hetilap

Hetek hetilap vásárlás
Középszerű örökség
Tíz éve hunyt el Antall József

2003. 12. 08.
Néhány nap múlva tíz esztendeje lesz, hogy a Magyar Televízió megszakította adását. Boross Péter jelent meg a képernyőn, és ekkor már tudtuk, hogy valami olyasmi történt, ami nagyon régen, épp ötvenkét évvel korábban. Aktív, hivatalban levő miniszterelnök halt meg. Persze mindenki tudta, hogy Antall haldoklik, azt is, hogy jó ideje már Boross Péter vezeti az országot, de más tudni valamit meg más átélni. A koratéli vasárnap délután azt a fura érzést sugallta, hogy most valami olyan történt, ami életünkben sohasem.

Addigra mindenki tudta, hogy az MDF a választásokat elveszíti. Legfeljebb a jellegzetes pártaktivista-agyú emberek képzelték, hogy lehet még másképpen. Horn Gyula MSZP-je hetente vert rá egy százalékot minden idők legtehetségtelenebb magyar kormányainak egyikére, így a jobblelk? hívek is úgy gondolták, tulajdonképpen Antall halálával valami olyasmitől kímélte meg önmagát, ami talán még az elmúlásnál is jobban fájt volna neki, a megsemmisítő választási vereségtől. Igaz, a ravatalnál kígyózó hosszú sorok egy pillanatra visszaadták a hivatásos MDF-aktivisták reményét, hátha mégis. Ténykérdés, többen tekintették meg a ravatalt, mint ahányan rájuk szavaztak utóbb. Magyar ember szereti a gyászt, jól reagálja le a tragédiákat, arra nevelték búsmagyar költői, sajátos történelme, arra ihleti a világ legszebb, de legszomorúbb himnusza. De addigra már rég csomagmegőrzőben várta a józan ész, hogy valaki kiváltsa. 

Akkor már fortélyos félelem és csalóka remény igazgatott együttesen, nem a nagy dérrel-dúrral
összeverbuvált koalíció.

Annak a decembernek tíz éve. Most újra veselkednek az aktivisták. Jó szelük van, hiszen magyar ember nem csupán gyászolni szeret, de emlékezni is. Magyar vezető mindig udvarias, nem hagyja, hogy politikus kollégáját bántsák, hiszen minden lerakott koszorúval önmaga sírjának ellátására vált bérletet. Ha előjátéknak tekintjük a korszakos stiliszta, Medgyessy Péter születésnapi köszöntőjét a haza bölcséhez, Boross Péterhez, akkor jól érezhető a hangulat: most idén Antallnak is kijár a dicsből. Ez az írás ezért készült, hogy legyen valaki, aki most is csupán annyit állítson, amennyit tíz éve meg azelőtt is.

Annak idején a neves elmegyógyász és publicista, Benedek István "professzor" azzal vágott felém, hogy milyen alapon merek én rosszat írni egy olyan emberről, akinek nagyságát felfogni nem tudom. Anno azt válaszoltam rá, hogy csupán azért, mert azt képzelem, nevezett a látens nyomuláson kívül semmi olyat nem tud, amit mi nem tudnánk. 

Mai közéleti ellenségeim java e korból datálódik. Nehezen értették meg, hogy bár sohasem tagadtam a régi rezsim iránti utálatom, nem voltam hajlandó többnek mutatni Antallt, mint amennyi volt. Most újra hallatszik a szózat, miszerint Antall minden idők egyik legkiemelkedőbb magyar politikusa. 

Meglehet, hogy a túl sok Tiszát, Kállait adó magyar politika mezőnyében Antall valóban nem tartozik a kiesőzónába, de akkor az még nagyobb baj. Így tehát meggyőződésem szerint ezen a kegyes ünnepen elismételném tételem, melyet a nevezett nagy ember életében vallottam meg szóban és írásban: szomorú és tragikus, hogy a magyar történelem e rendkívüli pillanatában csak egy testileg beteg, szellemileg középszer? ember jutott a nemzet élére. Tegyük hozzá, demokratikusan. De az volt első és utolsó olyan választásunk, amikor nem pártvezetőre, hanem pártra szavaztak az emberek. Kilencvennégyben Hornt akarták, négy évvel később Orbánt. További négy év elteltével egy kicsit többen nem akarták Orbánt, mint akarták, de ebben, úgy vélem, csak mellékalak volt Medgyessy: ha Kovács van vagy Németh, ugyanez történik. Kilencvenben más volt a helyzet. Csupa ismeretlen történelmi hős küzdött egymás ellen.

Ötvenhat ismert alakjai közül néhányat kivégeztek, néhányan meghaltak, mások beleöregedtek a mellőzésbe. Közben eltelt harminc év, s nem volt ismert, látványos akciókat generáló ellenzék. Akik voltak, nagyon kevesen voltak, s többnyire demonstratív, a többség által érdektelen ügyekben nyilvánultak meg. A Charta aláírása nagy gesztus volt az aláíróktól, de kevés ahhoz, hogy egy munkás úgy érezze, itt van, akit nekem követnem kell. Más és könnyebb volt a helyzet Csehszlovákiában. Ott mindenki tudta, ki az a Vaclav Havel. Lengyelországban sem volt kérdés, hogy ha ellenzék, akkor Solidarnosc, és ha Solidarnosc, akkor a gdanski vasember, Walesa. Őket hazájukban mindenki ismerte, tehát adottság volt, hogy ha majd úgy adódik, ők lesznek az ellenzék vezérei. 

De itt ki ismerte egy szűk értelmiségi körön kívül Kist, Demszkyt, Mécset? Legfeljebb Rajk László neve lehetett ismert, hiszen elhíresült apja nevét viselve a biztos védelem tudatával élhetett, hiszen mindenki számára világos volt, hogy még egy Rajk nevezet? peranyag nem készülhet ebben az országban. A valóban más nézet? ellenzékiek, a Pákhtól Krassóig terjedő magányos figurák pedig még ez előtt az értelmiségi kör előtt is ismeretlenek voltak, hiszen kis országban még az a kis ellenzék is óvta sorait a másfajta ellenzékiektől. 

Amikor Magyarországon megindult az erjedés, és dőlni kezdett a kádári fridzsider, mert már érezni lehetett benne a megrothadt étel bűzét, csupa ismeretlen kezdett el politizálni. Egy részük veterán politikus volt, rég feloszlott pártok napi háromszor egy tablettán élő vezetői. Azt mindenki sejtette, hogy az állampárt nem védi meg bitorolt bajnoki címét, de nem látszottak a jövő hatalmas vezetői. Akkoriban könnyen lehetett politikus valaki. Elment minden alakuló ülésre, mondott valamit és gyorsan felfigyeltek rá, ha az anyja nevét kis- és nagybetűvel egyaránt képes volt leírni. Volt persze a túlvégen is mozgás, az értelmiség javánál. Aki összevetné az alakuló sátras MDF névsorát a mai vezetősséggel, láthatná, bizony nem a szellemi fejlődés útját járja a párt. De az SZDSZ is hatalmas szellemi tőkét veszített, míg eljutott Kis Jánostól a jelen nagy elnökéig. 

Ebben a levegős, híg mezőnyben jelent meg Antall. Előbb atyja és saját korábbi pártja körül próbálkozott, hiszen kisgazdának lenni mindig jó, viszont ott már megvolt a nyugdíjas-különítmény, sőt már Dr. Torgyán József is ott állt a gáton, várva, hogy minél több öreg nagy embert vigyen el a késő őszi influenza. Ott Antall Józsefből legfeljebb főtitkár-helyettes lehetett volna. 

Ez sok mindenkinek megfelelő karrier, azonban olyasvalakinek, aki harmincéves hibernációból éledt, kevés. Mert Antall önmaga definíciója szerint alámerült és kibekkelte. Ez volt a célja. Illetlenebb pszichológusban bizonyára szakismereteket indítana ez az információ, de jobb laikus is beláthatja, ha valaki háromévtizedes mimikrire kényszerül, az nyomot hagy a személyiségén. Márpedig nyomot hagyott. Másként nem is történhetett, hiszen ép ésszel és töretlen karakterrel nehéz lehet elviselni, hogy valaki élete virágját ahelyett, hogy a nemzet élén töltse, mint ahogy arra predesztinálódott, egy unalmas, másodrangú múzeumban porosodik, ráadásul úgy, hogy baráti körén kívül senki sem ismeri. Egy ennyire hiú embernek szomorú élet, hogy ötvenhét éves koráig még annyi sem a kor Budapestjén, mint egy kétnyaras alanyi költő. 

Nem csoda, hogy Antall ennél többre vágyva jött zuhanvást az MDF-be. Feltalálói voltak Csoóri Sándor és Pozsgay Imre. Csoóri maga egy darabka MDF. Ma már kevesen emlékeznek rá, de ő volt az MDF mollája, lelki vezetője. Még köztársasági elnököt is akartak csinálni belőle, de ezt szerényen elhárította. Ő és a minden pártban kanál Pozsgay hozták magukkal Antallt, aki első közszereplésén rendesen leszerepelt. Nem tetszett. Akkor még nem volt mögötte hatalom, csak saját erősen behatárolt képességei. S itt állunk egy tévhitből épült katedrális bejáratánál. 

A szolgai nyelvezet szerint ő nagyon okos ember volt. Nem, csupán művelt. A mi nyelvünkben e két fogalmat gyakran és szívesen keverik. Aki kívülről tudja Horatiust latinul, s Vágó Pistánál eljut ötmillió forintig, az okos. Nem feltétlenül, csupán sok ismeret van a fejében. Antallnak volt gyerekszobája, járt iskolába, sokat olvasott, jelentős ismeretanyaggal bírt a történelem, a politikatörténet tárgyában. Átlagosnál többet tudott az irodalomról, a világ gazdasági földrajzáról. Ha nem közvetlen politikai környezetét ülteti a telefon mellé, akkor eljuthatott volna az ötmillióig. De a tehetség más. A tehetség az eredetiség, a gyors észjárás, az összefüggések felismerése és újszerű, egyéni megoldása. Antall ettől távol állt. 

Egyszer magnóra vettük beszédét, amit a Múzeum kertben mondott. Két és félszer tovább tartott, mint akkor tartott volna, ha nincs szünet minden mondat után. Csikorogtak az agykerekek, ha nem csupán gimnáziumi tanítványai ülték körül. Fogalmazásai régiesek voltak, érzelemmentesek, gyakran kioktatóak. Ezt sokan felrótták neki. Azt hiszem félt. Félt a nála sokkal okosabb emberektől. Félt, és rendszeresen meg is sértődött, ami például nem volt jellemző cseppet sem zseniális szocialista utódjára. 

Antall csak övéi között érezte jól magát, ennek köszönhetjük elképesztő káderpolitikáját. Amikor e talpig úriember hatalomra jutott, azt ígérte, nemzetközi hír? szaktekintélyekből alakít nekünk kormányt. Fontos lett volna, hiszen az emberek úgy hitték, most egy olyan világ jön, amiben a képességnek sokkal nagyobb szerepe lesz a karrierben, mint volt Biszku és Apró elvtársak tündöklése idején. Nem így lett, és ebben hatalmas a vétke Antall Józsefnek. A magyar értelmiség korábbi rendszerben el nem köteleződött része, tehát a java várta, hogy szólítsák. Ehhez képest olyan nemzetközi hír? szaktekintélyeket kellett miniszter úrnak szólítani, mint Nagy Ferenc, Kiss Gyula, Gerbovits Jenő, Jeszenszky Géza, Győriványi Sándor, míg személyes ügyei vitelét a szintén tüneményes tehetség? Marinovich Endrére bízta. A névsor nem teljes, a valóban alkalmasok felsorolása lenne gyorsabb. Ezek az emberek hozták magukkal fóbiáikat, félelmeiket, gyanakvásukat a valódi értelmiséggel szemben. 

Akadt persze ügyes ember is közöttük. Ilyen volt Szabó Tamás, akit közvetlenül egy híres üzletember mellől emelt a magyar privatizáció élére a miniszterelnök, megalapozva azt a később is működő rendszert, melynek lényege az állami vagyon mind gyorsabb és előnytelenebb jutalékos elv? magánosítása volt. 

Itt meg kell vallanunk, Antall valamiben valóban példát mutatott. Nem lopott. Nagy dolog ez, ne becsüljük le. Tíz év elég idő ahhoz, hogy ha valamit eltüntetett volna, akkor annak nyoma lenne. Nem tett így, ebben tisztességesebb volt, mint utódai. Neki a hatalom a hatalomért kellett, ebben is különbözött tőlük. Ő az a bajnok volt, aki a dobogóra akart felállni, nem az érte járót átvenni. Egész életében mániákusan akarta a politikai hatalmat, és személyes tragédiája, hogy akkor érte el, amikor maga is tudta, súlyos beteg. De vétkesek közt cinkos, aki néma, a szabad zabra az ő ideje alatt kezdődött (vagy Németh alatt, s alatta ragasztottak hozzá két nullát a mohók). 

Ez volt a legnagyobb bűn, ami történt abban a négy esztendőben. Ahogy a szellemi megújulást, úgy vágyták az emberek a tisztességes piaci viszonyokat. Az, hogy ez itt nem az, senki nem vitatja. De rendre a szocialistákat vádolják vele. Ha így van, ebben Antall társuk volt. Ő megakadályozhatta volna. A kérdés mindig felmerül: megakadályozhatta volna? Állítólag megzsarolták, hogy ha nem tesz így, vagy úgy, akkor tönkreteszik az országot. Ha nincs így, akkor ne fényezzék az emlékművet, ha viszont így van, akkor még nagyobb hibát követett el. Akkor az a Magyarország vágyott az őszinteségre, a közös cselekvésre. Ha az ország miniszterelnöke odaáll a nemzet elé, hogy ez van, a nemzet melléáll. Nem azért, mert szereti, hanem mert mást akart, és másokkal. Akkor az a magyar nemzet a katarzis állapotában volt, és képes lett volna időszaki áldozatokra is, hogy ne úgy legyen, ahogy végül is lett. Ha nem tartjuk kívánatosnak, hogy a volt politikai elit munka és kockázat nélkül megkaparintotta a nemzeti vagyon jelentős hányadát, akkor ki kell jelentsük, ebben Antall József a főbűnösök egyike, még akkor is, ismétlem, ha önmaga nem lett milliárdos. 

Antall jól ismerte a történelmet, de nem ismerte a jelent, az akkor épp élő magyar emberek lelkét. Valamint hiányzott belőle egy emberi tulajdonság, mely az ilyen helyzetekben roppantul fontos. Ez pedig a bátorság. Antall a tárgyalóasztalnál volt elemében, amikor Vörös Vincét, meg Surjánt vagy a III/III-as Keresztest kellett megvezetnie, cserébe tehetséggel szerényen megáldott fia bársonyszékéért. Ott Antall volt a legnagyobb. Ez lenne a jellem?

A keresztény ember egyik legfőbb tulajdonsága az őszinteség. A mindenütt és mindenkinek való őszinteség. Antall politikai ars poeticája ezzel szemben így hangzott: Az ellenfélnek tett stratégiai ígéret nem kötelez. Így hagyta cserben Pozsgayt, aki nélkül nem lehetett volna senki sem. Antall gyakran lengette a kereszténységet mint mindenre alkalmas fogalmat, afféle vörös kendőként a gonosz ellenséggel szemben. 

Állítólagos utolsó üzenetében azt jelentette ki, keresztény Magyarországot akart. Ha így van, rendkívül sikertelen politikus volt. A féltitkos éjféli misék, a butikban vett Jézus-saruk, a szamizdatnak számító Nyíri Tamás előadások világa jobban hasonlított kereszténységre, mint az a díszleteiben keresztény világ, aminek Antall vezetője volt. Számára minden bizonnyal a harmincnyolcas Eucharisztikus Világkongresszus volt az etalon, csakhogy azóta eltelt néhány évtized, és az embereket "újrakeresztelni" kellett volna, s nem kiürült rítusok részévé tenni. Egy kereszténytől elvárható, hogy legalább a Tízparancsolatot betartsa. Az a politikai kaszt, amit ránk szabadított, sajátos viszonyban állt a világ legrövidebb és legtökéletesebb törvénytárával. Egyszerűen úgy tett, mintha nem lenne. Míg Antall rendre leostobázta a nála nagyobb talentumúakat, az országban zajlott a kótyavetye, harmincszázalékos volt az infláció, és a Kádár-korinál is nagyobb a nyomor. Híres mondása volt, hogy az első kormány kamikázekormány lesz. Lőn, de ha valaki ennyire tisztában van saját képességeivel, nem is beszélve bölcs társairól, akkor tehetne egy szívességet: mondjon le időben.

Antallnak van egy kétségtelen érdeme, Tölgyessyvel sikerült olyanra faragni a házszabályt, hogy ma egy magyar kormány csak akkor nem tölti ki négy évét, ha magára gyújtja a patinás épületet. Ennek köszönhető, hogy hazánk az egyetlen ország a térségben, melynek minden kormánya kitöltötte idejét. Tekintettel azonban a fent nevezett közösségek teljesítményére, ezért csak nagyon kis hajlásszögben hajtom meg fejemet a nagy ember emléke előtt. Antall egy nagy és győzelemre ítélt erős pártot vett át amatőr elődeitől, és hallatlan profizmussal hosszú időre eltávolította annak esélyétől, hogy a magyar jobboldal vezető ereje legyen. Ezt a valóban őstehetség Orbán Viktornak egy ifjúsági klub és egy kispályás focicsapat birtokában is sikerült megcselekednie.

Antall József valakik akaratából az MDF elnöke lett, s mint ilyen, a váltás utáni első miniszterelnök. Ezt a címet nem veheti el tőle senki. Az ország vele jutott a gazdasági összeomlás szélére, megkezdődött a cédulás kárpótlás, sértődöttsége megindította a médiaháborút, frontot húzott a szellemi emberek két csoportja közé. Tíz éve nincs. Ha akkor és ott nem ő jut valakik eszébe, hanem egy bátor és tehetséges ember, akkor meggyőződésem, ma nem itt tartanánk. Ennyiben korszakos személyiség volt. Itt van velünk bajainkban, itt nézi velünk, mi lett abból a valamiből, amiben
annyira hittünk. Béke poraira, hagyjuk nyugodni. De ne hagyjuk, hogy elhitessék velünk, elhívatott nagy ember volt. Bármi is történt azóta, és fog ezután.

Tovább olvasná? Hetilap tartalmainkat előfizetést követően belépéssel eléri.

Hetek Univerzum
Nemzeti Média - és Hírközlési Hatóság, 1525 Budapest, Pf. 75. | +36 1 457 7100 (telefon) | +36 1 356 5520 (fax) | info@nmhh.hu | www.nmhh.hu
Alapító-főszerkesztő: Németh Sándor - Founder Editor in Chief: Németh Sándor. Kérdéseit, észrevételeit kérjük írja meg címünkre: hetek@hetek.hu. - The photos contained in the AP photo service may not be published and redistributed without the prior written authority of the Associated Press. All Rights Reserved. - Az AP fotószolgálat fotóit nem lehet leközölni vagy újrafelhasználni az AP előzetes írásbeli felhatalmazása nélkül! Copyright The Associated Press - minden jog fenntartva!