Miért tartotta fontosnak, hogy belülről is megismerje az európai muszlim közösségeket? Mi volt a célja ezzel?
– Sokat tudósítottam az izraeli–palesztin konfliktusról. Riportokat forgattam az összes frakcióról, a Hamaszról, az Iszlám Dzsihádról. Interjúkat készítettem Jasszer Arafattal és más fegyveresekkel. Rájöttem, hogy az érdeklődésem és az arabtudásom ajtót nyit számomra, amellyel egy teljesen más kép tárul fel előttem. Álmom volt, hogy Európában is megcsináljam ezt. Úgy látom, hogy létezik a klasszikus Európa, mint a Champs-Élysées, a Big Ben és ezek a közismert helyek, és vannak a külvárosok, a gettók. Az itt élők arabul beszélnek, és senki nem mer közéjük menni. Úgy gondoltam, hogy rendelkezem a megfelelő képességgel, hogy dokumentumfilmet készítsek ezekről a közösségekről. És emellett talán híd tudok lenni az európaiak és őközöttük.
Ön szerint kisebbségben vagy többségben vannak azok a muszlimok, akik nem akarnak integrálódni az európai társadalmakba?
– Ma szerintem ez a kisebbség, mert négy generációról van szó. Beszélünk azokról a népes muszlim közösségekről, amelyek az 1970-es, ’80-as években érkeztek Európába, hogy munkát találjanak, és hogy tisztességes életet éljenek. Ők nem gondoltak arra, hogy az iszlám meghódítja Európát. Franciaországba, Nagy-Britanniába érkeztek, és azt mondták: köszönjük, hogy befogadnak, dolgozni akarunk. És ez nagyszerű volt. Ez a nemzedék most már nagyon idős. A gyerekeik már érezni kezdték, hogy nem minden európai látja őket szívesen. De ők is békések maradtak. Az ő gyerekeik viszont már kinyilvánítják véleményüket a Nyugat és a Közel-Kelet közötti konfliktusban. Azt mondják: nem franciák, hanem muszlimok vagyunk.
hetilap
hetilap
