– Harmincegy éves vagyok, hat éve nősültem, két lánygyereket nevelünk, és öt éve dolgozom a Fővárosi Közterület Felügyelőségnél.A te munkádat hívják, ugye, kukásnak?– Igen, azt mondják, bár a kukás az, aki guberál a kukákban, mi meg szemetesek vagyunk, akik elvisszük más szemetét. Hogyan lettél szemetes?– Megszűnt a cég, ahol dolgoztam, és nem találtam munkát, csak a feleségem fizetéséből éltünk, amikor a szomszédom, akivel jóba vagyok, szemetes, azt mondja, dolgozzak vele egy napot. Hát elmentem, és jó volt, régen éreztem magam ilyen kellemesen. A nap végére beleszerettem a munkába. Nyolc hónapig alkalmiztam, aztán felvettek állandósra, tehát állományba. Tök jó volt a lépcsőn állni, büszke voltam, hogy ott vagyok, ha nem lennénk, tiszta dzsuva lenne az egész város, az utcák, a parkok, de még az egész világ is.

Magyarországon negyedmillióan szívnak marihuánát. Másfél éves mindennapi szívás után megjelennek a függővé válás tünetei. Ha este nem szív, nem tud már aludni, ha reggel nem szív, bizonytalanul és feszülten lép az utcára. Egy füvező leépülését Zacher Gábor főorvos mutatta be.

Teológiát tanult, mégis az alvilágban kötött ki. Tudatosan fellázadt minden ellen, amiben hitt. Szó szerint hét emeletet zuhant. Az életéről készült filmben a drog, a szex, a vér, a halál dominál. Interjú, katarzis nélkül.

A Budai várban a köztársasági Elnöki Hivatal környékén négyezer ember tolong. Kezdés előtt már lépni sem lehet a Szent György téren. Több száz árpádsávos zászló a levegőben, különböző méretekben. Látni még sok nemzetiszínű zászlót, ’56-os lyukas lobogót, Vesszen Trianon feliratút, turulmadarasat és néhány hit-remény-szeretet feliratút, alatta hímzett Szűz Máriával. A tömeg zöme idősekből áll. A nők elegáns nyári ünneplőben, fehér és színes csipkék, fátylak, magyaros kosztümök, az arcukon sok smink. Az urak fekete, khakiszínű és magyaros öltözetben, néhányan Bocskaiban. Sok nagyon jó arcú fiatal van a téren (tizenhat–huszonhat évesek), szolid, nem kirívó, konzervatívnak mondott öltözetben.

Joób Márton szegedi kenus a duisburgi világbajnokságon a kilenc magyararanyból kettőt is hazahozott. „Kisfiúként próbálgattam több sportot is, de azt a vonzódást és bizsergést egyik sportnál sem éreztem, mint amikor a Tisza hídján állva kenusokat láttam evezni.”

Augusztus 3.: Takács Mária (38) hívja a rendőrséget, hogy Dominik nevű kisfia eltűnt a Margitszigeten, valószínűleg a Dunába esett. „Vízért mentem föl a partról, mikor észrevettem, hogy a kisfiam már a köveknél van és fut a Duna felé. Visszafordultam, hogy utána fussak, de elestem, elvesztettem kis időre az eszméletemet, mire magamhoz tértem, Dominik már sehol.” Augusztus 3-4-5.: Rendőrök átfésülik a szigetet, a búvárok a Dunát, de nem találják a kisfiút. A vízi szakemberek szerint olyan ott a partszakasz és a meder, hogyha vízbe fúlt volna, megtalálták volna. Augusztus 5-6.: A rendőrség kételkedni kezd az anya vallomásában. Augusztus 8.: Kiderül, hogy a fiú apja, Komló Péter (38) tizenhét éves kora óta bűnöző, most is körözés alatt áll. Augusztus 9.: A rendőrség fölássa a család monorierdei kertjét és az erdő szélét, de csak egy harci kutya frissen elásott tetemét találják. Augusztus 13.: Falubéliek mondják: „Az anya hazudik, a bujkáló apa biztos tudja, mi történt a kisfiúval, a legvalószínűbb, hogy a család egyik harci kutyája széttépte.”

A kinevezése előtti években már a miniszterelnök szövegírója és a Kormányszóvivői Iroda vezetője volt. Milyenfajta együttmunkálkodást igényelt ez a feladat?

A nagy színészlegenda, Jászai Mari unokahúga, Joli néni, századik születésnapján az életéről beszél. „Az Esterházy herceg szolgálatában kezdtem a munkám húszévesen a múlt század elején. Aztán tanítottam vagy negyven évig, és hetvenhét éves koromban végre elkezdhettem azt a pályát, amire mindig is vágytam, színésznő lehettem. Igazán boldoggá a férjem, a színpad és a napfelkelték tettek.”

Ma, mikor azt sem tudják az emberek, holnap mi lesz velük – hogy ki tudják-e fizetni a jövő havi törlesztőrészleteiket, fel tudják-e nevelni gyermekeiket –, ha este színházba mennek, mindezeket a gondokat el akarják felejteni. Vicceket és szerelmes dalokat akarnak hallani. Ez mindaddig tartani fog, amíg társadalmi és egyéni környezetünkben a létbizonytalanság, a jövő nem ismerése, érték s értéktelen összemosása dívik.

Csak a kérdőjelek szaporodnak E. Zsanett ügyével kapcsolatban. A legbizarabb talán az, hogy e véletlen budapesti igazoltatásos történet főszereplői és főszereplőinek családtagjai egy vidéki faluban utcaszomszédok. Jászkisér, június 12.

– Nyugalom volt bennem, ahogy robogtam az OTP felé egy nagy adag csiklandozó, kíváncsi izgatottsággal keverve. Ezek azok a kihívások, amiket szeretek: hogy tudom leszerelni a túszejtőt, a börtönlázadót vagy az iskolában fegyverrel lövöldöző diákot. Sose indultam úgy a munkába, hogy nem fogok hazamenni, ugyanakkor – ezt ugyan a civilek nehezen hiszik el –, ha úgy adódik, képes vagyok a kollégáimmal együtt akár az életemet is feláldozni. Erre tettünk esküt. És ebben nincs semmilyen hősi, patetikus ethosz vagy beteges küldetéstudat. Egyszerűen ilyenek vagyunk.

Simonyi Ottó alezredes: „Egy hatalmas csővel a vállán kiment a tetőre az ember, feltehetően gránátvető van nála, ráálltam, ha továbbmegy, lelövöm. Válasz: Tedd, amit tenned kell. Az ujjam a kakason. A konvoj ebben a pillanatban fordult be a sarkon.”

– Szolgálatban mentem a rendőrautóval, rajtam egyenruha, mellettem egy csinos lány vezette a saját kocsiját. Egyszer csak észrevettem, hogy mindig pont mellettem halad és mosolyog rám, én vissza, így haladtunk pár percig, aztán átkiabáltam az ablakon: megállunk egy telefonszám-cserére? Megálltunk. Másnap randevúztunk. Nagyon sok nőt izgat az egyenruha, vonzódnak hozzá. De hát ilyen dolog nagyon sokszor történik, 34 éves vagyok, nem is tudom, hány eset volt már, amikor vagy gyorsan hajtott a csaj, vagy piroson ment át, vagy mind a kettő, lemeszeltem. Nem szólt semmit, de ahogy kiszállt, ahogy nézett, ahogy felhúzta a szoknyáját, ahogy odajött hozzám, lehetett érezni, hogy szívesen lerendezné a büntetést. És lerendeztük. Hol nála, hol nálam, hol a kocsiban.

Lázár Vilmos: – Apánk műszaki kereskedőnek tanult, a Keravillnál dolgozott, sokáig úgy is becézték, hogy Kera Vili, mert ő is Vilmos volt, anyu meg az önkormányzat Sportosztályán dolgozott. Apu a Keravill után textillel kezdett intenzívebben foglalkozni, először maszek lett, aztán jött a saját cég, saját kft. Apánk kőbányai srác volt, a Liget utcában laktak a sörgyár mellett, és mindennap a házuk előtt mentek el ezek a söröslovak. Vágyakozva nézte őket. Később aztán felengedték a kocsira. Valószínű ezt a nosztalgiáját akarta újraélni velünk, mikor – életünk legnagyobb szerencséjére – vett nekünk egy pónilovat. Nem volt egy egyszerű jószág, Mukinak hívták, és úgy odaverdesett minket a földhöz, ahogy kellett.

Az emberiség jövőjét tekintve nem gondolkozhatunk szűk országhatárok között, mert egy szabad gondolkozású ember ennél szélesebb látókörben figyeli és értékeli a történéseket. Egy haladó gondolkozású embernek ilyen módon szükségszerűen kozmopolitává kell lennie.

Nánási László (kisképen), egy a túszejtő foglyai közül: – Péntek délután háromkor mentem be a Széna téri OTP-be, hogy befizessem a közös költséget. A megszokott kép fogadott, hét-nyolc ember lehetett benn. Ez egy hosszú, keskeny bankfiók, melyet kettéoszt egy végig futó pultsor. A középtájon megálltam, előttem állt egy harmincöt-negyven év közötti férfi, neki is sorszám volt a kezében.

– Mindent kézzel csinálok. Na nézzen ide, ez egy 1700-as évekből való, Mária Terézia korabeli szék másolata. Ebből kettő darabot csináltam, de a legapróbb részletek finomsága, a faragások, a berakások, a színek, minden hű mása az eredetinek. A megrendelő főorvos felesége nem hitte el, hogy ez most készült. A rajzokat, terveket, az intarziákat, az aranyozást, a bronzolást, pácolást, esztergálást, csiszolást, mindent magam csinálok. Sokszor a farönköket is egyenként válogatom és szeleteltetem. És itt szárítom a műhelyem feletti padláson. Egyedül a székgarnitúrák kárpitozását hagyom másra. Van három kárpitosom, egy jó, egy igen jó és egy művész, jól kiegészítik egymást. Ott van a földön egy bieder karosszék, amihez most készítem a kanapét, a karfája már megvan. Sokszor csak egy fotót hoznak egy-egy régi muzeális bútorról, ez lehet barokk, empire, szecesszió, angol barokk, én teljesen új anyagokból reprodukálom. De korabeli műtárgy bútorokat restaurálni is szoktam kastélymúzeumok részére. De faragtam már egy soproni iskolába Szent Imre-szobrot is. Na ezt nézze meg, ráismer?Hogyne, Petőfi. Nagyon élethű.

Minek tudja be ezt a sűrű, gazdag, barátságokban, boldogságokban, élményekben bővelkedő kilencvenkét évet?– Mindent az én drága szüleimnek köszönhetek, akik utat mutattak számomra az 1915-ben kezdődő borzasztóan változatos, izgalmas, küzdelmekkel teli élethez. Hogy miért volt izzóan boldog ez a kilencvenkét év minden szegénység, háború, a holokauszt és sok kínlódás ellenére is? Mert találkoztam egy olyan emberrel, Sándorral, akinek hetven évig lehettem a felesége, akivel a kapcsolatom a halála pillanatáig több volt, mint szerelem. Az élet nagy ajándéka volt. Képzelje el, nem emlékszem olyan napra, amikor ne mondta volna a férjem, milyen boldog, hogy velem élhet. És én is mindennap hálás voltam, hogy őt rendelte nekem a sors. Férjem pokoli szegénységbe született egy szabolcsi falucskában, de egy csodálatos anya őrizte és óvta, hallatlan találékonysággal, szeretettel és intelligenciával a gyermekei életét, egészen 1944-ig.

Hogyan látja az elmúlt nyolcvan évét? Mit csinált jól és mit rosszul? Mire büszke, és mi az, amit sajnál, hogy megtörtént? Mit adott vagy mit vett el a színház az életéből?– Mostanában a betegség fiziológiailag és biológiailag kicsit megvisel, illetlen, megalázó módon szobafogságra kényszerít. Így több időm van figyelésre és elemzésre. A megélt idő, a kor egy kontrollt tett a szemüvegem elé. Szép ez a napsütés, de majdhogynem azt mondom, hogy szinte már az évszakok is ellopják tőlem a szépség, az öröm felét. Nehezebben jönnek ki a számon az ezekhez hasonló a heroikus mondatok: „Ó, milyen csodálatos az élet!”