Apám az asszimiláció elszánt híve volt, abban, hogy a húszas évek közepén megkeresztelkedett, meggyőződése, hite mellett nagy szerepe volt ennek is. Hazakerülve Borból azt mondta: most már igazán megadtuk az árát annak, hogy száz százalékig magyarrá lehessünk. Én is el akartam felejteni zsidó, sőt polgári eredetemet.

A hihetetlenül gazdag magyar lírában szinte nincs is elsővonalbeli költőnek jelentős karácsonyi verse, csak az egy József Attila, a komcsi, a hitetlen, a marxista József Attila Betlehemi királyok című költeménye.

A hihetetlenül gazdag magyar lírában szinte nincs is elsővonalbeli költőnek jelentős karácsonyi verse, csak az egy József Attila, a komcsi, a hitetlen, a marxista József Attila Betlehemi királyok című költeménye.

Miközben hihetetlenül sokat köszönhetek morálisan is, intellektuálisan is az apámnak, volt egy számomra is veszedelmes mániája: haláláig hitt abban, hogy a magyar zsidó diaszpóra egyetlen lehetséges útja a teljes asszimiláció, ősi nyelvének, hitének, szokásainak, és egyáltalán: zsidó eredetének teljes tagadása és elfelejtése. Ebbeli hitében a holokauszt csak megerősítette, sőt, úgy fogalmazott: most már igazán megadtuk az árát, hogy teljes jogú magyarok lehessünk. S ő, nem is egyedül, azok közé a zsidók közé tartozott, akik úgy hitték, az antiszemitizmusért a zsidók magatartása a felelős. (Túl okosak, gátlástalanok, szemtelenek, nem elég szerények, rossz modorúak stb.)

A "bicikli-kormányt" Szále László, a Magyar Hírlap publicisztikai rovatvezetője találta ki. Gazdagította vele a nyelvünket; köszönjük meg neki a magyarul beszélők nevében. A lendület kormánya nyilván bicikli-kormány, hiszen ha nem tartaná egyensúlyban a lendület, eldőlne. Miért kell ide akkora lendület? Mert az elmúlt két évben leginkább a lendület hiányzott. Leegyszerűsítve: pénz, ami a gazdaság fölpörgetéséhez és a jóléti fordulathoz szükséges, eddig sem volt, most sincs, de legalább lendületbe jövünk – ez is jobb, mint az eddigi tehetetlen toporgás. Semmit nem ígérünk, hallottuk a szót, de azt betartjuk. Nem rossz (és ezt nem viccből mondom!). Jobb, mint a felelőtlen ígéretek – nekem rokonszenvesebb. Amit aggasztónak érzek: hogy az oktatásra, a művelődésre, a tudományos kutatásra (innováció) vonatkozóan még csak ötlet sem hangzott el, pedig ezek a leghatékonyabban, igaz, nem a leggyorsabban megtérülő befektetések, és a ma sokat emlegetett finn és ír csoda is erre a fölismerésre épült. De azt, őszintén mondom, nem tudom, mi fér bele húsz hónapba.  Mindig csak az orrunkig látunk, az már király közöttünk, aki a cipője orráig is ellát. Emeljük föl néha a fejünket, nézzünk már egyszer körül a nagyvilágban is: nem csak a magyar szociáldemokráciának szűkült be a mozgástere, ez világjelenség. Én nem tudok, nem is akarok a kormánynévsorról beszélni, nem tudom, hogy ez a csapat beválik-e, nem ismerem őket, nincsenek tippjeim: egyet tudok, most nagyon kell a vezető lendülete, és amíg ez a lendület kitart, és másokat is magával ragad, addig gurul a bicikli.

Bizonyos értelemben konzervatív magatartásnak minősül az is, ha valaki az apja szavaira emlékezik. Ezt a típust nevezte David Riesman "belülről irányított" embernek. Nekem meg egyre gyakrabban jut eszembe apám. Akit az Isten el akar veszejteni, mondta, annak előbb elveszi az eszét. A szocialista párt vezetői a jelentős választási vereséget (egy) bagatellizálni akarják, (kettő) a világért sem akarnak semmiféle konklúziót levonni belőle. Mi lényegileg nem hibáztunk, legföljebb rossz volt a kampány, a kommunikáció. Tévednek, uraim, Önök lényegileg hibáztak. Elfelejtették, hogy a szociáldemokrácia hagyományos értékrendje szerint a szocialisták mindig a munkát képviselik, sohasem a tőkét. Egy magántulajdonon alapuló társadalomban (s nálunk ez jött létre a rendszerváltás óta) a tőkét nem kell félteni, képviselni: a tőke képviseli önmagát.

Eleinte még firtattuk, ki kezdte, aztán rájöttünk: mindegy. Úgy kezdődött, hogy valaki visszaütött. A harc folyik már ezerháromszáz esztendeje. Az iszlám Allah nevében igazhitűvé akarja tenni a világot. Megjegyzem, szép sikerrel. Ma már Európában is több muzulmán él megtisztelve, igénybe véve a jóléti állam minden szociális juttatását, mint például leköpött roma. 

Miért bukott meg a weimari demokrácia? A gazdasági válságból, a munkanélküliségből, a nyomorból nem bírta kivezetni az országot, a korrupción sem bírt úrrá lenni, de talán a legfőbb oka az volt, hogy a bírói testülete a demokrácia törvényeit, főleg a náci randalírozókkal és uszítókkal szemben, vonakodva vagy egyáltalán nem érvényesítette, és a törvényhozás is gyáva volt meghozni azokat a törvényeket, melyek a demokráciát lettek volna hivatva megvédeni a demokrácia rendjére törő politikai erők ellen. 

Most már azok a külpolitikai elemzők, akik idáig kifejezetten Amerika- barátnak látszottak, szintén azt mondják, hogy Bush iraki akciója teljes egészében kudarcba fulladt. Amerika új Vietnámot csinált magának, állítják egyesek, mások szerint inkább a Szovjetunió afganisztáni kalandjának a szindrómája ismétlődik. A lényeg: úgy látszik, Irak így nem pacifikálható, valamit elszámítottak. Augusztus 25-én közölte a CNN, hogy a háború utáni konfliktusokban – bombamerényletek, orvtámadások, mesterlövészek stb. – elesett amerikai katonák száma már azonos a szorosan vett harci cselekmények közben (május 1-jéig) elesettek számával. Ráadásul a közel-keleti állapotok sem javultak, inkább romlottak. 

A rasszizmusnak több fajtája van, maradjunk pillanatnyilag a politikai antiszemitizmusnál mint alaptípusnál. A zsidót elsősorban irigyelni kell, hogy mi mindenért, azzal a Hetek olvasóit nem untatom, itt sokszor és sokan megírták már – én is. 

Három éve írtam először a jóképű, rokonszenves, magányos hősről (mindenki tudta, hogy nem volt maffiózó!), Ambrus Attiláról, a Viszkisről. Az apropót az adta, hogy Póczik Szilveszter kriminológus a Népszava Szép Szó mellékletében kitűnő történelmi áttekintést és szociológiai elemzést közölt a hazai bűnözés akkori, megdöbbentően sűr? burjánzásának társadalmi és politikai gyökereiről, melyek a hetvenes évekig nyúlnak vissza, "Drukkolunk a bankrablónak" címmel.  Valami ambivalens módon igenis drukkolunk! Én is, a magasan kvalifikált, politikailag is képzett értelmiségi. Mert a Viszkis hős is, nem csak bankrabló, egy abszolút mai történet hőse. Rögtön kiderülne, ha filmre vihetném a történetét. Egyébként sok mindenben egyetértek Póczik Szilveszterrel, de én a mai morális értékzavar forrásvidékét a hatvanas évek közepe táján keresném. Akkor kezdett konszolidálódni a forradalmat követő megtorlások után a társadalom, és merült föl az új gazdasági mechanizmus gondolata, mely megcsillantotta végre a gyarapodás lehetőségét a magyar társadalom előtt.

Nemrég ünnepelte a világ a szövetségesek történelmi jelentőség? győzelmét a náci Harmadik Birodalom fölött. Már aki ünnepelte. Európa és Oroszország biztosan, a német emberek túlnyomó többsége is biztosan. Ami honfitársaimat illeti, értük nem tenném tűzbe a kezem, félek, sokan tekintik gyásznapnak Európának ezt a nagy ünnepét.

Meglehet, őrült beszéd, de van benne rendszer – biztosíthatom az olvasót.  Ünnepen ünnepi vezércikket írunk: ez természetes. De ünnep előtt, amikor jóformán fél Európa még víz alatt volt, Zágoni Miklós ismételten megfújta a riadókürtöt (Tíz tétel az éghajlatról; MH, aug. 16.), s most az ünnep múltán remélem engem sem tekint ünneprontónak az olvasó, ha én is aggodalmamnak adok hangot, noha Európa már lehet, kint van az öszszes vizekből, már csak a sarat lapátolja, fertőtlenít – a műemlékeit, a lakóházait és az áldozatokat siratja. 

Két miniatűr a 70 éves Kertész Ákostól

Legalább négy éve folytatok reménytelen küzdelmet azokkal a barátaimmal, akik a plurális demokrácia, a parlamentarizmus és a jogállamiság híveinek tartják magukat (nagyon tudatosan nem beszélek "baloldaliakról", mert itt van a vízválasztó: vállalja-e valaki a modern, euroamerikai politikai kultúrát, vagy nem vállalja), és akik szent borzadállyal gondolnak Orbán Viktorra, a taktikai, kommunikációs és PR-zsenire, hogy lássanak már a szemüktől: ez a ember nem zseni. 

Jelentem a nemzeti jobbnak, nyugodjanak meg: a forradalom halott. Igen. Sőt! Mécs Imrén is végrehajtották a halálos ítéletet. Nem akkor. Most. Nem valóságosan, képletesen. Szimbolikusan. Ötvenhat hősének, az utolsó élő ötvenhatos halálraítéltnek a köztársaság negyedik parlamenti választása után nem jutott hely a képviselők között. Tudjuk, demokrácia van, a demokratikus intézményrendszer kiemelkedően működik – legyünk büszkék reá! –, soha ennyien nem éltek általános és titkos választójogukkal; vagyis abban, hogy Mécs Imre nem lett képviselő, a népakarat ragyogó és elfogulatlan érvényesülését kell látnunk. 

Fegyverek közt hallgatnak a múzsák, mondták a rómaiak, ami bölcs mondás, csak nem igaz. A dolog bonyolultabb, ám a bonyolult közmondások nem működnek. Vagyis az rendjén van, hogy nem bukolikus pásztorénekek jutnak az eszembe egy elvadult kampány után, de hogy a költészet ne hallatná szavát a fegyverropogásban – óriási tévedés. A napjainkig áthúzódó huszadik század természetének lényegét nekem két magyar költő fogalmazta meg: 

Madách mindig aktuális, mindig össze lehet (kell is!) marakodni a Tragédia ürügyén. Igen, a személyiség is, a m? is túl nagy ahhoz, hogy könnyedén keresztül lehessen lépni rajta.  Balogh Gábor "ügyvéd, (volt) színházi rendező" – én nem ismerem, Koltai valószínűleg igen, de nekem nem is kell, én nem vagyok színházi ember – valamiért december 15-én látta jónak visszavágni Koltai Tamás október 27-i cikkére (a csörte helye: Magyar Hírlap). Mindenesetre bevallja, mi motiválja indulatait: "a feledhetetlen Horn–Kuncze országlás idején" pályázott a Nemzeti Színház igazgatói székére. Nem nyert. Így aztán mint igaz magyar ember örül, hogy bár megdöglött az ő tehene is, de legalább a szomszéd tehene is megdöglött: helyreállt a világ rendje, és nem szereti ezt a Koltait, aki olyan mániákus idealizmussal harcol valamiféle eszményi Nemzeti Színházért évtizede már, mint Madách Ádámja, és éppoly reménytelenül, akár Madách Ádámja valamilyen követhető, működő ideáért.

Mostanában egyre többet beszélnek, leginkább baloldali értelmiségiek, az írástudók felelősségéről, arról, hogy a magyar értelmiség eladja elsőszülöttségét, vagyis értelmiségi mivoltából fakadó jogait egy tál lencséért, elárulja Mesterét (hitét, eszméit) harminc ezüstért. Történt valami, hogy a kérdés hirtelen aktuális lett? Történt. A regnáló jobboldali hatalom frontális (újnyelven: egészpályás) támadást indított a nemzeti kultúra ellen, az egész európai, polgári-humanista kultúra ellen, egy olyan kvázi kultúra, rendszerimázs nevében, mellyel ők a választópolgárokat elkábíthatónak vélik. Azt az értelmiségit, aki ebben a PR-akcióban részt vesz, aki betagozódik a klientúrába, gazdagon megfizetik (lásd Bereményi, Káel Csaba), aki nemet mond, hoppon marad.