Tagok nélkül nem szövetség a szövetség, legfeljebb tagsággal bíró párt. Fotó: Vörös Szilárd
Tizenöt éve néhány ifjú ember úgy döntött, hogy eljött az idő, és ha gyorsan lépnek, egyszer még akár a hatalmat is átvehetik. Okos fiúk voltak, eltalálták. Akadt közöttük egy különlegesen okos és ambiciózus, aki már akkor úgy gondolta, neki egyszer eljátsszák a Himnuszt, ha nem is olimpián, de választási győzelem után. E lapban olvastam valamikor, hogy a bölcs öreg Fejtő Ferenc, amikor találkozott az ifjú Orbánnal, az elegánsan közölte vele két kávé között a Vörösmarty tér csajainak árnyékában nyári verőn, hogy ő miniszterelnök szeretne lenni, és amikor a bölcs öreg némi mosolylyal arcán azt válaszolta, hogy még sokan vannak így, kihegyezte mosolyát, és az azóta sokat látott, eltökéltre állított arckifejezésével csak ennyit válaszolt: de én az is leszek. Van valami prófetikus, mikor egy akkor még senki által nem ismert, huszonöt éves fiatalember teljes pénzével megfogadja önmagát egy olyan versenyben, amiben jó, ha tíz ember nyerhet egy emberöltőnyi idő alatt. Valamit tudhatott már akkor is, valamit tudhat azóta is, és valamit tud ma is. Legmegátalkodottabb ellensége sem állítja, hogy Orbán Viktor politikai analfabéta, kispályás játékos, vagy hirtelen magasra repült percemberke lenne. Nem, a magyar közéletben Orbán az, aki gyerekkorom focipályáin az Albert volt. Ha játszott, az volt hír, ha nem, akkor az. Ha lőtt gólt, az volt esemény, ha nem, akkor az, hogy egy Albert hogy lőhet "nemgólt". Lehet szeretni vagy sem ezt a néha döbbenetesen viselkedő, néha már-már gyerekesen kedves negyvenéves embert, de épp ellenfelei teszik még nagyobbá, hiszen hosszú disputák követik minden megnyilvánulását. Ez a szövetség is róla, és nem másról szól. Ahogy jobb szövetségeknél illik, a kiválasztott választ népet magának, és nem fordítva. Hol olvastunk olyat, hogy megszavazták volna a vezért?
A vezér jön, s nem neki kell idomulnia népéhez, hanem annak méltóvá nemesednie hozzá. Ez a szövetség egy ilyen aktus. Ember és népe között köttetett, nem politikai erők között. Ettől szövetség. Különben akár párt is lehetne.
A Fidesznek jellemző figurája, mint Protapopov házaspárnak a Hattyúk tava, hogy kijelöl egy szót, és a szó köré szervezi a gondolatokat. Annak idején ez a szó a demokrácia volt. Rég volt, talán igaz sem volt, ki emlékszik már rá? A rendszerváltás idején népszerű szöveget úgy vágyták a választók, mint ifjú arát a megfonnyadt előző után. Ifjúság, tisztaság. Ez volt a másik. A tisztaság. Ennek volt egy kettes formulája, a szüzesség. Szent Akárki valamelyik rendje óta nem hangzott enynyiszer e különben virtusos ifjak eposzi jelzője. Szüzesség. Ez azt jelentette, hogy a Fideszt alkotók életkori okokból nem lehettek semmi bűn elkövetői, de még pártolói sem. Új kor, új eszmények és egy új nemzedék, teljesen tiszta lappal. Emlékszünk még rá? Ugye sok minden történt azóta? Amikor a szüzek belevetették magukat, na nem a magán-, hanem a gazdasági életbe, akkor ez az erény visszakerült Árpádházi Szent Margit legendáriumába, a rohadó Dózsa teniszstadion mellé a szigeti romokhoz. Akkorra új eszme borította el elméjüket, ez pedig a polgáriság. Jött a közelmúlt, a polgárkorszak. Most pedig itt a legújabb szövetség, azaz a legújabb, a szövetség. Fergeteges, ahogy úgy adják el nekünk ezt a second hand kunsztot, mint vadonatúj árut. Több, mint párt. A szlogen ugyanolyan eredeti, mint a Jövő elkezdődött. Csak most nem egy ütvefúró dobozáról sikerült lekreativolni maguknak, hanem egy kedvesebb tájról, a stadionról. Több, mint egy klub – ez a híres manchesteri futballcsapat szlogenje. A világ leggazdagabb és gazdaságilag legsikeresebb futballklubjáé, ahol rengetegbe kerülnek ugyan a játékosok (ebben hasonlítunk rájuk). Viszont bevételt is termelnek rendesen. Ebben csak próbáltunk hasonlítani, mint tudjuk, az elkezdődött jövőt megszakította a visszalopakodó múlt. Mitől több egy szövetség, mint egy párt? Mondok egy meglepőt, semmivel. Minden párt akkora, ahányan vannak benne, ez nem a nevétől függ. Egy párt is szövetség és a szövetség is párt. A párt, amennyiben nem asztaltársaság, szövetség is egyben. Sokféle ember szövetsége, melynek lényege, hogy van egy valami, amelyben egyetértenek. A félreértés oka valójában az lehet, hogy a feltalálók az eddigi Fideszt gondolták pártnak. Nem volt az. A Fidesz politikatörténeti bravúrja, hogy jellegzetes médiapártként működött, először Magyarországon. A többiek még nem is tudták, mi az, amikor ők már csinálták. A médiapárt nem igazi párt, mert nem kell hozzá tagság, csak néhány arc. Ezeket mindig mutatja a média, és ezzel a mindenhol való jelenlét illúzióját adják. A médiapárt további előnye, hogy nincsenek helyi lerontó arcai. Mert ki vitatja, hogy egy butácska helyi ember az összképet is lerontja, hiszen a lakos helyben szavaz, őt ismeri. A Fideszből helyben is Orbánt ismerték, legfeljebb néhány jobb képesség? önkormányzati embert, a tagság, az a borzalmas, a Fideszben gyakorlatilag nem létezett. Az élet nagy paradoxona, hogy a Fidesz most lett párt, amikor már nem párt. Illetve... a nagyok úgy emlegetik ezt a szövetséget, mint valami újdonságot. Belegondolt már a kedves olvasó, hogy ezen az alapon a magyar parlamentben egyetlen párt van, éspedig az MSZP? Ők természetesen párt maradtak, olyan alapítói gárdával nehéz lett volna másra gondolni. De Fórum a másik, Szövetség a harmadik, és Szövetség a negyedik is, hiszen a mára mozaikszóvá lett Fidesz vége sem egyéb szövetségnél. Bravúros, ahogy újra feltalálják, újra feltálalják azt, amit egyszer már megtettek. Kommunikációs bravúr, amihez málén asszisztál a nagyon tisztelt nyilvánosság mindkettő darab oldala. Jól elvagyunk a szóval, sőt még médium is adatik, nem is akárki, egy kétszeres olimpiai bajnok, aki közli a kedves hívekkel, hogy ő azért lép be, mert szövetség lett a neve. Ez a gesztus kifejezi a dolog lényegét. Valaki előre eldönti, hogy kelkáposzta lesz, majd keres valakit, aki kelkáposztát szeretne, de legalábbis kész hűségnyilatkozatot tenni a kelkáp feltéttel mellett.
Védés, visszaszúrás, együttes találat. E szövetség hatalmas siker, miközben senki nem beszél arról, hogy tulajdonképpen nem jött létre. Egy ilyen szövetség ugyanis attól hatalmasan polgári, hogy nincs rajta kívül semmi más, csak a balsejtelm? bal. Az MDF azonban MDF marad. Sőt, most már biztos, hogy az is marad. Még az is lehet, hogy életképesen. Sokat zuhant a szellem az elmúlt évtizedben. Tíz éve az MDF értelmiségi a magyar szellemi pusztaság sajátos torzszülöttje volt, ma megértük, hogy az exminiszterelnök, a semmilyen politikaelméleti tudással nem rendelkező Boross Péter üde színfolt szellemileg – és az a tragikus az egészben, hogy jogosan. Nélkülük azonban nem szövetség a szövetség, legfeljebb tagsággal bíró párt. Hosszú elsorolni, mennyi mindenki benne van. De ők eddig is benne voltak, legfeljebb tagkönyv nélkül. Van abban valami megható, amikor Turi Kovács Béla szólásra emelkedik és bejelenti, e hatalmas erő a következő választásokat megnyeri. Ettől még lehet persze igaza, hiszen tudjuk, eddig mindig a kihívó nyert és lehet, most sem lesz másképp. Viszont miféle szövetségesek ők? Orbánnak volt egy nagy találmánya, ami a későromantikus kossuthi nosztalgiákon felnőtt magyar politikában újdonság. Eleve annak tekintette a politikusi pályát, ami. Üzletnek. Magának, másnak egyaránt. A Turi Kovács-szer? tehetségeknek csak egy nagy szövetség jelenthet biztos jólétet. Idáig rendben is lenne, hiszen a Józsit kinyírták, így most új alfél felé kell iramodni reumás térddel, túl a hatvanon. Az viszont veszélyes túlkapás, mikor ugyanez az ember, mint környezetvédelmi szakértő jelenik meg szakkonferencián azon az alapon, hogy koalíciós hozzá nem értője volt a területnek. Farkas Flórira sem kell sok szót vesztegetni. Arcán ott a dacos reménykedés. Tavaly a majdnem tutit elpecázta előle Horváth Aladár, de talán kettőnullahatban ki tud egy cigányügyi államtitkárságot zsugázni a Viktorral, s akkor még jobb autó, még feszesebb titkárnő dukál, aztán oldják meg a szerencsétlen romák, ahogy tudják, írjanak levelet a Győzikének, azt ugyanis az SZDSZ futtatja, mert a Medgyessy alatt kétszer is bejutott a Big Brotherbe. A kereszténydemokratákról most nem viccelődnék, mivel a pártnak gyásza van, Dr. Varga László ügyvéd épp aznap halt meg, amikor a szövetség megalakult, Madách Mózesében írt valami ilyesmit, ismertem az öreget, tisztességes és értelmes ember volt, s talán nem múlt el hiába az élete.
Nagy ötlet a híres emberek beléptetése. Híres embernek lenni jó. Híres pártembernek lenni még jobb. A párt fedél, ellátó, kapcsolat, megrendelő, ha épp bukunk, viszonyítási alap. Mert ne tessünk azt hinni, hogy a rossz helyre állás az rossz helyen van. Egy rossz hely van, ha valakinek kell az állás. Kívül. Ott, ahová az értelmiségi születik. Annak idején Magyarország pártállam volt, most nem az. Egyes számban nem. Többes számban igen. Pártok állama. Ennek megfelelően a pártonkívüli a pártállamban másodosztályú polgár volt, most már csak harmadosztályú, hiszen előtte a sorban a kormánypárti és ellenzéki egyaránt. Nézzünk egy példát. Van egy színigazgató, aki egykori pályázatának egyetlen ígéretét nem tartja be és közel másfél évtized alatt orfeumot varázsol a színház helyére. Normális körülmények között illendő lenne elzavarni. Azonban ő nem egy normális körülmény. Ő Kerényi Imre, a polgári körök ceremóniamestere, labdáztató és pénzdobáltató, alkalmi hitszónok. Ha felállítják székéből, akkor persze azt mondja majd, azért... pedig csak vacak, amit csinál és elég régen csinálja. Ám, ha nyerünk, mi körök, akkor ő a guru és a legrosszabb esetben is főtanácsadóként döntheti el, ki az a jó magyar művész, aki felvehet tévéjátékra előleget. Ráadásul a helyi hatalomban erősek a polgáristák. Így lehetett Nemcsák Károlyból néhány hétre színigazgató, s vehetjük biztosra, ha egyszer újra jönnek, a kedves, de nem épp nagykitekintés? színművészből direktor lesz valahol. A mai odaállás tehát cseppet sem áldozat. A politika mindent ad, de mindent elvesz. Ad házat, first class repülőjegyet, befolyást, de legalább annak illúzióját. Elveszi viszont mindazt, amit az ember korábban csinált. Eperjes Károly ma már nem a Csapd le csacsi remek munkásőre, nem Tutti, a halálra szórakoztató szemetes, csupán egy ember, aki egy kurzus kegyéből eljátszott valamit nem túl jól, de a magyar filmtörténet legnagyobb gázsijáért. Nem a híres ember híre emeli fel a politikai mozgalmat, hanem a híres ember osztozik pártja népszerűtlenségében. Mert népszerű párt nincs. A legnépszerűbb párt sem bír többet, mint a polgárok harmadának bizalmát, ami egyszerűen azt jelenti, hogy kétharmadának nem kell. Schmitt Pál, az olimpiai bajnok mindenkinek kellett. Siker, dicsőség, mindez emberi eleganciával feltálalva. Mostantól a társadalom kétharmadának ő már nem több egyszer? politikusnál. Ne feledjük, a politikus nálunk nem népszerű, csak eltűrt elem, választáson kényszerből kiválasztott muszáj-Herkules. Orbán sem népszerű? Ő valamennyire más. Neki valóban vannak szövetségesei, legfeljebb nem túl büszke rájuk. A dicsőséges kongresszus, ahol demokratikusan megválasztották a triumvirátust, egyhangúlag a három jelölt közül, nem változtat a legfontosabb problémákon: a tér tele, a fejek kevésbé. Orbánnak nagy a dilemmája, ezt akkor láttam, amikor saját üzemi televíziójában szemüveges kérdezőbiztosnak válaszolt a maga feltette kérdésekre. Nem beszélt eszmékről, mert ez az eszmén belovagolt ember már annyira sem becsüli az eszméket, hogy szóba hozza őket. Nem tudta, vagy nem akarta megjelölni, vajon mi a különbség jobboldali gondolkodás és baloldali között. Ennek lehet egy oka. A magyar politikai gondolkodásból kimúlt a gondolkodás. Egyetlen gondolat van: hogyan lehet hatalomra kerülni, ott maradni, és minél többet keresni. Nincs kétség, ezt a maguk támasztotta igényt a legteljesebb mértékben kielégítik legjobbjaink, s ehhez valóban nem kellenek ideológiai alapvetések. A korszakos, a Szövetség fia csak annyit mondott, hogy neki sok problémával kell foglalkozni, ezt meghagyná az elemzőknek, mint a Stumpf Pista, aki nem fér a bőrébe (ezt már én mondom), és néha egyébként nem csekély intellektusához méltó kritikus megjegyzéseket tesz. A vezérnek ehhez nincs köze, nem ő mondja, ő a kunsztot tudja, hogy ezzel a vegyes állagú hadinéppel hogyan foglalja vissza a trónt a kétségkívül nem kifejezetten karakteres Medgyessy Pétertől. Őt ennyi érdekli. Az esély, amit meg kell ragadnia, és amihez talán közelebb került az elmúlt szombaton. Népéről sem ejt szót. Népével vannak bajok, főként az, hogy hangosak, és egyre több butaságot beszélnek. Most jönnek a szövetségbe a körök. Nincs kétségem, nem a java. Vannak fantasztikusan hasznos polgári körök. Ismerek olyan kört, mely azért küzd, hogy kotorják a Balatont. Jó ötlet, meg kellene valósítani. Ismerek másmilyen polgári kört is. Azt, amelyik Jancsó Miklóst dobálni ment. Nincs kétségem, előbb ez utóbbi tagsága zupál be, hiszen nem bír magával, eredeti pártja testét szú, elnökét aszú rágja, valahová kell tartozni, mert csapat nélkül olyan a drukker, mint karácsony nélkül a guberáló. E hangos típusú körfajta, mely lányságában még a Magyar Út nevet viselte, jelentős szellemi háttérrel rendelkezik. Egy igazi sajtódemokrata a dobálás utáni héten "Győztünk" címmel jelentette meg nagyhatású tünetegyüttesét, mindezt a demokrácia felségjele alatt. Ezek szerint a templombeverő ávós győzött, a zsidókergető turulista is győzött, nem is beszélve bizonyos települések csoportos tyúkászairól. Amenynyiben akad értelmiségi polgár, aki az erőszakot preferálja a demokráciával szemben, úgy feltételezhető, hogy hatalommal a kézben demokráciának lesz kinevezve az erőszak. Tán ezt érezte a szemüveges kérdezőbiztos, meg a sok újságíró, akik szerettek volna néhány mondatot hallani arról, hogy a vezércikkíró demokrata és stábja, valamint mindazok, akik bennük látják a szellem letéteményesét, nemkívánatos elemek ebben a hatalmas szövetségben. Javára a nagyoknak, nem vették be a csalit, egy szó nem sok, annyi nem hangzott el arról, hogy a továbbiakban esetleg nem velük képzelik el a jövőt, esetleg nem ők hirdetnek igét a szent sátorban. Sem mellettük, sem ellenük, tehát nincs kétségünk, ezek a hatalmas elmék, akik különben egytől egyig tehetséges tollnokok voltak valamikor, továbbra is a szövetség szellemének meghatározói lesznek. A szereposztás nyilvánvaló. A Szövetség Fia nem mond semmi csúnyát, hiszen ő működteti. Övé a stratégia, meg minden egyéb. Érdekes érzés lehet úgy élni, hogy az ember csalhatatlan, kikezdhetetlen, sőt, s ez már veszélyes, bírálhatatlan. Az élet zajos része zajlik a tereken, arra jók ezek a ki tudja mifélék, s ha valaki csúnyát talál mondani, akkor ők nem mi vagyunk, ha viszont szépet, akkor éppen az a mi nagy nyitottságunk, hogy mindenki véleményét meghallgatjuk. Ki van ez találva, annyi bizonyos. Egy valamiről nem esett szó, az úgy tűnik, már nem téma. Nincs előrehozott visszavágó, marad kettőezer-hat, eléggé messze van, de nem hiszem, akadna polgár, aki ne lenne biztos a nyerésben. Ez tartja össze a szövetséget, melyben öreg biztos és sármos főkurátor, mesteredző és kikopott miniszter adott kezet egymásnak. Velük nincs is baj. De ha a hadinép megmozdul, és úgy érzi majd, övé a hatalom is, mert ő ordította bele csapatát a győzelembe, abból baj lehet. Miután jómagam sem itt, sem ott, nem voltam túlságosan jókedvű. Mert ha arra gondolok, hogy az elmúlt egy év hatalmas, sajtcédulára felférő teljesítménytömege, meg a paradicsomdobálós demokraták közül lehet majd jövőt választani, hajlok rá, hogy csak a már korábban is bevált két szövetségben bízzak. Másik kettőben, ha valaki nem értené.
2003. 05. 23. (VII/21)
