Az értelmiség is szívesen kreál magának olyan problémákat, melyeket aztán megold, rosszabb esetben, melyek hosszú időre kóros megoldatlanságuk miatt feladatot adnak. Korunk értelmisége – különös tekintettel az úgynevezett véleményformálókra – tesz arról, hogy legyenek ügyeik.

Igazság szerint az egész versszakot ide kellene másolnom címnek. József Attila magát hitetlennek mondó, valójában kiválasztottságát palástoló költő írja egyik híres versében:

Talán megbocsátható, ha nem kívánok az objektivitás látszatával írni valamiről, aminek nem csupán szemlélője és szemlézője, hanem épp másfél évtizede szereplője is vagyok. Voltam statiszta és karakter, néha azt hittem, főszerepet osztottak nekem, de tény, ami tény, féltucat napilapban, nagyjából hasonló számú hetilapban és megszámolhatatlan folyóiratban bölcselkedtem a közélet állapotáról, melyért ezennel szeretném kifejezni hálámat a közélet szereplőinek, akik áldatlan munkájukkal a téma végtelen arzenálját bocsátották rendelkezésemre. Olyan ez a pálya, mint amikor valaki úgy száll fel a villamosra lopni, hogy mindenkinek nyitva a retikülje. Behunyt szemmel, csak úgy turkálva, a levegőben is találni valamit.

Apám és öreg barátai sok érdekeset meséltek nekem valamikor régen, a mesétlen kádári mesék idején. Sok érdekeset, csak akkor még nem tudtam értékelni. Apám és öreg barátai elmesélték, hogy 1944 őszén is megkezdődött Budapesten a báli szezon. A ruhák ugyanolyanok voltak, mint máskor, a zene is ugyanúgy szólt. Amikor épp nem volt bál, akkor a kávéházak voltak tele, a bárokban ellenséges italt és barátságos nőt lehetett kapni, mindenki sietett, ki tudja, meddig élvezheti még az életét. Ekkor született egy dal, melynek refrénje szállóige maradt: csak egy nap a világ. 

Ha akadna egy szorgos és türelmes nyelvész, akinek élete hátralevő esztendeiben nincs egyéb dolga, mint összeadni a magyar sajtóban előforduló szavakat, valószínűsítem, meglepő eredményre jutna. A sztár szó szoros versenyben már alig van lemaradva a névelők és igekötők mögött, messzire előzi már az olyan régimódi fogalmakat, mint tudás, szeretet, becsület. Ma mindenki sztár, és mindenkiből lehet sztár.

Minap, amikor megvásároltam a két rangos és terjedelmes kiadványt, feltekintettem az üzlet ranglistájára. Mindkét remeklés az első tízben. A két KB János, Kádár és Berecz állja a harcot, az Apámnak tetszik a húgom típusú korszakos irodalmi rémületekkel, valamint a Nobel-díja miatt olvasott – egyébként előtte is kiváló – Kertész Imrével.

Ami az Üllői úton történt nem sportügy, hanem társadalmi probléma, megoldása sem születhet ennél szűkebb, úgymond szakmai körben. A nagyon tisztelt nyilvánosság tájékozatlanabb tagjai, a sportról semmilyen ismerettel nem bíró műsorvezetők állítása szerint ilyen még nem volt. Pontosan ilyen nem, de azért ha visszamegyünk az időben, találunk példát hasonló lelkiállapotra.

Mi valahogy érzékenyek vagyunk a szövetségekre. Úgy is mondhatjuk, a társadalom azon rétegéhez tartozunk, akiknek életét meghatározza egy, illetve két szövetség. Az egyiket röviden Ó, a másikat Új jelzővel illetjük, utalva annak időbeli eredetére, bár az évek múlnak, és az újabbik is kétezer éves immár. Ezek után született a legújabb, amit a mi legkedvesebb földünkön, hazánkban kötöttek egymással közférfiak.

Bernard Goldberg és Bayer Zsolt könyvének van néhány közös tulajdonsága. Mindkettőben betűk, mondatok vannak. Mindkettőt ember írta, mindkettő haragszik. Goldberg urat nem ismerem, de most könyve elolvasása után szeretném megismerni, bár erre vajmi kevés az esélyem. Bayer urat ismerem, mégpedig többféle mutációban. Ismertem egy ilyen nev? Fidesz-szóvivőt, aki értelmes volt, egyúttal gyanakvó. Aztán ismertem egy másik Bayer urat, aki újságíró volt a Népszabadságnál. Kicsivel fakóbb volt, mint az előző, de szintén gyanakvó. Találkoztam Bayer III-mal is, aki egy filmes cégnél volt valami. Dolgozott. Akkor már majdnem értett a filmhez, de miután a Horn–Bokros–Lucifer–Kuncze-féle liberálbolsevista rémuralom tartott éppen, így csendes volt és megfontolt. Nem úgy, mint Bayer IV., akivel csak futólag találkozhattam, hiszen nagy úr volt a jó magyar érában, havi másfél milláért a Duna TV-ben. Hozzá tartozott minden, ami kultúra és magyar. Most itt a Bayer V. Sztár. Sajtóklub, vátesz, orrhangú kürtfúvó, bátor ember. Új szakmája van, úgy hívja magát, hogy médiaharcos. Műve, mely mára klasszikussá vált, címében így hangzik: Hol a pofátlanság határa?

A téma és a történet nem ismeretlen előttünk. A Soának hatalmas irodalma, filmes tára, színi pályája van. Idén újra előtérbe került a téma, hiszen e tárgyban íródott regényért kapott Nobel-díjat magyar író, ezáltal kiváltva a többség csodálatát és egy hangos, kedvesen frusztrált csoport haragját. Mintha a Soá nem lehetne egy életrajz, egy korszak része! Mintha az iszony netovábbja nem lehetne ugyanolyan életélmény, mint bármi más. Mi újat mond ebben a témában Costa-Gavras ÁMEN cím? filmje? 

A nyilvánosság nagy úr, jól tudjuk. A nyilvánosságnál csak egy nagyobb úr van, a még nagyobb nyilvánosság. Az ember annyi, amennyi a képernyőn látszik belőle. A képernyőn az erőszak látszik, minden mennyiségben. Ilyen egyszer?? Kérdések, melyekre nincs igazi válasz, csak feltételezések vannak. A feltételezések sorában álljon itt most egy olyan emberé, aki nem pszichológus ugyan, de íróként sok erőszakos halált ábrázolt már színpadon. A családtagok elleni erőszak mára olyan hírré vált, amely nélkül alig akad Híradó. Azon a napon, amikor e dolgozat megírására készültem, ismét feltálaltak egy esetet a reggelimhez. Ismét kiderült, hogy valahol megint eggyel többen voltak egy fedél alatt, mint amennyit kibírt a fedél. Az ember már fel sem kapja a fejét. Agyonszúrta élettársát. Tömegáru, mint a kínai cipő.

Valaha, még a létező szocializmus idején, mikor azt hittük, hogy létezik, betértem vagy inkább bekullogtam egy kicsi önkiszolgáló étterembe. Ebben a kedves budai étteremben ott ült egy nagyon idős asszony. Ettünk valamit, valószínűleg parajt tükörtojással, mert az kijött egy tízesből. Akkor, ott, a novemberi neonfényben hallottam először valakitől büszkén ejteni a szót: kispolgár. Akkoriban ez a szó a becsületsértés egyik formája volt. Ha anyánk nem engedte meg, hogy hajunk az utca kövét mossa, kispolgár volt. Aki nem örült annak, hogy ifjúsági tábornak álcázott bordélyokban győzzön estéről estére a szexuális forradalom, az is kispolgár volt. Hasonló ítéletet hoztunk mindazokról, akik úgy gondolták, hogy a Csárdáskirálynő, mely mellesleg a világ minden pontján siker, nézhető valami a szerző hazájában. A néni arcán láttam először, hogy ez nem biztosan van így, balos romantikánknak több a zománchibája, mint a zománca.

Amikor elhatároztam, hogy életemben ötödször, néhány éves kihagyással ismét írnék a Nemzetiről, a helyzet még nem így állt. Akkor éppen valódi, végleges igazgatója volt a teátrumnak. Most megint nincs. Mondhatni, a helyzet szempontjából szomorú, viszont mutatja, milyen kiváló téma ez az elátkozott intézmény, immáron az Ister partján. Mióta felrobbantották a Nemzeti Színházzá nemesült egykori épületet, mintha a kultúrbarbárság ellen tiltakozó jobbérzés? lelkek megátkozták volna az intézményt. Azóta nincs béke körülötte. De negyedszázada biztosan nincs. Akkor éppen két, vidéken csodákat szülő fiatal rendezőt próbáltak összeboronálni egymással, meg a Nemzeti régi társulatával. Nem sikerült. Született néhány kiváló előadás, de nem jött létre az a közintézmény, amellyé a Nemzetinek válnia kellene. Ők ketten (Székely és Zsámbéki, a "Gáborok") egyszerűen úgy gondolták, hogy a "jó színház" az egyszerre Nemzeti is. 

A Hídember cím? kiemelten magyar filmről írni nem csekély feladat. Világnézeti nyilatkozat. Állásfoglalás egy vitában. Voks a voksok között. Ezért mindjárt kijelenteném, én nem szavazni szeretnék. Tekintsék jelképesnek, hogy ezt a cikket a kampánycsend napján írom.