Az év végi hírdömpingben mintegy mellékesen, majdhogynem lábjegyzetben jelent meg egy-két orgánum felhozatalában az a szűkszavú beszámoló, ami pedig valójában akár az utóbbi hónapok negatív szenzációja is lehet. Történt ugyanis, hogy múlt év december 30-án az igazságügyi minisztérium egyik államtitkára, Szabó Erika váratlanul megjelent az Országos Igazságszolgáltatási Tanács egyébként már nyilván elhagyatott hivatalában (tudniillik az intézmény 2012. január elsejével megszűnt), és a portással felnyittatott néhány irodát, egyebek között a hivatalvezető szobáját is. Nem tudni, milyen szándékkal élt vissza pozíció adta tekintélyével - annyi bizonyos, hogy nem állt jogában behatolni a független igazságszolgáltatási tanács helyiségeibe. Eddig még az sem derült ki, hogy az államtitkár elvitt-e magával bármiféle iratot, avagy csupán illetéktelenül betekintett valamely dokumentumokba.

Sajátos kommunikációba kezdett a kormánypárt, illetve némely „neve elhallgatását kér befolyásos politikusa”. Különféle megfejtéseket szivárogtatnak ki a sajtónak Orbán Viktor céljairól, álláspontjáról, várható magatartásáról az IMF-fel folytatandó tárgyalások kapcsán.

Jó ideje megfigyelhető, hogy Orbán Viktor miniszterelnöki expozéi­nál sokkal érdekesebbek és több szempontból is figyelemre méltóbbak a parlamenti frakcióvezetők reagálásaira adott válaszai. Míg a kormányfő napirend előtti felszólalásai jobbára „elvi iránymutatások” meg „termelési értekezletek” régről ismert szellemében fogannak, és írott anyagot, de legalábbis bő vázlatot követnek, addig a spontán replika már csak jellegéből következően is szabadabb fogalmazásmódot enged.

2007-ben, még ellenzéki korában, Orbán Viktor támogatta, hogy a MÁV Cargo privatizációja után a dolgozók kapjanak részesedést a befolyt eladási árból. Miért épp ezt ne támogatta volna a Fidesz elnöke, ha egyszer minden olyan munkavállalói követelést magáénak vallott, ami a Gyurcsány-kormány helyzetét nehezíthette, viszont hálás visszhangra találhatott a lakosság körében?

A múlt hét csütörtökön még azt írtam, hogy talán hónapok, vagy csak hetek vannak hátra Magyarország bóvlivá minősítéséhez, és akkor eljön az ítélet napja. Mármint az Orbán–Matolcsy-féle „nem szokványos” gazdaságpolitika felett kimondott ítéleté. Tévedtem. A nemzetgazdasági miniszter még aznap bejelentette, hogy tárgyalási kérelemmel fordul az IMF-hez. És ezzel lezárult a tizennyolc hónapos szabadságharc.

A legnagyobb példányszámú országos napilap e hét kedden megszellőztette, hogy Orbán Viktor nemrég párttársai szűk körében – állítólag – azt mondta, ha jön az IMF, ő elmegy. Malíciával mondhatnánk erre, úgy legyen; nem kétséges, hogy sokan már távcsővel figyelik, mikor bukkan fel a dombok mögött a Valutaalap előőrse.

Érthető, mégsem jó látni, ahogyan jószerével az egész hazai média „rákattant" a miniszterelnöki megbízott rendelte „történelmi" festmény-kollekcióra. Azért nem jó, mert az interjúk, beszélgetőműsorok, elemzések óhatatlanul jelentőséggel ruháznak fel egy lényegét tekintve dilettáns, ízléstelen és elfogadhatatlan kormányzati píárakciót.

Mint az előre látható volt, az Új Színház igazgatói kinevezésének skandaluma nem ért véget azzal, hogy Tarlós István nemrég kijelentette, nem hajlandó magyarázkodni, és a maga részéről lezártnak tekinti az ügyet. A történtek ugyanis túlnőttek a főpolgármesteren.

Nem kétséges, hogy 2011. október 23-án lezajlott az utóbbi két évtized egyik legjelentősebb politikai megmozdulása. Nem hivatásos politikusok csinálták, hanem politizáló civilek. Ez igen nagy különbség. Mert fájón igaz, hogy a magyar társadalom mindmáig nem tanulta meg véleményének és akaratának közvetlen kifejezési formáit.

Nem tudni, miért szakosította a kormánypárt Kósa Lajost fiskális kérdések megválaszolására, sőt, a világ- és a magyar gazdaság helyzetének mondhatni rendszeres elemzésére, hiszen valahányszor csak módja nyílik rá, tanújelét adja, hogy ándungja sincs ehhez a témakörhöz, és szövegeivel hol komolyabb, hol szerényebb károkat okoz. Olykor nemzetgazdasági, olykor politikai természetűeket.

Először is tegyük egyértelművé: Dörner György és Csurka István nem az igazgatói pályázat szakmai elbírálásának eredményeként kerültek az Új Színház élére. Mert a Dörner által jegyzett, de nem is titkoltan Csurka szellemi inspirációjából táplálkozó pályázat színházi szemszögből nem értékelhető.

Nem tudhatjuk, hallottak-e Szaúd-Arábiában arról, hogy a magyar miniszterelnök szavaira – saját bevallása szerint – nem kell odafigyelni. Ha politikai-gazdasági körökhöz eljutott ez a hír, akkor aligha lepődtek meg azon, hogy Orbán Viktor rijádi tárgyalásai során kijelentette: „Teljes átalakításának eredményeként Magyarország egy-másfél éven belül nagyon versenyképes ország lesz.” Persze, amennyiben a szaúdi vezetés netán értesült is a magyar kormányfő vállalt szavahihetetlenségéről, valószínűleg úgy vélte, hogy amit Orbán hazai használatra sajátos erényeként hirdet, azt külföldön talán mégse gyakorolja. Ezért hát megpróbálták komolyan venni a mondandóját.

Hajlamosak vagyunk mindenért Orbán Viktort okolni. Persze, az egyszemélyi felelős keresése és megnevezése nem indokolatlan igyekezet: miután sorozatosan azt látjuk, hogy a pártvezér miniszterelnök mindkét funkciójában megfellebezhetetlen hatáskörrel jár el, és döntései az utolsó pillanatban is képesek felülírni akár többhónapos, keserves szakmai egyeztetések eredményét, a Fidesz-kurzus egyetlen ember akarata által meghatározott, demokráciákban példátlanul autoriter politikai szisztémának tűnik. És minden bizonnyal az is.

„Ez a gazdaságpolitika működik”– jelentette ki a miniszterelnök, válaszul azoknak a frakcióvezetőknek, akik úgynevezett országvédelmi tervét főként azzal támadták a parlamentben, hogy a kormány politikájának egész gazdasági alapvetése elhibázott. Az ellenzék pártjai egyetértettek abban: hiába vezeti be Orbán Viktor a hatpontos válságkezelő programot, ha az eddigi „vircsafton” nem változtat. Márpedig nem változtat – mondta a kormányfő még a korábbi, lovasberényi kormányülést követő sajtótájékoztatóján, és ugyanezt ismétli folyamatosan Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter is minden lehetséges fórumon.

Orbán Viktorról, Magyarország miniszterelnökéről kiderült, hogy még ellenzéki pártvezetőként, a 2006-os választási kampányban megfontoltan hazudott a nyilvánosság előtt. Közben legalább ilyen megfontoltan, diplomáciai csatornákon igyekezett értésére adni a külföldnek: „Ne figyeljenek arra, amit azért mondok, hogy megválasszanak.”

Igen, tényleg nincs vége. Pedig minden jel arra mutat, hogy sürgősen be kellene fejezni. Hogy elég volt az IMF, a Valutaalap, a hitelminősítők és a minden rendű-rangú „tőzsdecápák” ellen folytatott verbális hadjáratból, mert ezek a folyamatos kormányzati kirohanások semmit nem segítenek rajtunk, viszont nemsokára szükségünk lehet a nemzetközi szervezetek segítségére. Felelős közgazdászok mielőbb alapvető koncepcionális változást sürgetnek a magyar gazdaságpolitikában. Ám úgy tűnik, hiába minden józan hang és meg­alapozott figyelmeztetés: a miniszterelnök csak nem akar letérni a hadiösvényről.

Múlt héten ugyanitt arról írtam, hogy vége a „matolcsyzmusnak”, a kormány gazdaságpolitikája megbukott, a friss adatok szerint leállt a mégoly szerény növekedés is. Azóta ebben a tárgykörben két fontos nyilatkozat került nyilvánosságra. Először a miniszterelnök állt a kamerák elé, és minden további nélkül az euróválságnak tudta be a magyar gazdaság nehézségeit. Legott kilátásba is helyezett egy százmilliárdos költségvetési megtakarítást, mondván: ha a tervezetthez képest egy százalékkal kisebb lesz a GDP, akkor ennyivel kevesebbet költhetünk. Fájdalom, de még Orbán Viktor „őszinte” becslései sem stimmelnek.

Aligha vigasztalhat bennünket, hogy együtt hanyatlunk a Nyugattal, amelyet Orbán Viktor már-már eltemetett. De mindig sejthettük, hogy ha Németország gazdasági növekedése az eddigi szárnyaláshoz képest csökken, azt csúnyán megérezzük, mert visszaesik az exportunk. Tudhattuk, hogy a svájci frank erősödése elvonja a hazai források jórészét, és nem volt titok az sem, hogy amennyiben az amerikai termelési adatok nem javulnak tetemesen, tovább zuhannak az európai tőzsdék is.

Kaptunk egy jó, meg egy rossz hírt. A jó az, hogy Kovács Zoltán, a kormányzati kommunikációért felelős államtitkár olvassa a Financial Timesot. A rossz pedig: hogy olvasói levelet ír a lapnak, ha nézete szerint a Financial Times bírálja a magyar kormányt. Persze, nem feltétlenül magának a levélírásnak a ténye hiba, bár erősen kétséges, vajon kell-e a politikai folyamatokat, avagy helyzeteket ismertető, azokat netán kommentáló újságcikkekre az érintett kormányoknak válaszdolgozatokban reagálniuk.