezette Kálvint,
hogy a kézrátételt mint idejétmúlt egyházi gyakorlatot mutassa be – ami hibás
logikán alapuló, téves következtetésnek bizonyult, amely megvetette a
szesszacionizmus (a Szent Szellem ajándékainak megszűnéséről vallott elmélet)
alapjait.
Hová tűntek az ajándékok?
A Szentlélek karizmáinak működése kezdetben csak alábbhagyott, majd perifériára
szorult, s végül nemcsak hogy eltűnt az egyházból, hanem liturgikus gyakorlatokkal
helyettesítődött. Pedig a karizmák a korai egyházban is rendszeresen megnyilvánultak.
Irenaeus, Lyon püspöke írta a II. században: "Az egyház számos tagjáról
hallottuk, hogy profetikus ajándékuk van, és a Szellem által sokféle nyelven szólnak,
s az emberek szívének rejtett gondolatait napvilágra hozzák az ő érdekükben, és
kijelentik Istennek titkait." Hangsúlyozta, hogy ezek az ajándékok nem korlátozódtak
egyes helyi gyülekezetekre, hanem az egyetemes egyházban mindenütt jelen voltak.
Az egyház első századában még jelentős (sőt a Barnabás-levél szerzője szerint irányadó)
volt a prófétai szolgálat. Az apostoli atyák is fontosnak tartották az igaz és hamis
próféták megkülönböztetését. Az utóbbiakat a Didakhé úgy határozza meg, mint
"akik pénzt kérnek szolgálatukért, üres, semmitmondó válaszokat adnak, világias
a szellemük és pozícióhajhászok". A II. század közepén íródott Hermász pásztora
cím? munka – amely maga is egy kiterjedt prófécia –, utalt rá, hogy az akkori
egyház prófétái hogyan teltek be Szent Szellemmel és szóltak ihletett módon. Az írást
a korai kereszténység körében oly nagy tisztelet övezte, hogy sokan a kanonikus könyvek
közé akarták sorolni. Római Kelemen és antiokhiai Ignác is azt állították, hogy a
Szellem által inspirált apostoli leveleket írnak a gyülekezeteknek. Ignác a
filadelfiai gyülekezethez írt levelében felidézte, hogyan használta a prófétálás
ajándékát egyszer a közösségében kitört vita eldöntésére. Bár erre a célra
használhatta volna kormányzási tekintélyét is, ehelyett az Ige profetikus tekintélyével
lépett közbe.
A prófétálás és az egyházi hivatal összeolvadása Cyprianus karthágói püspök
alatt vált teljessé a III. század közepén. Igaz, ebben egy körülbelül száz évvel
korábban elterjedt "ókarizmatikus" mozgalom, a montanizmus is szerepet játszott,
amely nagy hangsúlyt tett ugyan a Szent Szellem működésére, de minthogy vezetői nem
követték a bibliai utasítást, amely szerint a próféciákat minden esetben meg kell
vizsgálni az Ige fényében, egyre furcsább dolgokat kezdtek el hirdetni: például hogy
Jézus második visszajövetele a frígiai Pepuszában (a mozgalom névadójának,
Montanusnak szülőhelyén) fog megtörténni. Az ő túlkapásaik elleni védekezés során
azonban az egyház sokak szerint átesett a ló túlsó oldalára.
A feljegyzések szerint az első századokban erőteljesen működött a gyógyítás
szolgálata – s az egyháztörténelem során sohasem szűnt meg teljesen. "Az egész
világon, és a ti városotokban (Rómában) is keresztény testvéreink közül sokan
meggyógyultak és gyógyítanak, az embereken uralkodó démonokon hatalmat vesznek és
kiűzik őket" – írta Justinus mártír a II. században a római szenátushoz címzett
védekező iratában. A ritualizálódó egyház azonban később kivette a hívők kezéből
az ajándék használatát, és intézményesítette azt. Ami egykor még minden hívő számára
isteni parancs volt, most már kizárólag a klérus hatáskörébe tartozó feladattá vált.
A megváltáshoz vezető utat a test szélsőséges sanyargatásában (aszkétizmusban)
megtaláló szerzetesség e helytelen gyakorlat ideológiai alapját is megteremtette: ők
ugyanis egyenlőségjelet tettek a betegségek okozta szenvedés és a Krisztus szenvedéseiben
való részesülés között. Azok a keresztény közösségek, amelyek elveszítették
bizalmukat a gyógyulásért mondott imákban, most már tökéletesen igazolva látták
hitetlenségüket – hiszen a betegségről azt állíthatták, hogy az Úr adta megváltó
szenvedés céljából.
A gyógyító erő megszűnését hirdető tanok megfogalmazásában Szent Ágoston, az észak-afrikai
Hippo püspöke játszotta a fő szerepet, akinek tanait a katolikus és később a
protestáns teológusok egyaránt elfogadták. Korai munkáiban kifejtette, hogy szerinte
Jézus és az apostolok azért tettek csodákat az evangéliumokban, hogy megszerezzék tömegbefolyásukat.
A csodák megszűnésének elméletéhez még az az elgondolás is társult, hogy Isten
csak időlegesen avatkozott be a világ normális folyásába csodákkal. "Isten nem
engedte meg, hogy egészen a mai időkig fennmaradjanak ilyen csodák, nehogy a hívő
lelke mindig csak látható dolgok után kutasson
" – írta Az igaz vallásról cím?
munkájában. Kevéssé ismert tény azonban, hogy Ágoston hat évvel halála előtt felülbírálta
korábbi szesszacionista teológiáját. Saját gyülekezetében a húsvéti
istentisztelet elején egy epilepsziás fiatalember gyógyult meg a szeme láttára. Ez
arra ösztönözte Ágostont, hogy utánajárjon más hasonló eseteknek. A fő művének
tartott Isten városában (De civitate Dei) azt írja, hogy miután elfogadta a betegekért
való imádkozás létjogosultságát, a gyógyító szolgálat virágzásnak indult egyházkörzetében,
és két év alatt hetven, orvosilag is igazolt csodálatos gyógyulást tudott
feljegyezni!
A VIII-IX. században a betegeket már nem a gyógyulásukért kenték meg olajjal, hanem
a pap a haldoklót halála előtt röviddel, az "utolsó kenetnek" nevezett
szakramentum során abból a célból kente meg, hogy ne kelljen szenvednie a tisztítótűzben,
hanem – miután bűneiről vallást tett – közvetlenül a mennybe jusson. Ekként az
egyház hatálytalanította az olaj használatának biblikus célját, a fizikai gyógyulást,
és azt, hogy Isten megbocsássa a bűnöket, amelyek a betegséget okozhatták (Jak
5,15). Az utolsó kenet a Katolikus lexikon szerint: "Újszövetségi szentség, amelyet
Krisztus a nagybetegek számára rendelt, hogy az olajjal való megkenés és a pap imádsága
által állapotuknak megfelelő kegyelmet nyerjenek." Hatása: "Megkönnyebbíti az Úr
(a beteget), bűnökből származó aléltságból megszabadítja, hogy a haláltusát győztesen
vívja meg."
Jézus Krisztus evangéliumokban rögzített csodáinak több mint egyharmada gonosz és
tisztátalan szellemek (démonok) kiűzéséből állt. Jézus ezeket a csodákat is "Isten
ujjának", vagyis a Szentlélek működésének tulajdonította. Az Apostolok
cselekedetei szerint tanítványai ennek gyakorlásában is hűségesnek bizonyultak
Mesterükhöz. A démonűzés a katolikus teológiában a gyógyítás egy speciális válfaja.
Ez a "szentelmény" gonosz lélektől megszállt személy esetében is csak püspök
írásos felhatalmazásával végezhető, komoly vizsgálat után. Az exorcizmus ünnepélyes
szertartása jelképes cselekedetekből (rálehelés, kézrátevés) és szavakból (Jézus
nevének segítségül hívása) áll. E katolikus gyakorlat meddőségét látva a kálvinista
teológusok addig finomították a megszűnéselméletet, míg végül néhány igen
meglepő következtetést is levontak. Az egyik ezek közül az volt, hogy Jézus feltámadása
után kitiltotta a démonokat a földről. Az exorcizmus tehát – vallja a protestánsok
egy része – csupán pápista babonaság, amelyre a jelenkorban semmi szükség nincsen.
1999. 05. 22. (III/20)
