Illusztráció(Fotó: Shutterstock / PuzzlePix)
Az ősi zsidó zarándokünnepek között Jézus korában pünkösd a leglátogatottabbnak számított, amikor a hívek mindenfelől Jeruzsálembe sereglettek. Mózes törvénye előírta, hogy minden férfi évente háromszor jelenjen meg az Úr színe előtt. Mindhárom ünnep valamiképpen összekapcsolódott a termés betakarításával, de volt spirituális tartalma is.
Ez a három ünnep a húsvét, a pünkösd, valamint az őszi sátoros ünnep volt, a szüret után, amikorra már minden termést és gyümölcsöt begyűjtöttek.
A kovásztalan kenyerek ünnepén a páskabárányt megsütötték és visszaemlékeztek az egyiptomi szolgaságra és a kivonulásra, amikor Izrael szabad nép lett. Ezután az első kévét sarlóval learatták az árpából. Ez volt az év első zsengéje, amivel hálát adtak a termésért. Ezután hétszer hét napot kellett számlálni, majd a rákövetkező, ötvenedik napon a búzatermés zsengéjéből készült kenyerekért adtak hálát Isten színe előtt. Az Ószövetség nyelvezete hetek ünnepének nevezi a hét hét számlálása miatt, ami a páskaünneptől addig eltelt,
a pünkösd szavunk pedig az ötvenedik napból vezethető le, ami a görög fordításban „pentékoszté” volt.