A családjuktól elszakított, zárt intézeti elhelyezésre ítélt fiatalok nehezen beszélnek bűncselekményükről. Hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy egy-egy rács mögé kerülő kamasz bárkivel is megossza gondolatait. A velük érkező hivatalos papírok sosem adnak választ arra, hogy egy-egy gyereklány hogy juthat el odáig, hogy megszegje a törvényt. A rövid, tömör ítéletek szövegében sem a brutális családi drámákról, sem a lelkekben örök nyomot hagyó agresszióról nem olvasni. Ezekről csak a lányok által elmondott történetek adhatnak valós képet.

A város legkülönbözőbb pontjaira szervezett rendszeres ételosztásokon többnyire ugyanazon arcok tűnnek föl. A hajléktalanvilágban élők jól tudják, mikor hol kell lenniük ahhoz, hogy naponta akár több alkalommal is meleg ételhez jussanak. Az utcán töltött évek megtanították rá őket. A legtöbbjük koszosan, elhanyagolt külsővel várja, hogy végre kezébe kerüljön a várva várt ennivaló. A tömött sorokban nem ritka az agresszió, a türelmetlen kiabálás, lökdösődés vagy bármilyen más erőszakos magatartás. Mind­ehhez nagymértékben hozzájárul az utcai emberek magas alkoholszintje. A sűrű káromkodások, zavart tekintetek s a kezek szinte állandó remegése sokat elárulnak arról, hogy ki mennyi italt fogyasztott, mielőtt beállt volna a sorba.

Sokféleképpen össze lehet hasonlítani a gyermekeiket nevelő családok mindennapi életét. Ennek alapja lehet a testvérek száma, a szülők iskolázottsága vagy akár a sokszor csaknem mindent meghatározó anyagi helyzet. Van azonban egy ezektől teljesen független s mégis meghatározó tényező. Amíg az egyik helyen el-elcsattan néha egy-egy tekintélyt parancsoló apai vagy éppen anyai pofon, addig máshol mindez elő nem fordulhat!

A helyszín a gazdagréti lakótelep egyik negyedik emeleti panellakása. Kovács Pál és neje az apró konyhán és mellékhelyiségeken kívül mindössze egyetlen zsúfolt szobából álló, csupán huszonnyolc négyzetméteres otthonának tárgyai szinte mindent elárulnak házigazdáik életéről. A szokásos berendezési tárgyak – fekvőhelyek, asztalok, fotelek – mellett minden polcon vakírásos kazetták vagy Braille-írásos füzetek sorakoznak. A falra függesztett telefonkészüléken hatalmas számok segítik a tárcsázást. A már több mint harminc éve itt élő vak házaspár kicsiny otthona azonban hetente egy alkalommal a közös muzsikálásnak is helyet ad. Itt tartja ugyanis próbáit az a vakok általános iskolájában összeismerkedett baráti társaság, amelynek tagjai még a hetvenes évek közepén hozták létre a Landini zenekart.

Akikkel én foglalkozom, azokat nem kérdezik meg, hogy éppen mit is csinálnak, hova mennek. Leengedik őket a házból, és ezzel vége is!” – mondja Kis Bence ifjúsági szociális munkás.

Egy javítóintézetben sosincs két egyforma lány. Ritkán alakulnak ki igazi barátságok, kötődések. Pont ezért volt igazi kuriózum, amikor Szilvi és Gabi személyében egy egymás kezét fogó, kedves arcú ikerpár lépte át a zord rácsokkal és kőfallal körülvett intézmény kapuját.

Répássy Tamás fehér furgonja éppen a fűre kipakolt marokkói bútorok mellett gurul el, hogy beálljon szokott helyére. Ő talán az egyetlen olyan bérlő a telepen, aki nem kereskedőként hasznosítja parányi házát.

A környéken lakók december közepétől már új, korszerűbb bódéban vehetik meg a napi olvasnivalót, cigarettát vagy BKV-jegyet – kinek éppen mire van szüksége. A pavilonban már egy több mint harminc éve az utcán dolgozó „régi motoros” fogadja a vevőket. Csepela Józsefné – vagy ahogy ma már sokan itt is szólítják, Katalin – családjában korábban többen is hasonló módon keresték kenyerüket. Nevetve mondja, hogy idővel azért mindenki váltott, csupán ő áll még mindig a pult mögött.

Minden gyermek életében meghatározó az otthon fogalma. Mindaz, amit számára e szó jelent. Egy olyan közeg, amit még a legjobb szándékkal sem lehet családnak mondani, többnyire magával rántja, a züllés felé viszi az ott felnövő fiatalokat. Túl sokat senkinek sem kell gondolkodnia ahhoz, hogy mindezt saját ismeretségi körének példáival igazolja. A most húszéves Banka Lászlóra is ez a jövő várt volna, de szerencséje volt. Az értelmes fiú sanyarú sorsát látva olyan pártfogó vette őt szárnyai alá, aki nem hagyja elkallódni. Addig segíti, amíg önálló életet nem élhet.