hetilap

Hetek hetilap vásárlás
A rejtélyes bankrabló
2007. május 4., Széna tér, OTP Bank

Nánási László (kisképen), egy a túszejtő foglyai közül: – Péntek délután háromkor mentem be a Széna téri OTP-be, hogy befizessem a közös költséget. A megszokott kép fogadott, hét-nyolc ember lehetett benn. Ez egy hosszú, keskeny bankfiók, melyet kettéoszt egy végig futó pultsor. A középtájon megálltam, előttem állt egy harmincöt-negyven év közötti férfi, neki is sorszám volt a kezében.



Nánási László

Hogy nézett ki a férfi? Volt benne valami feltűnő vagy különös?

– Nem volt. Nálam egy fejjel magasabb, atletikus termetű, jóarcú, értelmes
fiatalembernek tűnt, átlagos ruhában volt. Karnyújtásnyira álltam
mellette-mögötte, tőlünk balra senki, jobbra álltak, ültek az ügyfelek, és a
fiatalemberrel szemben két méterre volt a biztonsági őr. Fél percig állhattunk
így, amikor egy laza mozdulattal valamelyik zsebéből elővett egy pisztolyt, és
rászegezte az előtte álló biztonsági őrre, ezzel a szöveggel: „Ez egy
bankrablás, ne féljen senki, senkit nem akarok bántani, csak a pénzt akarom
elvinni.”

Milyen hangnemben beszélt?

– Nem kiabált, nem hisztériázott, nem volt durva, és nem látszott, hogy
félne. Sőt, egyes mondatainak a stílusa a morbid angol humorra emlékeztetett, de
azért vibrált a levegő körülötte. A biztonsági őr erőtlenül tiltakozott: ő nem
adhatja oda a fegyverét. Többször felénk, az ügyfelek felé fordult: „Nyugodjanak
meg, magukat nem akarom bántani.” Nem kiabált, még csak a hangját sem emelte
meg, majd kétszer felszólította a biztonsági őrt, adja át a fegyverét. Ezt
viszont már fenyegetőbben tette, az őr erre sem mozdult, mire a rabló a
pisztolyával pontosan az ő homloka közepére célzott. Másfél méterre
megközelítette, iszonyú csend lett. Mielőtt a ravaszt meghúzta volna, az utolsó
tized másodpercben kicsit jobbra húzta a csövet, így a golyó az őr mögötti falba
fúródott. A fal úgy nyílt ki, mint egy virágszirom, és a fekete lövedék útja
látható volt egészen mélyen, mint a Mátrix című filmben. Ezek után az őr már nem
kockáztatott tovább, átadta a pisztolyát. A rabló kézbe vette, ellenőrizte,
láthatóan kicsit megnyugodott, és ettől kezdve mind a két kezében egy-egy
pisztoly volt. Ezután elővett a zsebéből egy hatalmas, felirat nélküli
nejlonzacskót, és odadobta az őrnek, hogy töltsék meg pénzzel. Az őr
engedelmesen hátrament a zacskóval, és a pult mögé tette, ahol valószínűleg
OTP-s hölgyek lehettek lebújva. Pár másodperc múlva visszajött a háromnegyedig
pénzzel megtöltött zacskóval, és a rabló elé tette, mire ő: „Ez kevés, nem elég,
rakják teljesen tele.”

Az őr: „Időzáras a páncélszekrény, mi nem tudjuk kinyitni.”

A rabló: „Netán meggyorsítaná a páncélajtó kinyitási idejét, ha szétlőném a
térdét?”

Az őr: „Hiába lőné szét, attól a zár még nem nyílik ki.”

A rabló: „Mennyi időbe telik, míg kinyitják.”

Az őr: „Sok percbe.”

A rabló: „Akkor kezdjék, megvárom.”

Semmi kiabálás?

– Semmi. Föl sem emelték a hangjukat, de mégis rémisztő volt a párbeszéd,
elöntött a halálfélelem. Attól volt félelmetes, hogy kiszámíthatatlannak tűnt a
rabló. Elképzelhetőnek látszott, hogy bármelyik pillanatban koponyán lő, nem is
azért, mintha gyűlölne vagy mérges lenne, hanem azért, hogy nyomatékot,
komolyságot adjon az akciójának. Közben még azt is mondta, hogy nehogy mobilon
vagy bárhogyan értesítsük a rendőrséget, mert elsőnek az őrt fogja lelőni, a
másodiknak meg…

Ez alatt ön és a többi ügyfél mit csinált?

– Lassan és óvatosan, mintha nem is mozognánk, nehogy magunkra vonjuk a
figyelmét, hátrafelé próbáltam csorogni, hogy minél messzebb kerüljek a
veszedelemtől. Szürkén láthatatlanná válni, ez tűnt akkor az életben maradás
receptjének.

A kijárat felé próbáltak igyekezni?

– Arról szó sem lehetett, az egyenlő lett volna a halálos lövéssel, inkább
befele, akkor is, ha az csapdának tűnik, mégis távolabb kerültünk a fegyveres
rablótól.

Közben újabb ügyfelek nem jöttek a bankba?

– De, egyszer ketten is. Mikor a rabló észrevette, hogy jönnek a bejárati
ajtón az előtér felé be a terembe, mindkét kezét hátra tette, hogy a pisztolyok
takarásban legyenek, és ezzel a szóval fogadta a bejövőket: „Tessék csak
befáradni, lehet, hogy kicsit lassúbb lesz az ügyintézés, mint máskor, de csak
fáradjanak beljebb.” És mikor gyanútlanul már eléggé bejöttek, annyira, hogy
visszamenekülési lehetőség már nem volt, elővette két kezét, és a pisztoly
csövével intett nekik, hogy befelé, befelé. Egyetlen szó nélkül, úgy, mint a
filmekben. Azok meg holtsápadtan, döbbenettel a szemükben csatlakoztak hozzánk.
A következő pillanatban kintről közeledő szirénahangot lehetett hallani, amire
azonnal reagált is a rabló: „Ajjaj, nagy baj lesz, akkor most megtörténik, amit
nem akartam.” Hirtelen kivágódott az ajtó, és két közönséges egyenruhát viselő
rendőr, nem kommandósok, nem készenlétiek, előre tartott pisztollyal berohantak,
szembe a bankrablóval: „Dobja el a fegyvert, feküdjön a földre, fel a kezeket,
adja meg magát!” A hosszúkás terem elején volt a két rendőr, középtájon a rabló,
vele szemben a biztonsági őr és hátul összezsúfolva mi ügyfelek. Ahogy a
rendőrök berohantak, hasra vágtuk magunkat, a hölgyek szinte belebújtak a
padlóba, mint egy fészekalja csirke, és összebújva maguk elé rántották a padot.
Egy tinédzser kislány egész testében rázkódva némán zokogott, fogtam a kezét és
a vállát: „Ne félj, nem lesz semmi baj, nem komoly a dolog, élve kimegyünk
innen.” Persze, tudtam, hogy nagyon is komoly. Négy fegyver szegeződött
egymásnak, két pisztoly a rendőrök kezében és kettő a rablóéban.

Zajlott köztük párbeszéd?

– Igen. A rabló: „Eszem ágában sincs megadni magam, hogy agyonlőjetek.”

A rendőrök: „Éppen azért mondjuk, hogy adja meg magát, és dobja el a fegyvert,
hogy ne kelljen használnunk a miénket.”

Rabló: „Nem hiszek nektek, le fogtok lőni.”

Ha elindulnak a lövések, közénk is jön golyó, mert pontosan tűzvonalban voltunk
a rabló háta mögött. Ebben a feszültségben egy negyven körüli hölgy a földön
fekvők közül teljesen váratlanul fölkelt, odarohant hátulról a rablóhoz, és azt
mondta neki, nem kiabálva, de nagyon határozottan: „Engedjen már el!” Mire a
bankrabló, legnagyobb megdöbbenésünkre, ezt válaszolta: „Rendben van. Menjen.”
Ahogy az agyamig eljutott ez a párbeszéd, én is odarohantam hozzá: „Engedjen el
engem is.” Rám pillant: „Jó, menjen maga is.” Léptem egyet, mire így folytatta,
pisztolya csövét a hasamhoz nyomva: „Mégsem, magát nem engedem, ez már sok
lesz.” Hirtelen indíttatva fölemeltem mindkét karomat a magasba, mint aki
megadja magát, és a rendőrök felé fordulva, rémült arccal ezt mondtam nekik: „Ne
lőjenek le, én is ügyfél vagyok.” Eszük ágában sem volt, hogy engem lelőjenek,
de a rablóban ez olyan érzést keltett, mintha a rendőröktől jobban félnék, mint
tőle. Ettől pszichésen mintha az én oldalamra állt volna a rabló, megváltoztatta
a szándékát is, azt mondta nekem: „Jó, mégis elmehet.” Idáig jól bírtam, majd
filmszakadás. Elvesztettem az emlékezetemet. Hogy hogyan jöttem ki, mikor, nem
tudom, csak arra emlékszem, hogy az utcán téblábolok, hogy sok a rendőr és a
kommandós, és jönnek a szirénázó kocsik, hogy robbannak a füst- és hanggránátok.
És hogy percek múlva a fiút kilövik.



A kommandós-akció kezdete

Fotó: AP

Tovább olvasná? Hetilap tartalmainkat előfizetéssel vagy belépéssel tudja elérni.

Hetek Univerzum
Nemzeti Média - és Hírközlési Hatóság, 1525 Budapest, Pf. 75. | +36 1 457 7100 (telefon) | +36 1 356 5520 (fax) | info@nmhh.hu | www.nmhh.hu
Alapító-főszerkesztő: Németh Sándor - Founder Editor in Chief: Németh Sándor. Kérdéseit, észrevételeit kérjük írja meg címünkre: hetek@hetek.hu. - The photos contained in the AP photo service may not be published and redistributed without the prior written authority of the Associated Press. All Rights Reserved. - Az AP fotószolgálat fotóit nem lehet leközölni vagy újrafelhasználni az AP előzetes írásbeli felhatalmazása nélkül! Copyright The Associated Press - minden jog fenntartva!