hetilap

Hetek hetilap vásárlás
Fesztiválország
Üzleti parádék

2003. 08. 18.
Apám és öreg barátai sok érdekeset meséltek nekem valamikor régen, a mesétlen kádári mesék idején. Sok érdekeset, csak akkor még nem tudtam értékelni. Apám és öreg barátai elmesélték, hogy 1944 őszén is megkezdődött Budapesten a báli szezon. A ruhák ugyanolyanok voltak, mint máskor, a zene is ugyanúgy szólt. Amikor épp nem volt bál, akkor a kávéházak voltak tele, a bárokban ellenséges italt és barátságos nőt lehetett kapni, mindenki sietett, ki tudja, meddig élvezheti még az életét. Ekkor született egy dal, melynek refrénje szállóige maradt: csak egy nap a világ. 



A Budapest Plage. Összeköti a Szigetet a Parádéval Fotó: Somorjai L.

Mert miközben szólt a foxtrott, az orosz páncélos ékek már Monornál jártak, és a sűrűsödő légitámadások szünetében jól hallhatták a megszállásból megszállásba tartók a messzehordó ütegek zaját. Az utcákon feltüzelt suhancok razziáztak, nekik is csak egy nap volt az élet, s volt, kinek valóban. E történelmi lecke jut eszembe, mikor körbetekintek a hazának nevezett országon, mely tényleg haza, csak néha nem úgy viselkedünk egymással. Ma Magyarország fesztiválország. Ilyen nagy a baj?

Egy másik írás tárgya lehetne, s talán az enyémnél szakértőbb tollért kiált, de tény, baj van. Megszikkadt az ország. Akik tegnap még csodában hittek, ma válságot menedzselnek. Akik eddig büszkék voltak a kenyeret adó magyar földre, most öklüket rakhatják az aszályrágta repedésekbe. Rossz év ez, rosszkedv? év, s míg a háttérben egy gazdaság küzd az életbenmaradásért, addig minden hírműsor egy piaci kucséber kalandjainak újabb fejezetével kezdődik, hátha egyszer kiderül, minek köszönhető, hogy nálunk még a pénz sem egyforma, márpedig annak mindenkinél ugyanannyit kellene érnie. 

A kormányférfiak minden második szava a takarékosságról szól. Ehhez képest lássunk magyar csodát, ebben az évben a lakosság lélekszámához képest itt, minálunk rendezik a legtöbb fesztivál felségjel? zabált és himbált a világon. Dicsőség? Kétes dicsőség? "Egy nap a világ"-érzés? Kitörési pont a mélyből? Nézzünk utána, mert látható tendenciával állunk, ha nem is szemben, de mindenképpen fürkészőlegesen.

Amikor a millenniumi év második évének utolsó napján eldörrentek az utolsó petárdák, és minden magyar település megkapta szőlőfürtös-gólyás címerét, továbbá dobozába helyezték a Szent Jobbot, azt hittük, most egy ideig hétköznapok jönnek és kevesebb lesz a lelkesült ünneplés. Annál inkább is azt hittük, mert már a szent per kettes év végén látszott, hogy a magyar gazdasági csoda ismét csak három napig tartott, ahogy az egy jó csodához illik, s nekünk most megint az a dolgunk, hogy termeljünk valamit és megpróbáljuk generálók és moderátorok nélkül is jól érezni magunkat. Tévedtünk, mintha a millennium csupán mint ürügy múlt volna el, a technikai segédszemélyzet itt zajlik közöttünk, csakhogy az ideológia máza alól egyre inkább kilóg a valódi ok, az üzlet. Attól, mert ezerkettő évesek lettünk, még mozgathatjuk a tömegeket.

Jelenleg csupa "leg" az ország. Mint a régi viccben a szovjet törpe, amiről azt illett tudni, hogy ugyan törpe, de hatalmas, mert szovjet. Jelenleg Magyarország Európa legnagyobb szigetfesztiválja, Európa legnagyobb falufesztiválja, Európa egyik legnagyobb jelmezes fesztiválja. Hatalmasra nőtt a magyar törpe, ha nem figyeljük, eléri az eget. Ezenkívül van nekünk Plázsunk, július ötödikénk (munkacímként nevezzük így), gasztronómiai és egyéb mindenfélénk.

A lelkesedés felülről lefele terjed, és az esélyegyenlőség nevében minden kis településnek is joga van világraszóló fesztivált tartani. Egy kedves ismerősöm, aki középhatósugarú tűzijátékot telepít, ebben az évben eddig nyolcvanöt alkalommal durrantott bele a nagy magyar éjszakába. Minden bizonnyal közel járok az igazsághoz, ha feltételezem, tíz évvel ezelőtt ennyi lehetett az egész ország évi durrantáskészlete. Még régebben, a tűrhetetlen múltban pedig volt A Tűzijáték. Az a tűzijáték, mely a Gellért-hegy tetején, augusztus huszadikán pontban huszonegy órakor jelezte, ismét van új kenyér, zsemle, kifli. Czinege elvtárs, minden idők legtovább veretlen hadvezére elvonult a tisztiiskolások előtt, és volt látványos parádé is a Dunán. Akkor még csak félszamizdat kamara-előadásnak számított a népszerű Szent Jobb rendes évi sétáltatása, mely a katolicizmus egy különben dicső, de csak kissé humánus korszakára utalt vissza, de ezt kevesen tudták az énekelgetők között. Ennyi volt. Igaz, a színházak darabokat játszottak, néha egészen jókat, a stadionok megteltek, egy korabeli Fradi–Dózsa igazi fesztivál volt, örömmel és bánattal, nyolcvanezer emberrel a lelátókon. Ennek vége. A színházak klasszikusokat csócsálnak, vagy könny? szórakozást kínálnak, a labdarúgás családi esemény lett, esetleg a pamplonai bikafuttatással ötvözve, ha éppen nem lesz bajnok a csodacsapat. Vagy helyette megannyi fesztivál. 

Alapelv, hogy az ember akkor szóljon, ha mondanivalója van, akkor írjon, ha gondolata, és akkor szervezzen rendezvényt, ha annak van valamifajta üzenete. Tekintsük végig, mit üzen ez a sok mindenféle! Tisztelet a Kapolcson látható magányos kivételnek, nagyjából semmit. Ennyiben még a millennium is jobb volt, hiszen minden hazugság ellenére volt benne valami nemzeti identitás-erősítő jelleg. Nem mindig csengett őszintén a politikusi tenor, de az embereket érdekelte, vajon mi végre ez a nagy felbuzdulás, talán csak nem ért véget a többször hét szűk esztendő? Erre most nincs mód és nincs is szándék. Igaz, helyben mindig akad valami ürügy, de ez erősen nyögve-nyelős. Régen egyébként a helyi fesztivált búcsúnak hívták. Volt zsákbafutás, lepényevés, céllövölde, a pontosan célzó kacsintó nős pénztárcát nyert, esetleg a gyerekek kihorgászhatták a gipszfigurát, és mindenki annyit ihatott, amennyi belefért. Ezt a búcsút ékítette fesztivállá az újmódi nagyképűség. Minden falunak volt valami lelki tótumfaktuma, akinek a jó termést köszönhették meg fals kórusokkal. Nokedliszaggató Szent Rozália napján mindenki egy kicsit ünnepelt, még a fehér térdharisnya sem volt olyan ciki, mint máskor. Azóta Nokedliszaggató Szent Rozáliáról kiderült, hogy nem is ismerte a nokedlit, tarhonyát vetett az édes anyaföldbe, de azért a kultusz maradt. 

Ez van kicsiben. Nagyban sincs másképpen. Ezek a rendezvények csupán utcára telepített szórakozóhelyek. Nincs általuk élmény, befogadói katarzis, nincs közösségi együttlét, semmi sincs, tulajdonképpen annyi csak az erénye, hogy nem magunknak kell megszerveznünk az esedékes házibulit. Levették a vállunkról a terhet. Költség? Benne van a rendes éviben. Haszon? A szervezőknél.

Mi történik nagyban? Már említettem, tulajdonképpen Kapolcs az egyetlen hely, ahol ugyan az ideálisnál ötször annyian ténferegnek, de láthatnak is valami eredetit. Azt láthatják, hogy a művészek között van összetartás, a művész ugyanolyan ember, mint ő, és néha bizony egészen kiváló produkciók születnek. Elismételném, mert fontos: születnek, és nem érkeznek.

Az érkezés alapvető problémám. Ennyi vacakolással és költséggel kultúrát lehetne teremteni. Ennek is van szokása Európában. Egy háromezer lelkes osztrák faluban idén olyan színházi fesztivál volt, ahol Peter Brook rendezte az előadások egyikét. Fiatalabbak kedvéért mondanám: minden idők legnagyobb színházi rendezőjéről van szó mindössze. Ezzel szemben a mi fesztiválunk az üdítő színfolt kivételével konzervet nyit, kész áruból dolgozik. Szuperhaknit szervez. 

Ennek a látszatra fantasztikus ideológiának ürességét a Sziget mutatja leginkább évről évre. 

A Sziget mára Európa legnagyobb ilyen jelleg? rendezvénye, tehát eredményes, amennyiben látogatott. Olyan szolgáltatás, melyet sokat vesznek igénybe. Sokat levon a dolog értékéből, hogy a bordélyházakat is sokan veszik igénybe, az italmérések sem panaszkodhatnak, ehhez képest senki nem büszke rájuk. Amikor beindították, azt mondták, ez a magyar "Vuctok". Tudom, hogy nem így írják, de sajátos átmenetet képez az amerikai alternatívok és a Vosztok űrhajó mentén felnőtt fiatalok KISZ-bulijai között. Akadt két jó üzleti érzék? ember, akinek volt ereje és kapcsolata, hogy megcsinálja, a dolog azóta létezik. Létének legfőbb eredménye, hogy idén már 2800 köbméter szemét termelődött a Szigeten. Több, mint eddig bármikor, ugyanis szeméttermelésben verhetetlenek vagyunk. Mit sugall a dolog a mai ifjúságnak? Röviden megfogalmaznám, mert a hosszabb fogalmazat felesleges: semmit. Ez csak egy buli, ahol el lehet tölteni az időt. Tudom, hogy a főszerv azt mondta, öt világzenei színpad állt. Ez nagy dolog, bár a szó sem szerencsés, világtalan zene legfeljebb a vak harmonikás a sarkon. Az elemzők azt elemezték, hogy ide az európai értékek iránt nyitott fiatalok jöttek. Kérdezném szerényen és magyarul, mert ezen a nyelven írok: a mai internetes, kereskedelmi televíziós nyilvánosságban bizonyos, hogy épp az úgynevezett európaiból van alulkínálat? Húsz éve egy Ricse-Mobil buli azt jelentette, hogy menjen a fenébe Maróthy elvtárs, nem hiszünk az építőtáboroknak. Az eredeti amerikai rendezvény, melyet amúgy egyfajta magánexodusként szerveztek és éltek meg, arról szólt, hogy van egy másik világ a fényes autók és teli áruházak világa mellett-mögött. Akkoriban lett világhír? a Hair. Mellesleg, akkor az a békéről is szólt. Európa most megosztott és zavarban van. 

Minek örülhet akkor a magyar ifjú? Annak, hogy egyre több a nyilvános WC. Pazar eredmény. Lehet vonaglani zajban, és csajozni is lehet. Egy baj van, és ez szerintem nagy, de lehet, hogy szentimentális öregember lettem. A világban megélt élményből van hiány, nem eltolt napokból. A kínálat jellegzetesen arról szól, hogy szakadjunk ki nappalainkból, csomagoljuk be és rakjuk a sarokba problémáinkat, aztán ha végeztünk vele, akkor révedjünk el. "Ringasd el magad". Magyarországon ez szerencsétlen dolog, hiszen itt épp egy világnézettel bíró, hitében erős, alkotni akaró fiatalságra lenne szükség, hogy egyszer valamikor ne azokkal a problémákkal kelljen megküzdenünk, mint most és, mint eddig. A Szigeten magányos ifjak bolyongtak, legfeljebb testük széle néha egymáshoz ütődött. Lelki élmény, lelki közösség nincs, hiába a rengeteg fesztivál. Van azonban balhé.

Július ötödike, mint megtudtuk, hatalmas ünnep. Úgy hívják, a Meleg Büszkeség Napja. Rosszul hívják. Jó ízlésű, előítéletektől mentes heteroszexuálisoknak illene felhívniuk az érintettek figyelmét, hogy nagyon rossz a cím és nagyon gusztustalan a menet. Büszkének lenni sok mindenre lehet. Lehetünk büszkék hitünkre, szellemi teljesítményeinkre, az általunk megtalált matematikai tételre, egy szépen felépített házra, a jól megművelt földre, embereket gyönyörködtető versre. Arra nem lehetünk büszkék, hogy homoszexuálisok vagyunk. Legfeljebb nem kell szégyellnünk, ha már így alakult. Ami itt látható, az ezzel szemben provokatív magamutogatás. 

Ezek a fesztiválok elsősorban, másodsorban és utolsósorban üzletek. A politikának lehetőség szerint semmi keresnivalója benne, mert onnantól kezdve, hogy miniszterek szemléznek és virsliznek a helyszínen, senki sem mossa le a gyanút, hogy a vendég üzletileg is érintett a dologban. Ezeknek a fesztiváloknak egyetlen közhasznuk lehet, ha a szervezők, hasznuk után kiemelkedő adózókká válnának, hogy ebből aztán támogatni lehessen azt a kultúrát, amit ezek a fesztiválok nem támogatnak. Van felvonulás mindenféle vár körül, de például évek óta vegetál a Gyulai Várszínház, a magyar drámák egyik leghívebb bemutatóhelye. 

Mondjuk meg a nagyon tisztelt szervezőknek, hogy tudjuk, ez csak és kizárólag üzlet, ne képzeljünk mögé akármit. A közönség száma ne andalítson senkit. Az ember olyan, hogy ha valami van, oda elmegy, főként, ha nem kell érte külön fizetni. Ilyen projekt az újlipótvárosi Pálmaliget, Halidéj Budapest, népiesen Plázs, melyet Párizsból importáltunk. Tartok tőle, Párizs egy kicsit jobb állapotban van, mint Budapest, talán az embereknek is jobb a kedvük. 

A kotta a szokásos, egynyaras playback-zenekarok playback-koncertje két színpadon, közben az arra járóra permet hull, ami a tengert jelképezi, és ha kifekszik, akkor nézheti a rakodópart alsó kövéről, hogyan úszik el a dinnyehéj. Ha van nő, vagy fiú, akkor próbálkozik, aztán másnap már el is felejti az egészet. Ez a hatalmas különbség. A magyar "Vuctok" eredetijére máig emlékeznek, akik látták. Igaz, ott Hendrix nem play backről gitározott. 

Tisztes mennyiség? közpénz, önkormányzati pénzvagyon, jobb célokat elkerülő cégtámogatás maradványait nyeli el a szemétszállító kocsi, ilyenkor nyár végén. A hagyományos nagy műsor, augusztus húsz, még hátravan, de ezek után már attól sem várhatunk sokat, hiszen a mindennapos vircsaft az ingerküszöbünket tolja odébb. Az a gyanúm, ez a dolga. Nem szerencsés üzenet. Az ember közösségi élményt kíván, mert magányos és bizonytalan. Itt nem kapja meg. Amit fesztiválozunk magunknak, az kilóra sok, valójában igen kevés, mert nem szól semmiről. Csak pénz van mögötte, szellemiség semmi. Fordítva lenne az igazi. Vagy együtt.

Tovább olvasná? Hetilap tartalmainkat előfizetést követően belépéssel eléri.

Hetek Univerzum
Nemzeti Média - és Hírközlési Hatóság, 1525 Budapest, Pf. 75. | +36 1 457 7100 (telefon) | +36 1 356 5520 (fax) | info@nmhh.hu | www.nmhh.hu
Alapító-főszerkesztő: Németh Sándor - Founder Editor in Chief: Németh Sándor. Kérdéseit, észrevételeit kérjük írja meg címünkre: hetek@hetek.hu. - The photos contained in the AP photo service may not be published and redistributed without the prior written authority of the Associated Press. All Rights Reserved. - Az AP fotószolgálat fotóit nem lehet leközölni vagy újrafelhasználni az AP előzetes írásbeli felhatalmazása nélkül! Copyright The Associated Press - minden jog fenntartva!