A családjuktól elszakított, zárt intézeti elhelyezésre ítélt fiatalok nehezen beszélnek bűncselekményükről. Hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy egy-egy rács mögé kerülő kamasz bárkivel is megossza gondolatait. A velük érkező hivatalos papírok sosem adnak választ arra, hogy egy-egy gyereklány hogy juthat el odáig, hogy megszegje a törvényt. A rövid, tömör ítéletek szövegében sem a brutális családi drámákról, sem a lelkekben örök nyomot hagyó agresszióról nem olvasni. Ezekről csak a lányok által elmondott történetek adhatnak valós képet.

A város legkülönbözőbb pontjaira szervezett rendszeres ételosztásokon többnyire ugyanazon arcok tűnnek föl. A hajléktalanvilágban élők jól tudják, mikor hol kell lenniük ahhoz, hogy naponta akár több alkalommal is meleg ételhez jussanak. Az utcán töltött évek megtanították rá őket. A legtöbbjük koszosan, elhanyagolt külsővel várja, hogy végre kezébe kerüljön a várva várt ennivaló. A tömött sorokban nem ritka az agresszió, a türelmetlen kiabálás, lökdösődés vagy bármilyen más erőszakos magatartás. Mind­ehhez nagymértékben hozzájárul az utcai emberek magas alkoholszintje. A sűrű káromkodások, zavart tekintetek s a kezek szinte állandó remegése sokat elárulnak arról, hogy ki mennyi italt fogyasztott, mielőtt beállt volna a sorba.

Sokféleképpen össze lehet hasonlítani a gyermekeiket nevelő családok mindennapi életét. Ennek alapja lehet a testvérek száma, a szülők iskolázottsága vagy akár a sokszor csaknem mindent meghatározó anyagi helyzet. Van azonban egy ezektől teljesen független s mégis meghatározó tényező. Amíg az egyik helyen el-elcsattan néha egy-egy tekintélyt parancsoló apai vagy éppen anyai pofon, addig máshol mindez elő nem fordulhat!

A helyszín a gazdagréti lakótelep egyik negyedik emeleti panellakása. Kovács Pál és neje az apró konyhán és mellékhelyiségeken kívül mindössze egyetlen zsúfolt szobából álló, csupán huszonnyolc négyzetméteres otthonának tárgyai szinte mindent elárulnak házigazdáik életéről. A szokásos berendezési tárgyak – fekvőhelyek, asztalok, fotelek – mellett minden polcon vakírásos kazetták vagy Braille-írásos füzetek sorakoznak. A falra függesztett telefonkészüléken hatalmas számok segítik a tárcsázást. A már több mint harminc éve itt élő vak házaspár kicsiny otthona azonban hetente egy alkalommal a közös muzsikálásnak is helyet ad. Itt tartja ugyanis próbáit az a vakok általános iskolájában összeismerkedett baráti társaság, amelynek tagjai még a hetvenes évek közepén hozták létre a Landini zenekart.

Akikkel én foglalkozom, azokat nem kérdezik meg, hogy éppen mit is csinálnak, hova mennek. Leengedik őket a házból, és ezzel vége is!” – mondja Kis Bence ifjúsági szociális munkás.

Egy javítóintézetben sosincs két egyforma lány. Ritkán alakulnak ki igazi barátságok, kötődések. Pont ezért volt igazi kuriózum, amikor Szilvi és Gabi személyében egy egymás kezét fogó, kedves arcú ikerpár lépte át a zord rácsokkal és kőfallal körülvett intézmény kapuját.

Répássy Tamás fehér furgonja éppen a fűre kipakolt marokkói bútorok mellett gurul el, hogy beálljon szokott helyére. Ő talán az egyetlen olyan bérlő a telepen, aki nem kereskedőként hasznosítja parányi házát.

A környéken lakók december közepétől már új, korszerűbb bódéban vehetik meg a napi olvasnivalót, cigarettát vagy BKV-jegyet – kinek éppen mire van szüksége. A pavilonban már egy több mint harminc éve az utcán dolgozó „régi motoros” fogadja a vevőket. Csepela Józsefné – vagy ahogy ma már sokan itt is szólítják, Katalin – családjában korábban többen is hasonló módon keresték kenyerüket. Nevetve mondja, hogy idővel azért mindenki váltott, csupán ő áll még mindig a pult mögött.

Minden gyermek életében meghatározó az otthon fogalma. Mindaz, amit számára e szó jelent. Egy olyan közeg, amit még a legjobb szándékkal sem lehet családnak mondani, többnyire magával rántja, a züllés felé viszi az ott felnövő fiatalokat. Túl sokat senkinek sem kell gondolkodnia ahhoz, hogy mindezt saját ismeretségi körének példáival igazolja. A most húszéves Banka Lászlóra is ez a jövő várt volna, de szerencséje volt. Az értelmes fiú sanyarú sorsát látva olyan pártfogó vette őt szárnyai alá, aki nem hagyja elkallódni. Addig segíti, amíg önálló életet nem élhet.

Vincze Zoltán ma már érzelmek nélkül mesél arról, hogy a születésekor történt orvosi műhiba folytán maradandó idegrendszeri sérüléseket szenvedett. A huszonnyolc éves szegedi fiú nyakára akkor rátekeredett a köldökzsinór, s világra jötte után azonnal agyvérzést kapott. Azt mondja, úgy kellett kitolni, kifeszíteni édesanyja méhéből. Önálló életének első pillanataiban némán várta sorsát, még csak fel sem sírt. A szülők azzal a tudattal vitték haza gyermeküket, hogy biztos tolókocsi vár majd rá, de egy pillanatig sem adták fel. A sok otthoni egyéni fejlesztésnek és gyógytornának meg is lett az eredménye. Bár a sérüléseket ma is észrevenni Zoli beszédén és mozgásán, barátai, ismerősei már rég nem a fogyatékossággal élő, mozgáskorlátozott embert látják benne.

„Jöjjön, mester, ne csak a táblát nézze, játsszunk egy partit! Annyi ideje mindenkinek van! Ne féljen, a vonat megvárja! Egy kis gondolkodás mindenkinek jót tesz! Figyelje meg, még az út is rövidebbnek tűnik majd, ha esetleg maga nyeri a játszmát!” Természetesen nem mindenkihez jutnak el a Keleti pályaudvar állandó sakkozóinak kifogyhatatlan érvei, de akik óvatlanul közelebb húzódnak a csaták helyszínéhez és a kelleténél tovább szemlélik a csarnok végébe érkező sínpárok ütközőinél kialakuló játszmákat, azok néhány percen belül gyakran már maguk is sakkfigurákkal a kezükben találják magukat.

Melinda kézfején jól látható a börtönök világában gyakran megjelenő ötpontos tetoválás, ami a cella négy falát és a köztük élő rabot szimbolizálja. A tizenkilenc éves lány rablás miatt került be. Szavai szerint rosszabb körülményekre számított. Társaival jól kijön, csak az egyedüllétet viseli nehezen. Fekete bakancsot s a börtönszlengben csak mákosnak mondott szürke formaruhát visel. Felsőjén se név, se szám, csak egy rövid felirat: Kecskemét.

Katalin szavát a születésekor kialakult idegrendszeri sérülése miatt nehezen érteni. Arcán azonban látni, hogy mennyire fontos számára a közösségi munka. A falun élő szülők halála után egy ideig testvére segítette az asszonyt, nemrégen azonban egy közeli városba költözött, ott neveli gyermekét. A rendszeres munkának is hála, önálló életvitelre képes, minden reggel busszal jár be munkahelyére. Riportunkban egy fogyatékosokkal foglalkozó cég meglepő történetét dolgozzuk fel.

Az egységes, határok nélküli Európa létrejötte ma már jelentősen megkönnyíti a fiatalok nyugat-európai utazásait. Bár a legtöbben még mindig a családjukkal fedezik fel a távoli vidékek csodálatos városait, egyre emelkedik azoknak a baráti társaságoknak a száma, amelyek tagjai – a szülők jelentős anyagi segítségével ugyan –, mégis egyedül hagyják el otthonukat. Daniella tavalyi útja azonban ezek közül egyikhez sem volt hasonlítható. Sem engedélyt, sem segítséget nem kért senkitől. Talán nem is kapott volna. A tizenhat éves lány életében igazi barátokról és szerető családról is túlzás beszélni. Habár jól tudta, hogy mire vállalkozik, néhány hónapos hollandiai távollétét ma mégis legszívesebben kitörölné életéből.

Menekül, aki tud a forró katlanná vált városból. Aki marad, kétszer is meggondolja, kimerészkedjen-e a gőzölgő aszfaltrengetegbe. Budapest szendvicsemberei azonban hatalmas táblákkal a nyakukban is rendületlenül állják a tűző sugarakat. Többnyire ugyanazon az útvonalon sétálnak, s osztják az elfogyni képtelen szórólapokat. Általában éhbérért.

Anna dús, barna haja és izzó kék szeme nem mindenki számára árulja el cigány származását. Nekem azonban sikerült alaposan megismernem az utcán felnőtt tizenhat éves lány múltját. Sokat mesélt gyermekkoráról, családja széteséséről, intézeti kalandjairól. Nem volt nehéz megtalálnom őt, hiszen egy nyereségvágyból elkövetett csoportos rablás miatt a bíróság már több mint egy éve előzetes letartóztatásba helyezte. Ügyében csak tíz hónap után született jogerős döntés: Annát két év hat hónap javítóintézeti nevelésre ítélték. E szerint a lánynak 2008 júniusáig a Rákospalotai Javítóintézetben kellene maradnia, de jó magaviseletének köszönhetően már idén augusztusban szabadulhat.

A gyermekparalízisben megbénult játékosokon kívül elsősorban végtagjaikat vesztett sportolók alkotják a Halassy Olivér SC ülőröplabda-csapatát. Sorstársaikkal ellentétben azonban úgy döntöttek, nem bújnak el a világ elől, hanem megpróbálnak teljes életet élni.