hetilap

Hetek hetilap vásárlás
A legősibb vérvonal
Családfakutatás és bibliai történelem

2002. 03. 24.
Manapság már számítógépes programok is segítik azokat, akik szép, színes, és főként minél terebélyesebb családfával akarnak büszkélkedni. Nincs ebben semmi kivetnivaló, elvégre mindenkinek joga van megtudni, kik is voltak ősei. A Biblia is részletesen felsorolja a világtörténelem legfontosabb szereplőinek családfáját. De vajon milyen szerepük van a nemzetségi táblázatoknak a bibliai történelemértelmezésben? Találhatók-e ellentmondások Jézus genealógiájában; és hogyan került bele József "vérvonala" a Megváltó családjába, mikor nem volt annak vér szerinti apja?

Közhelyszerű, de igaz megállapítás, hogy legjobban saját nemzedékünk múltbeli tapasztalataira tudunk visszaemlékezni. Apáink történelme számunkra már csak a tankönyvek lapjain, múzeumokban vagy emlékhelyeken él tovább. 

A mai tizenéves generáció számára a sokat emlegetett "rendszerváltás" ugyanolyan holt történelem, mint az első világháború vagy a honfoglalás. A nemzedéki emlékezés e két fajtáját kommunikatív és kulturális emlékezetnek nevezzük. Az "emlékezetkutatók" azt is megfigyelték, hogy az a küszöbhatár, amire egy-egy eseményt átélt generáció hiteles szemtanúi kihalnak, körülbelül negyven évre tehető. Ekkor azok az emlékek, melyeket addig eleven "hordozók" testesítettek meg, közvetítőcsatornák (könyvek, múzeumok, emlékhelyek) anyagává válnak. A jelenséget bibliai és modern példával is igazolhatjuk: Isten negyven éven át vándoroltatta a pusztában az Egyiptomból kihozott zsidókat, hogy a lázadó nemzedék valamennyi tagja kihaljon; a második világháború befejezése után pontosan negyven évvel, 1985. május 8-án indította meg Richard von Weizsäcker német államfő a Bundestag előtt tartott emlékbeszé-dében azt a nácizmussal kapcsolatos vitát, amely azóta is zajló – "történészvitaként" (Historikerstreit) számon tartott – polémia kiindulópontja lett. A vita tétje nem kevesebb, mint Németország háborús szerepének és a holokausztnak újraértékelése. 



Az Írás mint kollektív emlékezet



A kulturális emlékezet egyik legjellemzőbb és legeredetibb formáját a nemzetségtáblák jelentik. Jan Assmann egyiptológus-kultúrtörténész szerint: "A családfa a jelen és az ősidő közti ugrás áthidalására, a fennálló rend és a meglévő igények legitimációjára szolgál, ezért illeszkedik minden átmenet nélkül, törésmentesen az ősi eredethez." Az ókorban az egyiptomit tekintették a leghosszabb emlékezet? népnek, amely évezredek távlatában is hiánytalan hagyományra támaszkodva különösen kifinomult és markáns történelemtudatot fejlesztett ki magában. A "történetírás atyjának" nevezett Hérodotosz szerint az egyiptomiak 341 nemzedéknyi – saját számításai szerint 11 340 évet átfogó – történelmet tartottak nyilván levéltári feljegyzéseikben. 

A zsidóság ehhez hasonlóan régi, folyamatos írott hagyománnyal rendelkezett, amelynek legértékesebb – Szent Lélek által inspirált – írásai az Ószövetségi kánonban kaptak helyet. Az i. sz. 1. században élt Josephus Flavius zsidó történész azzal a – manapság is sokat hangoztatott – váddal szemben kénytelen védekezni, miszerint a zsidóság történeti hagyománya nem megbízható, a Biblia állításainak történeti értékük a nullával egyenlő. Josephus úgy védekezik, hogy támadásba lendül: a görögök maguk is elismerik, hogy nem rendelkeznek olyan régi írásbeliséggel, mint az egyiptomiak, föníciaiak vagy a zsidók; műveikben kölcsönösen cáfolják egymás állításait. Történetíróik még a viszonylag új kelet? események (pl. a görög–perzsa háború) értékelésében is merőben eltérő véleményeket fogalmaznak meg; írásaikban inkább szavaik erejét és szépségét akarták felmutatni, s nem az igazság megismerésére törekedtek. A zsidók ezzel szemben – állítja Josephus – az egyiptomiakhoz és a babilóniakhoz hasonlíthatók abból a szempontból, hogy kezdettől fogva gondot fordítottak történeti feljegyzések készítésére, s ezt a feladatot a főpapokra és a prófétákra bízták, akik az írásokat a legnagyobb gonddal őrizték és hagyományozták. 

"A nyilvántartás pontosságának legfőbb bizonyítéka a következő: főpapjaink nevei kétezer év óta vannak feljegyezve, amely idő folyamán mindig név szerint megnevezett fiú követte apját. Nálunk nem a saját szabad elhatározástól függ a feljegyzések készítése, és így közöttük ellentmondás sem lehetséges – hiszen mindent a próféták írtak meg, akik a legtávolabbi múltat is az isteni sugallatból ismerték, saját koruk eseményeit pedig, úgy, ahogy azok történtek, hitelesen adták elő." (Apión ellen I.7-8 [33-38] Hahn István fordítása) 



Történelem családfákban elbeszélve



Az emlékezésre történő felszólítást egyedül Izraelben, és sehol másutt, tapasztalja meg egy egész nép vallási parancsként – írja Yosef Hayim Yerushalmi 1982-ben megjelent Záchor! (Emlékezz!) című, a zsidók és a történetírás viszonyát taglaló úttörő munkájában. "Emlékezzél meg az ősidőkről, gondoljátok el annyi nemzedék éveit! Kérdezd meg atyádat és megjelenti neked, a te véneidet és megmondják neked!" (5Móz 32,7) Ennek az isteni parancsnak azonban vajmi kevés köze van a múltra irányuló kíváncsisághoz. Az Örökkévaló arra szólítja fel népét, hogy "szent nemzet, királyi papság" legyen, történészekből álló népről nem esik szó. Ez az emlékezés is személyekhez kötött: az atyák és a vének emlékezetében őrzött hagyomány újra felelevenítésén alapszik. Isten nem kötelezi a népét az egész múlt emlékezetben tartására. Izrael Bibliában megőrzött történelme sajátos válogatási elven alapuló, szelektív történelem. A Biblia nem Izrael vagy az emberiség történetében lezajlott eseményeket adja elő kronologikus sorrendben. Az Emlékezz! parancsa mindenekelőtt azokra az eseményekre vonatkozik, ahol az Örökkévaló beavatkozott egyes kiválasztottainak és a választott népnek történetébe. "Vigyázz magadra, hogy el ne feledkezzél az Úrról, aki kihozott téged Egyiptom földjéről, a szolgaságnak házából!" (5Móz 6,12) A héber Biblia történelemtapasztalatának alapvető elemeit tehát nem történészek, hanem papok és próféták alakították, mindamellett az emlékezés szükséglete szabályos történeti elbeszélésekben is testet öltött.

Az ilyen krónika jelleg? elbeszélések állandó kellékei a Bibliában a nemzetségi táblázatok. 

A posztmodern történetírás korában talán feleslegesnek hatnak ezek a hosszadalmas felsorolások, a biblikus történelemszemlélet szempontjából azonban elengedhetetlenül szükségesek. Ezek a genealógiák ugyanis a következőket bizonyítják: 1.) "[Isten] az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette" (Csel 17,26), tehát az egész emberiség egyetlen családfán ábrázolható, amelyen minden valaha élt és ma élő ember elhelyezhető. 

2.) A zsidó hagyomány szerint hetven nemzet él a Földön, ők valamennyien Noé három fiától (Sém, Hám, Jáfet) erednek; egy középkori zsidó történetíró (Jószippon) szerint a magyarok őse Tógarma, Gómer fia, Jáfet unokája. 3.) A zsidók Sém kilencedik leszármazottjától, Ábrahámtól, illetve annak Izsák nev? fiától származnak, ezért nevezik a zsidók magukat "Ábrahám fiainak" (Jn 8,33–40). 4.) A történelem bibliai szemszögből nézve egyes kiválasztott személyek és az Örökkévaló kapcsolatának története. E rendkívüli jelentőséggel bíró találkozásokból eredő áldás vagy átok generációkon át meghatározza egyes családok, nemzetségek, országok történetét. 



Jézus földi nemzetsége



Az Újszövetséget írásba foglaló evangélisták – az egy Lukács kivételével, aki valószínűleg antiokhiai prozelita lehetett – valamennyien zsidók voltak és gyermekkoruktól fogva ismerték az Írásokat. Természetszerű, hogy a Jézus életéről, haláláról és feltámadásáról szóló evangéliumok is ugyanazt a történelemszemléletet vették át, amely az ószövetséget is jellemezte. 

A négy evangélium közül kettőben találkozhatunk Jézus Krisztus nemzetségi táblázatával. A Máténál és Lukácsnál szereplő genealógia azonban jelentősen eltér egymástól. (Lásd keretes szövegünket.) Ezt a különbséget hiba volna annak bizonyítására használni, hogy a két evangélium nem hiteles, minthogy az eltérések könnyen magyarázhatók. 

Máté Ábrahámtól kezdi bemutatni Jézus nemzetségtáblázatát, amivel zsidó voltát hangsúlyozza. Tudjuk, hogy Lévi Máté eredetileg héberül fogalmazta meg evangéliumát, mivel azt elsősorban zsidó 

olvasóközönségnek szánta. Lukács ellenben, aki komoly hellén műveltséggel is rendelkezett, s mindenekelőtt görög olvasóközönségnek írt, természetszerűleg Ádámtól, sőt magától Istentől, minden ember Atyjától származtatja az Urat. A két genealógia Ábrahám és Dávid között megegyezik, onnan kezdve azonban eltér: míg Máté József családját a dávidi királyok vonalán vezeti le; addig Lukács Mária családfáját közli Dávid másik fián, Nátánon keresztül (1Krón 14,4). Ezt azért rendkívül fontos, mert a próféciák szerint a Messiás Dávid magvából származik majd. Jézusról pedig a legkorábbi keresztény hagyomány – az evangéliumok és Pál levelei – egybehangzóan állítják, hogy "Dávid magvából lett test szerint" (Róm 1,3). 

Persze felmerülhet az a kérdés, hogy miért kellett egyáltalán József leszármazását belevenni az Újszövetségbe, hiszen Jézusnak nem volt test szerinti apja? Az egyik lehetséges válasz erre az, hogy Jézus neveltetése szempontjából nem volt mindegy, hogy József a királyi családból származott. A Heródes-klán uralkodása alatt a dávidita származású férfiak nem voltak biztonságban, így kényszer? vagy önkéntes belső száműzetésbe vonultak, legtöbbször Galileába, ahol egyszer? paraszti vagy kézműves munkával tartották fenn magukat. Származási tudatukat azonban hűen őrizték ők is, és környezetük is. A dávidi származás áldást jelentett nemcsak a család, hanem az egész közösség számára, s ez önmagában is garanciája volt a feddhetetlen, igaz és istenfélő vallásos életnek. 

A Jézus nemzetségtáblázatával kapcsolatos "ellentmondás" József apjára vonatkozik. A kérdéses szövegrész Máténál így szerepel: "Jákob nemzette Józsefet, Mária férjét, és Máriától született Jézus, akit Krisztusnak mondanak"; Lukács ellenben azt írja: "[Jézus] köztudomásúlag József fia volt, aki Élié". Hogy lehet az, hogy József apja egyszer Jákób, másszor Éli? 

A keresztény hagyomány szerint úgy, hogy a Máténál szereplő Jákób József vér szerinti apja volt, míg a Lukácsnál szereplő Éli csak nevelőapja. Ezt a tradíciót a posztbiblikus zsidó irodalom is alátámasztja. 

A Talmud szerint József a Kefár Samá-i Jákób fia volt, Mária viszont Éli Becalim leánya. Ebből a következő történetet rekonstruálhatjuk: József vér szerinti apja, Jákób, meghalt, miután Józsefet Mária vér szerinti apja, Éli vette gondozásába. Mária így József mostohatestvére lett, akik között a Biblia nem tiltja a házasságot. Így lehetséges, hogy József apja egyszerre Jákób és Éli is. A Lukácsnál felsorolt családfa viszont értelemszerűen nem Józsefé, hanem Máriáé, ez magyarázza a Dávid után jelentkező eltéréseket.


A názáreti Jézus családfája

Tovább olvasná? Hetilap tartalmainkat előfizetést követően belépéssel eléri.

Hetek Univerzum
Nemzeti Média - és Hírközlési Hatóság, 1525 Budapest, Pf. 75. | +36 1 457 7100 (telefon) | +36 1 356 5520 (fax) | info@nmhh.hu | www.nmhh.hu
Alapító-főszerkesztő: Németh Sándor - Founder Editor in Chief: Németh Sándor. Kérdéseit, észrevételeit kérjük írja meg címünkre: hetek@hetek.hu. - The photos contained in the AP photo service may not be published and redistributed without the prior written authority of the Associated Press. All Rights Reserved. - Az AP fotószolgálat fotóit nem lehet leközölni vagy újrafelhasználni az AP előzetes írásbeli felhatalmazása nélkül! Copyright The Associated Press - minden jog fenntartva!