Örömmel fedeztem föl Salamon Pál cikkét a Hetekben – valamikor együtt indultunk a pályán –, és annak is örültem, hogy éppen a globalizációról ír, arról a világjelenségről, ami talán égető hazai problémáinknál is fontosabb. A külvilág mindig is meghatározta nemzeti létünket, csak mindig későn ébredtünk: teljesen mindegy: Ugocsa coronat vagy non coronat; nem Ugocsában dőlnek el a dolgok…

Régen gondolok rá, hogy írni kellene az abortuszról, és éppen a Hetekbe. De hát miért? Miért képzelem, hogy egy keresztény (pontosítsunk: Krisztus-hívő) szemlélet? lap olvasóival kell megvitatnom a kérdést nekem, materialistának, aki bizonyos körülmények között igenis helyeslem a művi terhességmegszakítás nagyfokú liberalizálását. Normális gondolat ez? Azt hiszem – Magyarországon – igen.

Mottó: Sose lehet tudni, kisfiam, hogy mi mire jó. (anyám) A mottó – ha közhely is – olyan öregasszony tapasztalati bölcsessége, aki megért két világháborút, végigcsinálta, szeretteivel együtt halálra ítélve, a holocaustot; a Rákosi-diktatúrát, ötvenhatot, megtorlásokat, kivégzéseket, hatvannyolcat, a konszolidációt; fölnevelt két gyereket (közben egy szem szőlőt, apám szerint, képes volt négyfelé osztani), eltemetett két szeretett férfit, megérte a rendszerváltást, bele is halt – na jó, akkor már nyolcvanöt éves volt és fáradt. A rossz, amiről nem lehet tudni, mire jó, a Haider-jelenség. (Nem maga Haider, ő megmérettetett, és könnyűnek találtatott). A jelenség, amit a politikus neve fémjelez: az újfasizmus századvégi fedőszerve, amely rendszeresen kierőszakolja magának a liberális-demokratikus Európában, szalonképtelensége ellenére, a legitimitást: a populizmus.

Ha politikus lennék, valószínűleg híveim megnyugtatására, ellenfeleim megtévesztésére én is nagyon elégedettnek mutatkoznék. De nem vagyok politikus, én megengedhetem magamnak, hogy egyenesen beszéljek.