Szeretek nép lenni. Nem túl jó szerep, csak statisztagázsi jár érte, de roppant fontos szerep népnek lenni. Amikor nincs olyan igazi választás, akkor beérjük egy kicsi placebóval. Ilyen volt az EU-választás, amikor is kiderült a kormánynak, hogy a barométer bizony több mint esőre, ónos esőre áll. Most pedig jönnek a mindenféle kezdeményezések. Döntsön a nép!

Tanúim vannak rá, hogy én már néhány hónapja tudtam, azaz több, mint sejtettem. Amikor megjelent az első részlet a kiváló iratból, két dologból azonnal rájöttem. Az egyik az volt, hogy az illetőt keresték meg egy Ferencváros–Szombathely mérkőzés ürügyén, a másik, hogy a nyolcvanas évek elejéig jelentett a klubból, márpedig ehhez edzőnek is lennie kellett ugyanott, ahol játszott. E két adat ráillett az eredetileg Szombathely környéki későbbi mesteredzőre. Akkor még azt hittem, marad a jótékony homály, de nem maradt. Novák Dezső vallott, azóta köszöni, jobban van.

Bácsi Boglárka, önkeresztségben Bácsfi Diána nagy szívességet tett nekünk, bármik is voltak indítékai. Október idusa belesimult a történeti napok sorába: idén fontos nap, mondhatni közéleti vízválasztó. Október tizenötödikén, azaz ma hatvan éve Horthy Miklós, belátva, hogy a háború folytatásának nincs értelme, az csak az ország veszteségeit fokozná, békét kért a szövetségesektől. Horthy nem tévedett, csak ügyetlen volt. A háború magyar veszteségeinek nagyobbik fele a proklamációt követő hat hónapban történt, anyagban, emberben. Ha akkor sikerül a kiugrás, egy elfogadható állapotban lévő ország folytatja az életét, így egy romhalmaz. Akkor négyszázezer, így több mint egymillió fő az emberveszteség csak a Trianon utáni határok között.

Eladó-elvevő korunkban sok mindent veszünk rendszeresen, de lendületet venni csak a választott keveseknek sikerül. Most éppen az új miniszterelnöknek. Minden kornak van divatos tulajdonsága. Valamikor régen a megbízhatóság volt. Aztán jött a kreativitás korszaka, mely épp fordítottja a megbízhatóságnak. Most éppen a lendületnél tartunk. A dinamizmusnál. 

Az elmúlt hetekben elemzők, sőt maguk a nagytisztelet? és -zseb? politikusok gyakran emlegették a dráma, dramaturgia, sőt a királydráma szót. Mintha nem is az őszi ülésszak kezdődött volna, hanem a Magyar Dráma Napja ünnepségeit hozták volna előre, és a kis jövedelm? színészek munkáját a nagytisztelet? politikusok végeznék a közönség nagy örömére. Mint e m?fajban két évtizednél régebben kísérletező alkalmi elemző, felfigyeltem e színházi elemzőkampányra. Ha annyi okos ember ugyanazt mondja, akkor itt lehet valami, melynek persze egyetlen oka, hogy fogalmainkra még nem írtak ki privatizációs tendert. Az nem dráma, legfeljebb a végeredménye.

Ilyen címmel valamikor régen szocreál filmeket készítettek. Adott volt az igazságát kereső pozitív parasztgyerek, aki megmérkőzött a párt soraiba férkőzött retrográd elemekkel, volt földbirtokosokkal s más fura űrlényekkel. Eörsi Pista legfőbb bűne, hogy már akkor is élt, amikor ilyesmik történtek, sőt akár segéddramaturgja is lehetett volna egy ilyesminek, hiszen ne tessünk azt képzelni, hogy Révai oly igénytelen lett volna, mint a késői utódok.

Hiller István nemzeti kulturális örökségminiszter felhívására jelentkezem. Hozzászólnék ahhoz, amit írt. Igaz, ő elsősorban úgy hirdette meg, hogy "baloldali, értelmiségi véleményformálók" érdeklődő "továbbgondolatait" várja, de ha mélyre ások magamban, végtére is az lennék, ha ebben nem akadályozna néhány magas polcról tekingető vezető látványa.

A fényes siker? európai parlamenti választások után, az elmúlt évek legtragikusabb sajtópere mellett talán kevesebb figyelemmel fogadta a nagyérdem? azt a hírt, miszerint felépül végre a székházunk. Mármint nem az enyém vagy az öné, hanem a Magyar Televízióé. A döntésről régen regéltek már, de úgy voltunk vele, mint a kínai kisfiúval a népmesében. Addig fenyegetőzött, míg a végén senki nem vette komolyan. S most tessék, egyszer csak előáll a kormányszóvivő, és a tőle megszokott bájjal elmondja, hogy most aztán villámsebesen villog a kőműveslapát, feltéve ha ilyesmire még szükség van egyáltalán egy ilyen űrbázis építésénél.

Kovács László klasszikus mondása szerint az MSZP nem közvélemény-kutatást szeretne nyerni, hanem választásokat. Választásokat nyerni pedig sikerült nekik 2002-ben, amikor az elnök az első, rájuk nézve félelmetes közvélemény-kutatói adatokat próbálta valamivel annullálni. Ez a mondat most is elhangzott, legfeljebb már nem olyan hatásosan, mert ezzel elismerték, hogy a közvélemény-kutatás ezúttal választás is volt.

Valaha a vörös szín? világmegváltás negyedik évében egy híres perben a bíró megkérdezte az elsőrend? vádlottat, hogy hívják eredetileg. Ő megmondta, a bíró elégedetten hátradőlt. A név nem volt azonos azzal a másikkal, amelyen ismertté vált a világhír? koncepciós per alanya. Akinek még a neve sem az igazi, az valószínűleg másban sem becsületes – ennyi az üzenet a múltból. Valahogy így vagyok a mai magyar politika szereplőivel. Jeligék vannak, címkék ugyancsak. De vajon a címke mit fed? Edényt, vagy lényeget? Meggyőződésem, hogy az utóbbit semmiképpen.

Kampány van. Mint annyiszor, most is könny? bizsergést érzek. Szeretem a kampányokat. A kampány izgalmas. Régen nem voltak kampányok. Akadt egy darab induló és egy felülmúlhatatlan szlogen, mely így hangzott: Szavazz a Hazafias Népfront jelöltjeire! Ez a hiperkreatív jelmondat olyan hatásos volt, hogy az emberek kivétel nélkül a hazafiasokra szavaztak, egyetlen szavazatot nem kapott a Kisgazdapárt. Pedig volt. Ugyanis a pártokat úgy tiltották be, hogy hivatalosan nem szüntették meg őket. Aki ilyen ingerszegény környezetben nő fel, annak nem csoda, ha kettéállnak fülecskéi, amikor igazi kampányról ír. Az pedig akad bőven. Mint két éve. Mint hat éve. Mint tíz éve. Régi szép idők! Bocsássa meg nekem a kedves olvasó az ellágyulást, de hát tizenöt év után ez az első eset, hogy csupán nézője vagyok a kampánynak, nem elkövetője.

Megvolt, kedves barátaim! Már a szemetet gyűjtik, sőt van, ahol már össze is gyűjtötték. Gyors munkások gyűjtik a győzelmi ünnep maradványait. Fülünkben még ott durrog a tűzijáték robbanása, szívünkben ott dalol a boldogság: benne vagyunk, mi is ott vagyunk, ahol ők, és innentől kezdve még a hétfők is keddből lesznek, nappal munka, este Bajnokok Ligája.

Akárhogy is lesz, ez az utolsó irományom, amely Európán kívül jelenik meg. Hol is? Ázsiában, azaz Keleten? Ott, ahol egy szenvedélybeteg ember megírta a világ eddigi legjobb regényét valamiféle bűnről és bűnhődésről? A Balkánon? Ahol megszületett az Antigoné meg az Oresztész? Mindenesetre mostantól igazgatásilag is Európa vagyunk, nem csupán történelmileg meg kulturálisan. Doktor gróf Esterházy Péter nem csupán a nyelv virtuóza, hanem ennél sokkal többre képes. A háború előtti nagy gazdasági felfutás óta az első olyan magyar gazdaságpolitikus, akinek valóságos, értelmezhető gazdasági programja volt. Igaz, a neves művész matematikus is, tehát nem idegen a számok világában. Ő már annak idején, amikor az ország mit sem sejtő népe azt hitte, rendszert vált éppen, azt találta mondani, hogy mindenki, aki kiejti száján az Európa szót, az fizessen be egyetlen forintot a köznek. Az a korabeli egy forint ma nagyjából nyolc mai forintnak felel meg. Ha mindenki hibátlanul befizetné az Európázásért alkalmanként a nyolc forintját, és nem számoltatná el egyik cégében sem költségnek, hogy levegőt vett, akkor attól tartok, nagyjából rendbe is tehetnénk az államadósság nev? kellemetlen kötelezettséget.

A Budapest Sportaréna az ország legnagyobb színpada. Volt már rajta mindenféle, főként, ha az elődintézmény dicső történetét is idevesszük. A Színházi Világnapra elkészült új m? címe: A biztonság biztonsága, ahogy azt biztonságosan elmondjuk, hogy biztosan értse a szerényebb intellektusú szimpatizáns is. 

Jó érzés lehet elsőnek lenni az elsők között. Ennél csak az jobb érzés, ha az ember arra gondol, ki mindenki volt már első valahol, és ki mindenki nem volt sohasem. Bizonyára vannak boldogabb országok, ahol az egyik meg a másik néha egybeér. Bizonyára vannak helyek és időszakok, amikor és ahol ugyanaz kapja a díjat, akit egyszer majd a legfőbb zsűri, az úgynevezett utókor is díjhoz juttat. Mert bizony-bizony sajátos szakma a művészet. Egyetlen módon derül ki, hogy értél-e valamit. Ha halálod után néhány évvel vagy évtizeddel még mindig értéknek tekintik, amit alkottál. S bizony-bizony erre nem útjelző a jelen. Nem elődöntő, és még csak nem is valószínűsíti, hogy mi történik az alkotóval utána.

Néhány nap múlva tíz esztendeje lesz, hogy a Magyar Televízió megszakította adását. Boross Péter jelent meg a képernyőn, és ekkor már tudtuk, hogy valami olyasmi történt, ami nagyon régen, épp ötvenkét évvel korábban. Aktív, hivatalban levő miniszterelnök halt meg. Persze mindenki tudta, hogy Antall haldoklik, azt is, hogy jó ideje már Boross Péter vezeti az országot, de más tudni valamit meg más átélni. A koratéli vasárnap délután azt a fura érzést sugallta, hogy most valami olyan történt, ami életünkben sohasem.

Bár nemrég múlt el november hetedike, azért szögezzük le, jobboldalinak lenni nem azt jelenti, amit évtizedekig jelentett. Azért szeretném ezt megjegyezni, mert a nyilvánosságot alakító úgynevezett médiaértelmiség egy része még mindig nincs túl a Munkásőrség feloszlatását követő súlyos lelki válságán, így hajlamos úgy tenni, mintha az idő megállt volna valahol a KISZ XII. Kongresszusát követő zártkör? fogadáson. Eszerint ami jó, az baloldali, ami rossz, az jobboldali. Vannak a haladók, akik a nép érdekeit képviselik, ők a baloldaliak. Ők antifasiszták, a világbéke őrei, a nemzetek felszabadítói, a földi menny letéteményesei.

Nemzeti jelképeink egyike a sarok. Az utcasarok. Itt álltak annak idején az öröm élő nagykövetei, itt ad randevút egymásnak ifjú és öreg, a sarok az élet találkozási pontja, hová minimum két irányból vezetnek utak, és egy olyan országban, hol rendre megmondták, melyik a helyes irány, mindig is a szabadság szimbóluma volt. Ha trafik áll a sarkon, meg randevúzó pár, az rendben is van, de mit tegyünk, mit gondoljunk akkor, ha épp tüntetők gyülekeznek, ha éppen az agóra kutyapiszkos, szmogos középeuropéer verzióját próbálják ki egyesek ugyanitt.