hetilap

Hetek hetilap vásárlás
Ráchel siratja fiait

2001. 04. 21.
Holokauszt, soá, vészkorszak, Judenmord – szavak, amelyek nemhogy egyenként, de együttesen sem fejezik ki mindazt, ami 1933 és 1945 között zajlott azon a kontinensen, amely önmagát a keresztény vallás bölcsőjének, a legtöbbre hivatott civilizáció és kultúra hordozójának vallja. Tizenkét év alatt körülbelül hatmillió európai zsidót öltek meg külön erre a célra létesített megsemmisítőtáborokban, lőttek tömegsírokba, dolgoztattak és/vagy éheztettek halálra gettókban vagy munkatáborokban. A holokauszt miértjére azóta keresik a választ. 

A hivatásos holokausztkutatók többsége egyetért abban, hogy az európai zsidóság teljes megsemmisítésére tett náci kísérlet egyedi jelenség a történelemben. Egyedi és sajátosan modern is egyben, hiszen – vallják sokan – a náci holokausztot éppen az iparszerűen elkövetett tömeggyilkosságok különböztetik meg a középkori pogromoktól. Ezzel szemben a zsidóság története azt mutatja, hogy a "választott nép" teljes elpusztítására történt kísérlet nem a nácik egyedi ötlete, se nem sajátosan 20. századi jelenség volt.

A holokauszt sötét árnya már a kezdet kezdetén ott lebegett a zsidó nép felett. Jákobnak hetven leszármazottja ment József után Egyiptomba, hogy ott átmenetileg otthonra találjon.

József, aki ekkoriban Cofnat Paneakh néven a fáraó utáni második ember volt az országban, elérte az uralkodónál, hogy rokonai a Nílus-delta termékeny keleti részén, Gósenben telepedhessenek le, ahol békésen űzhették pásztorkodó életmódjukat. "Izráel fiai pedig szaporodtak, gyarapodtak, megsokasodtak, nagyon megerősödtek, és megtelt velük az ország. Új király került azonban Egyiptom élére, aki már nem ismerte Józsefet. Az pedig ezt mondta népének: Lám, az izráeli nép nagyobb és erősebb, mint mi. Bánjunk csak okosan vele, hogy még többen ne legyenek, (…) ezért kegyetlenül dolgoztatták az egyiptomiak Izráel fiait. (…) Azután parancsot adott Egyiptom királya a héber bábáknak: (…) amikor a héber asszonyok szülésénél segédkeztek, figyeljétek a szülés lefolyását: ha fiú lesz, öljétek meg, ha leány, hagyjátok életben!" – olvassuk Mózes második könyvének első fejezetében. A Bibliában említett hatalomváltás valószínűleg az úgynevezett hükszósz-dinasztia trónra kerülését jelentette Egyiptomban. Ez a sémi nyelvet beszélő, ázsiai nomád nép az i. e. 17–16. században foglalta el a fáraók trónját, s mint idegen nemzet, nem ismerhette az egyiptomi történelmet. A hódítók – egyiptomi források szerint – igen keményen bántak alattvalóikkal, egyiptomiakkal és nem egyiptomiakkal egyaránt. Valószínű, hogy a zsidókban is csak egy népes, erős közösséget láttak, akik potenciálisan veszélyeztetik gyűlölt uralmukat. Ezért előbb kényszer-rabszolgamunkával, majd egy sajátos "népességszabályozási módszerrel" akarták őket megsemmisíteni. Az újszülött fiúgyermekek tervszer? és szisztematikus meggyilkolása egy generáción belül gyakorlatilag kihalásra ítélte Izrael népét. 



Deportálás asszír és babilóni módra



Emberek kisebb-nagyobb csoportjainak, sőt egész népeknek az áttelepítése nem a nácik, de nem is a sztálini diktatúra találmánya. Tudomásunk szerint nagyobb arányban először az ókori Asszír Birodalom alkalmazta a népességcsere e sajátos módszerét. Egy fontos különbség azonban mégis volt a 20. századi és az ókori deportálások között. A népesség áttelepítését Asszíria nem az általa leigázott nemzetek megsemmisítésére használta fel. Ez a módszer elsősorban a gyéren lakott területek betelepítését, a birodalom népességének homogenizálását (ezáltal a lázadások megelőzését), egyúttal olcsó munkaerő megszerzését szolgálta, bár kétségkívül büntető jellege is volt. A meghódított országok lakosságának tíz- és százezres tömegeit Asszíria leginkább a központi területeken (Észak-Mezopotámia és a folyóköz) telepítette le, ahol a lakosság létszáma nem volt elegendő sem a mezőgazdasági termelés fenntartásához, sem a hadsereg kiszolgálásához. Így történt ez Izrael északi királyságának tíz törzsével is i. e. 722-ben: "Hóséa uralkodásának kilencedik évében elfoglalta Asszíria királya Samáriát, Izráelt pedig fogságba hurcolta Asszíriába, és letelepítette őket Halahban és a Hábórnál, Gózán folyójánál, meg a médek városaiban" – olvassuk a Királyok második könyvében. Az alig több mint kétszáz évig fennálló "északi királyságból" ezáltal asszír tartomány lett. A tíz izraelita törzs több százezerre tehető lakosságának helyébe Babilóniából hoztak telepeseket – a későbbi szamaritánokat. A zsidókat ugyan nem haláltáborok várták új hazájukban, földjüktől elszakítva azonban többségük végleg megszűnt zsidó lenni: szükségszerűen a teljes asszimilációt választotta.

Másfélszáz évvel később (i. e. 586-ban) a babilóni király, II. Nabukodonozor hurcolta fogságba a déli országrész lakosságának – Júda és Benjámin törzsének – nagyobbik részét: "Ezért ellenük hozta a káldeusok királyát, aki fegyverrel mészároltatta le ifjaikat szent templomukban, nem szánt meg sem ifjat, sem szüzet, sem vént, sem aggastyánt, mindenkit a kezébe adott" – írja a Krónikák második könyve. A déli országrész fogságba hurcolt lakosságának egy része ugyan hazatért, de immár nem saját országába, hanem a Perzsa Birodalom "Folyón túli satrapiájába". 



Hámán és az Endlösung 



A perzsák megengedték ugyan a zsidóknak a hazatérést, a Templom újjáépítését, Jeruzsálem falainak megerősítését, ám e toleráns valláspolitikával nem mindenki értett egyet, különösen azok a perzsa alattvalók nem, akik féltékenyen nézték a zsidók felemelkedését. I. Xerxés (a bibliai Ahasvérus) király idejében a zsidóság feje felett az egyiptomi fogság óta nem látott méret? viharfelhők gyülekeztek. Izrael népe ezúttal ismét a teljes megsemmisülés szélére került. A történetet Eszter könyve beszéli el: "Akkor ezt mondta Hámán Ahasvérus királynak: Van egy nép, amely elszórtan és elkülönülten él a népek között birodalmad minden tartományában. Törvényeik különböznek minden más népétől, és a király törvényeit sem tartják meg. Nem helyes, hogy nyugton hagyja őket a király! Ha a király jónak látja, adja írásba, hogy el kell pusztítani őket, én pedig tízezer talentum ezüstöt mérek ki a tisztviselők kezébe, hogy vigyék a királyi kincstárba. Ekkor a király lehúzta kezéről a pecsétgyűrűt, és az agági Hámánnak, Hammedátá fiának, a zsidók ellenségének adta. Majd ezt mondta Hámánnak a király: Az ezüst maradjon a tied, a néppel pedig tedd, amit jónak látsz. …Hámán parancsa szerint (…) egyetlen napon, a tizenkettedik hónap, vagyis az Adár hónap tizenharmadikán pusztítsanak el, gyilkoljanak le és semmisítsenek meg minden zsidót: ifjakat és öregeket, gyermekeket és nőket egyaránt, vagyonukat pedig zsákmányolják el. Az irat szövegét törvényként adták ki minden egyes tartománynak, közölve minden néppel, hogy legyenek készen azon a napon." A perzsa Hámán terve teljes mértékben megfeleltethető a nácik által kitervelt Endlösungnak, vagyis a birodalmuk területén élő zsidó nép maradéktalan kiirtásának. Szerencsére Ahasvérus udvarában akadt közbenjáró: a zsidó Eszter királyné és tanácsadója, Mordecháj (Márdokeus), akik teljes befolyásukat latba vetették a királynál az őrült terv és kiötlője ellen. Így Hámán-Hitler maga vált saját gonoszsága áldozatává.



Európa "zsidótlanítása" 



A zsidó vallás a Római Birodalomban – jogi értelemben – mindvégig "engedélyezett vallásnak" (religio licita) minősült. Ezt az évszázadok óta fennálló status quót a magukat kereszténynek mondó császárok változtatták meg azzal, hogy II. Theodosius 438-ban a zsidó vallást "babonának" (superstitio) minősítette, amelynek gyakorlása már jogi értelemben is üldözendő cselekedetnek minősült. Az i. sz. 135 után hazáját vesztett zsidóság teljesen kiszolgáltatottá vált azoknak a hatalmaknak, amelyek az őket befogadó országokat irányították. Ezek a hatalmak pedig egyre inkább a klérus befolyása alatt álltak. A 368-as kallinikoni zsinagógarombolást követően Ambrosius, Milánó püspöke megfeddte Theodosius császárt, amiért az elrendelte, hogy a lerombolt zsinagógát a keresztények állítsák helyre. 

Az 1088-tól uralkodó II. Orbán, miután titkos tárgyalásokon biztosította magának a leghatalmasabb francia és német főurak támogatását, a Clermont-ban összehívott zsinat előtt meghirdette az első keresztes háborút. Ezzel kezdetét vette a nyugat-európai zsidók tömeges mészárlása. Az első keresztes hordát egy Remete Péter nev? olasz pap zsákmányra éhes szegényparasztokból és nincstelen városiakból toborozta össze, akikhez néhány nem éppen feddhetetlen hír? nemes is csatlakozott. Ezek a "gáncstalan lovagok" a pogromokban nem szűkölködő középkor legiszonyatosabb zsidóüldözését hajtották végre 1096-ban. A keresztesek hónapokig tartó rabló hadjáratok során teljesen kifosztották és megsemmisítették Rouen, Reims, Verdun, Metz, Trier, Prága, Speyer, Worms, Regensburg, Köln, Neuss és Xanten zsidó közösségeit. 

A pogromokat kikerülő zsidó közösségek sem jártak jobban. Általában két út elé állították őket: vagy kikeresztelkednek, vagy azonnal elhagyják az országot. A kiűzetések sora 1290-ben, I. Edward rendeletével kezdődött, aki kitiltotta az áttérésre nem hajlandó zsidókat Anglia területéről. 1500-ra a zsidókat a katolikus királyságok és hercegségek legnagyobb részéről elüldözték. Európában csak Lengyelország, Itália egyes fejedelemségei, valamint néhány iszlám kalifátus kínált a zsidók számára olyan körülményeket, ahol nem voltak létükben fenyegetve. A pápák hivatalosan ugyan ellenezték a zsidópogromokat, de az olyan megkülönböztető vagy korlátozó intézkedések, mint például a zsidójelvény vagy a csúcsos zsidósapka hordása, a gettósítás, a könyvégetések – mind a pápai törvényhozásból eredtek. Az erőszakos térítéseket elvben szintén elítélték, de megtiltották, hogy ha valakit egyszer már betérítettek, az újra visszatérhessen ősei hitére. 



"Felvilágosult" zsidóüldözés



A reformáció végre megcsillantotta a reményt az európai zsidóság sorsának jobbra fordulására. Luther eleinte rokonszenvéről biztosította a zsidókat, ám mikor rádöbbent, hogy békéltető álláspontja nem vezet a zsidók tömeges megtéréséhez, kíméletlen ellenségességgel fordult ellenük. Prédikációban a zsidókat az emberiség ellenségeinek, az "ördögnél is rosszabbaknak" tartotta, követelte a társadalomból való kirekesztésüket, valamennyi német fejedelemségből történő kiűzésüket, zsinagógáikat pedig a földdel akarta egyenlővé tenni. Luther hatására a protestáns uralkodók kiűzték a zsidókat, illetve a középkori korlátozások teljes skáláját alkalmazták velük szemben. Később maguk a nácik is szívesen hangoztatták, hogy az úgynevezett "kristályéjszaka" éppen Martin Luther születésnapjára, 1933. november 9-re esett.

A katolikus ellenreformáció is megújította és megerősítette a régi zsidóellenes rendeleteket. IV. Pál pápa 1556-ban gettóba különítette el a római zsidókat, amelyet csak a pápa világi hatalmának felszámolásával, 1870-ben töröltek el. Az 1630-as évekre Itáliának már minden olyan részén gettók álltak, ahonnan a zsidókat még testületileg nem űzték ki. Hasonló állapotok uralkodtak Európa más, katolikus uralom alatt álló területein, így például Lengyelországban is, ahol pedig a monarchia és a nemesség igyekezett védelmet nyújtani a zsidóknak a vallási fanatikusokkal szemben. Mindhiába: 1648 és 1656 között egyedül a lengyelországi Kmielniczki körzetében lezajlott borzalmas tömegmészárlások több mint százezer zsidó életét követelték. A lengyel parasztok kegyetlensége még a nácikén is túltett: felhasították a terhes nők hasát, kezüket levágták, hogy magatehetetlenek legyenek, majd eleven macskákat tettek magzatuk helyébe.

A 18. század második felében egész Európát új reménnyel betöltő felvilágosodás próbakövének is az antiszemitizmus bizonyult. A Nyugat-Európában élő zsidók ekkoriban még mindig súlyos atrocitásoknak voltak kitéve az inkvizíció részéről. A portugál marranók üldözése éppen ekkor érte el csúcspontját: 1721-től negyven éven át csaknem másfélszáz kikeresztelkedett zsidót égettek el máglyán a katolikus hatóságok. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a felvilágosult gondolkodók felemeljék szavukat a zsidók jogaiért, bár ezt inkább az inkvizíció ellen, mintsem a zsidók érdekében tették. 

1791. szeptember 21-én a Francia Nemzetgyűlés – európai keresztény országban először – megszavazta minden zsidó számára a teljes jogegyenlőséget, amely 1874-ben, a svájci zsidók emancipációjával fejeződött be. E nagyszer? vívmányra azonban némiképp árnyékot vetett az a tény, amit 1789-ben Clermont-Tonnerre fogalmazott meg a Nemzetgyűlés előtt mondott beszédében: "Mindent meg kell tagadni a zsidóktól mint nemzettől, és mindent meg kell adni a zsidóknak, mint egyéneknek." 



A náci genocídium 



A politikai antiszemitizmus a 19. század utolsó évtizedeiben tulajdonképpen a keresztény antijudaizmust szekularizálta azzal, hogy annak minden mozzanatát felcserélte világias, racionális(nak látszó) elemekkel. A vérvádak, ostyagyalázás, kútmérgezés, istengyilkosság vádjai kiegészültek a zsidók gazdasági fölényéről, az értelmiségi foglalkozások kisajátításáról, világuralomra törekvéséről szóló szövegekkel. A modern antiszemiták kettős játékot űztek: egyrészt megkívánták a zsidók teljes vallási-kulturális asszimilációját, másrészt fenntartották velük szemben a "faji" alapú megkülönböztetést. Ezek a tények is közrejátszottak abban, hogy a náci Endlösung oly sikeres lehetett Európa csaknem valamennyi, németek által megszállt országában. Európa hallgatólagosan elfogadta előbb a zsidók megalázását és kiszorítását, majd a gettósítást, a deportálásokat, és végül a megsemmisítést is, mert 

– amint Komoróczy Géza történész hangsúlyozza – "a zsidóellenesség hagyományai alapján minden újabb lépés csak részleges változásnak látszott, nem pedig annak, ami ténylegesen volt: kitervelt, szervezett népirtásnak".

Nem sokkal Adolf Hitler hatalomátvétele után a nácik Dachauban felállították az első úgynevezett gyűjtőtábort (Konzentrationslager), azzal a nem titkolt szándékkal, hogy kiemeljék és elszigeteljék a rezsim politikai ellenségeit. Ám a KZ-táborok egyre csak szaporodtak, s egyre több lett bennük a zsidó foglyok száma (1933. Esterwegen, Sachsenburg, Sachsenhausen; 1937. Buchenwald). A már említett "kristályéjszaka" során a náci rohamosztagosok feldúlták a németországi és ausztriai (!) zsidó üzleteket, zsinagógákat, sokakat kegyetlenül megkínoztak és megvertek, s másnap 35 ezer zsidót zártak gyűjtőtáborokba. E megfélemlítő pogromok után öt év leforgása alatt a társadalom perifériájára szorították a zsidókat. Ennek betetőzéseként 1938-ban elrendelték a zsidó magánvagyonok teljes elkobzását (árjásítás), s a zsidó gyermekek kitiltását mindennem? oktatási intézményből. Hitler 1939. január 30-án szokott cinizmusával nyilvánosan megfenyegette a nemzetközi zsidó pénzügyi köröket, hogy ha még egyszer "világháborúba rángatják a népeket", az eredmény "a zsidó faj megsemmisítése lesz Európában".

Hitler állta szavát. A zsidók tömeges fizikai megsemmisítése 1939 szeptemberétől nagy erőkkel megindult. A férfiakat kötelező munkaszolgálatra hívták be, amely gyakorlatilag rabszolga-kényszermunkát és éheztetést jelentett; a nagyobb városokban külön kijelölt zsidónegyedekbe zárták a zsidó lakosságot (gettósítás 1939–40), amelyeket légmentesen elzártak a külvilágtól, így fosztva meg őket a létfenntartás elemi lehetőségétől. A Szovjetunió ellen indított német támadás (1941. június 22-e) után kezdetét vette a "zsidókérdés végleges megoldása" (Endlösung). A németek a balti államokban és Nyugat-Orosz-országban kísérletezték ki a zsidók tömeges kiirtásának módszereit. Eleinte a legegyszer?bb eljárást alkalmazták: az embereket egyszerűen árokba lőtték. Ezeknek a kivégzéseknek a jelképe lett a Kijev melletti Babij Jar, ahol a németek és ukrán segítőik 1941 őszén, a zsidó újév két napján 34 ezer embert lőttek agyon. A következő két évben pedig több mint százezernyi áldozattal végeztek ugyanitt. Hasonló módszerekkel gyilkolták meg a magyar hatóságok a kárpát-ukrajnai, a román hatóságok pedig a bukovinai, moldvai és besszarábiai zsidók több százezres tömegét.

Az első megsemmisítőtáborokat (Vernichtungslager), 1941 őszén, Himmler utasítására állították fel. Németországban és a megszállt területeken (kiváltképpen Lengyelországban) mintegy négyszáz haláltábor működött a háború befejezéséig. Ezekben dolgozták ki a tömeges elgázosítás és halottégetés módszereit. Belzec, Sobibor, Majdanek, Treb-linka és Oswiecim lengyel kisvárosok nevei örökre a "halálgyárak" rémképét idézik fel az utókorban. Európa minden országából ideirányították a deportáló szerelvényekbe zsúfolt zsidókat, hogy végrehajtsák rajtuk a hámáni ítéletet. A németek, a helyi hatóságokkal együttműködve Nyugat-Európából és a balkáni országokból is a megsemmisítő táborokba szállították a teljes zsidó lakosságot. Hollandiából 1941-ben, Szlovákiából, Franciaországból, Belgiumból 1942-ben, Görögországból és Olaszországból 1943-ban, Jugoszláviából, Albániából és Magyarországról 1944-ben kezdték meg a zsidó lakosság deportálását, amely százezrek számára jelentette a biztos pusztulást. 



A százkilencvennegyedik paragrafus



A holokauszt során elpusztult a világ akkori teljes zsidó népességének több mint egyharmada, megbízható becslések szerint mintegy hatmilliónyi emberi élet. A népirtás borzalmairól vallanak túlélők és egykori hóhéraik, a haláltáborok maradványai és a tömegsírok, filmfelvételek és tárgyi dokumentumok. A soá – vélhetnénk – egyszer s mindenkorra a történelem mementói közé került, amelyet soha többé nem lehet kitörölni az emberiség kollektív emlékezetéből. 

Pedig sokan ezt szeretnék elérni. 

A második világháború befejezése után pontosan negyven évvel, 1985. május 8-án indította meg Richard von Weizsäcker német államfő a Bundestag előtt tartott emlékbeszédében azt az emlékezetfolyamot, amely egy évre rá a "történészvitaként" (Historikerstreit) elhíresült, máig húzódó polémia kiindulópontja lett. A főként Németországban
viharokat kavaró revizionizmus (a holokauszt egészének vagy részleteinek kétségbe vonása) legszélsőségesebb formája a holokauszt tagadása. A nyíltan vagy burkoltan neonáci irányzat tagadja, hogy a második világháború alatt genocídium történt volna a zsidók ellen. Szerintük az egész "Auschwitz-hazugságot" maguk a zsidók találták ki, abból a célból, hogy erre hivatkozva megteremthessék világuralmukat. A holokauszt tagadása része a modern Izraellel szembeni harcnak is. A hivatalos palesztin napilap, az Al-Hajjat Al-Dzsadida április 13-án közzétett cikkében a holokausztot a "zsidók által ellenőrzött nyugati média kiagyalta mesének" állítja. A Palesztin Hatóság újságja szerint a cionisták politikai és gazdasági hasznot húznak abból, hogy hatmillió áldozatról beszélnek, holott – szerintük – a koncentrációs táborok "alig egy százalékát tudták befogadni ennek a számnak".

A német büntetőtörvénykönyv 

194. §-a bűncselekménynek minősíti a náci bűntettek kisebbítését. Ausztriában minden könyvesbolt "Történelem" feliratot viselő részében legalább egy polcnyi "Holocaustliteratur" sorakozik, és nem csak a revizionista szemléletet vallók tollából. Az újabban felállított múzeumok, mint az Egyesült Államok 1993-ban megnyitott reprezentatív holokausztmúzeuma Washingtonban nemcsak a történelmi eseményeket dokumentálják és mutatják be a nagyközönségnek, hanem szembeszegülnek a revizionista érveléssel is. Amint az köztudott: Magyarországon nem tekinthető bűncselekménynek a holokauszt tagadása. Nemhogy könyvesboltjainkban, de könyvtárainkban sem sorakoznak a holokauszttal foglalkozó tényfeltáró és elemző művek. A magyar zsidósággal szemben elkövetett bűntények dokumentumainak még ma sincs állandó gyűjtő- vagy kiállítóhelye.

(a szerző történész)

Hetek Univerzum
Nemzeti Média - és Hírközlési Hatóság, 1525 Budapest, Pf. 75. | +36 1 457 7100 (telefon) | +36 1 356 5520 (fax) | info@nmhh.hu | www.nmhh.hu
Alapító-főszerkesztő: Németh Sándor - Founder Editor in Chief: Németh Sándor. Kérdéseit, észrevételeit kérjük írja meg címünkre: hetek@hetek.hu. - The photos contained in the AP photo service may not be published and redistributed without the prior written authority of the Associated Press. All Rights Reserved. - Az AP fotószolgálat fotóit nem lehet leközölni vagy újrafelhasználni az AP előzetes írásbeli felhatalmazása nélkül! Copyright The Associated Press - minden jog fenntartva!