A millenáris ünnep nem okozott csalódást. Aki azt várta a millennium augusztus huszadikai megünneplésétől, hogy a jelenleg kormányon levő jobboldal önmagát fogja történeti maskarába öltözve megünnepelni, nem csalódott. A rendezők egy kicsit csalódhattak. Nem számítottak arra, hogy az ünnepség előtt ilyen erőteljesen kerül napirendre a demokratikus sajtóban, hogy a "rezsim" ugyan mennyit költ a közpénzből saját jobboldaliságának propagandájára. Maga a zavarba jött kormányzat tette magát nevetségessé azzal, hogy a kérdésre azt feleltette ünnepség-rendező korifeusaival, hogy az ünnepség afféle karácsonyi ajándék, amelyről a megajándékozottnak nem illik megkérdeznie, hogy mennyibe került. Erre viszont a gaz ellenzéki sajtó azt merte reagálni, hogy itt olyan ajándék esete forgott fenn, amikor az ajándékozó az ajándékozott pénzén vette az ajándékot. A Fidesz-kormány úgy rendezte a millenniumi ünnepségeket, hogy azzal kapcsolatban az utókor majd ne doktor Bubóról, hanem Orbán Viktorról beszéljen. Mivel semmi eredeti nem jutott eszébe, ezt úgy tudta csak megoldani, hogy minden szokásos ünnepi aktust másképp csinált, mint ahogy eddig szokták. A legnagyobb látványosságot, a tűzijátékot ez alkalommal nem a Gellért-hegyen tartották, ahol minden eddigi rendszer, mivel innen lehet a legjobban látni, hanem a Parlament előtt dunai uszályokra telepítették, mivel erről tudni fogja az utókor, hogy ez csak az Orbán-kormánynak juthatott az eszébe. Nem maradhattak el a kicsinyes "polgárháborús" piszkálódások sem, amikor arról esik szó, hogy az MSZP azért tarthatott rockkoncertet a Margitszigeten a Demszky-főváros cinkosságával, hogy szabotálja a nemzet Bánk Bán előadását. Elvégre Katona darabját a "Szenthabsburgi Nagysvarcgelbország" azért nem hagyta annak idején bemutatni, mert még ebben a formában sem engedte színpadra vinni egy törvényes királynő megölését, Tiborc panaszáról nem is beszélve. Enynyit a jobboldali hagyományőrzés hitelességéről.

A millenniumi ünnepségek során ismét el kell döntenünk, hogy az államalapító királyban a magyar történelem legnagyobb modernizátorát ünnepeljük, aki a barbár-nomád népet átvezette a civilizált világba, vagy pedig alakjában újra megünnepli magát az örök-meghaladhatatlan magyar feudalizmus. Az úri világ, mint annyiszor, most is az első király fantomképében "ott áll eleve sírodnál", a sírnál, amelybe a lezárult évezredet temetjük. Ott áll diadalmasan a kezdődő évezred bölcsőjénél is, hirdetve, hogy Hunniában soha sem lesz más, mint feudalizmus. "Elnyomás, szolgasors, ez volt a rend ezer évig" – zengte a jaj de elfelejtett "Köztársasági induló", komcsi stílusban ugyan, de mégis abban az ihletett történelmi pillanatban, amikor az ország azt hihette, hogy megszabadult az úri világtól. A mai feudális országimázsoló kavalkádban reánk ül a lidércnyomás: "Ez lesz a rend még ezer évig?"

Az aranyvonat része a huszadik századi rendszerváltások legendakörének. Arról a vonatról van szó, amelyen egy összeomló rendszer kimenti kincseit az őt megdöntő hatalom kezéből. Az első legendás aranyvonat az orosz polgárháborúban szerepelt. Egy jelentős magyar szépirodalmi alkotás, Markovics Rodion regénye a címében viseli. Azon a szerelvényen menekítették el a vörösök elől a fehérek a cári nemzeti banknak a pénz aranyfedezetét jelentő aranykészletét. A fehér haderőn belül a cseh légió tette rá a kezét a nevezetes szerelvényre. A cseh légió és az aranyvonat együtt része Csehszlovákia eredetmítoszának. A vonat valahol Szibériában akadt el, és onnan szerezte vissza a győztes bolsevik rezsim. Legalábbis azt belőle, amit a sok őrző-védő meghagyott. Az aranyvonatok kérdése mindig az, hogy ami megmaradt belőlük, azonos-e azzal a készlettel, amit útnak indítottak. Kincskeresők mindig kutatják a vélt elrejtett kincstöredéket, az államok pedig dühödten igyekeznek utána járni, hogy valóban mindent viszszakapnak-e, amit a bukott rendszer bevagonírozott.

"(…) A hivatalos ünnepségek valódi újdonsága azonban mégsem az átértelmezés és újraértékelés volt, hanem az, hogy a Fidesz-kormány nem követte az előző kormányok példáját, amelyek konszenzusos, kegyeletes, emelkedett hangulatú ünnepségeket tartottak, és arra törekedtek, hogy lehetőleg mindenki jól érezze magát az állami ünnepen. A jelenlegi kormány saját konfrontációs politikájának csataterévé tette az 56-os megemlékezést is. Az alaphang a leszámolás gondolata volt. 1956-ot tekintették alkalomnak, hogy meghirdessék: nem történt még meg azoknak a felelősségre vonása, akik akkor a rossz oldalon álltak. A lincshangulatkeltés persze nem a már elaggott munkásőröknek szól, hanem azoknak, akik a »késői Kádár-rendszerben« is az akkor hivatalos, 56-ellenes ideológia alapján álltak. A leszámolás szándéka kiterjed azokra is, akik ezekkel az elemekkel 1994-ben koalícióra léptek.

A jobboldal ötvenhatos ünnepségei azt a hírhedt rituálét juttatják eszünkbe, amelyet Orwell fantáziája alkotott meg mindnyájunk eszmélését meghatározó negatív utópiájában, az "1984"-ben: a gyűlölet-kétpercet. Az író rémlátomásában megrajzolt majdani bolsevista rémuralom idején naponta minden munkahelyen összegyűjtik a munkavállalókat erre a bizonyos gyűlölet-kétpercre (ld. még Szabad Nép-félóra), amikor is a TV képernyőjén megjelenik az "ellenség" (akkor Trockij) ábrázata, és azt az odaterelteknek két percen át gyűlölniük kell: szitkokat kell szórni rá, sőt kisebb tárgyakat kell hozzávágni.

Az 1998-ban kormányra került jobboldal híven a "több mint kormányváltás" programjához, pártideológiáját mindenkire kötelező rendszerideológiaként kívánja tételezni. A nemzeti identitást a feudális hagyomány retorikájában fogalmazza meg, mivel ezt a hagyományt ellenfelei nem akarják elvitatni tőle. Minden fronton harc indult annak érdekében, hogy a magyar köztársaság "király nélküli királysággá" értelmeződjék át. Ennek a harcnak a része az a törekvés is, amely a katolikus felekezeti tradíciót – annak minden feudális jellegével együtt – a kiépítendő államideológia szerves alkotóelemévé akarja tenni. Napjainkban ez a törekvés abban a törvényjavaslatban csúcsosodott ki, amely azt kérte az Országgyűléstől, hogy nyilvánítsa állami ünneppé a mindenszentek napját.

Az 1998-ban kormányra került jobboldal híven a "több mint kormányváltás" programjához, pártideológiáját mindenkire kötelező rendszerideológiaként kívánja tételezni. A nemzeti identitást a feudális hagyomány retorikájában fogalmazza meg, mivel ezt a hagyományt ellenfelei nem akarják elvitatni tőle. Minden fronton harc indult annak érdekében, hogy a magyar köztársaság "király nélküli királysággá" értelmeződjék át. Ennek a harcnak a része az a törekvés is, amely a katolikus felekezeti tradíciót – annak minden feudális jellegével együtt – a kiépítendő államideológia szerves alkotóelemévé akarja tenni. Napjainkban ez a törekvés abban a törvényjavaslatban csúcsosodott ki, amely azt kérte az Országgyűléstől, hogy nyilvánítsa állami ünneppé a mindenszentek napját.

A politikai jobboldal által már tíz éve erőltetett korona-kultusz a magát polgárinak nevező kormány működése alatt eljutott oda, hogy a kormány törvényt terjeszt be a "korona jogállásáról". A korona történelmi ereklye. Az ereklyetisztelet eredetileg a katolikus szentkultusz része: az ereklye a szent testének a maradványa. Az ereklyekultusz alapja ahistorikus szemlélet. A szent tárgy minden időben ugyanazt jelenti, függetlenül a korok változásától. A modern kor világi ereklyekultusza kénytelen számolni az idő változásával. A nemzeti ereklyék egy lezárult múlt emlékei. A mának annyit jelentenek, hogy a mai kor is vállalja azt örökségül, amit jelképeznek. Helyük a múzeumban van. A múzeum a lezárult múlt emlékeit őrzi. A korona-kultusz esetében az a kérdés, hogy lezárult múltat jelképez-e, vagy mai tartalmat is kifejez. A nemzeti ereklyéktől különböznek a mozgalmi ereklyék. A mozgalmi múlt bizonyos eseményeit és tendenciáit jelképező tárgyak, amelyeknek motiváló hatása mai generációk szemléletét is alakítja. A mozgalmi ereklyetisztelet mindeddig általában nem jutott oda, hogy államilag törvényerőre emelték volna az ereklyekultuszt. Nevetséges lett volna.

A politikai jobboldal által már tíz éve erőltetett korona-kultusz a magát polgárinak nevező kormány működése alatt eljutott oda, hogy a kormány törvényt terjeszt be a "korona jogállásáról". A korona történelmi ereklye. Az ereklyetisztelet eredetileg a katolikus szentkultusz része: az ereklye a szent testének a maradványa. Az ereklyekultusz alapja ahistorikus szemlélet. A szent tárgy minden időben ugyanazt jelenti, függetlenül a korok változásától. A modern kor világi ereklyekultusza kénytelen számolni az idő változásával. A nemzeti ereklyék egy lezárult múlt emlékei. A mának annyit jelentenek, hogy a mai kor is vállalja azt örökségül, amit jelképeznek. Helyük a múzeumban van. A múzeum a lezárult múlt emlékeit őrzi. A korona-kultusz esetében az a kérdés, hogy lezárult múltat jelképez-e, vagy mai tartalmat is kifejez. A nemzeti ereklyéktől különböznek a mozgalmi ereklyék. A mozgalmi múlt bizonyos eseményeit és tendenciáit jelképező tárgyak, amelyeknek motiváló hatása mai generációk szemléletét is alakítja. A mozgalmi ereklyetisztelet mindeddig általában nem jutott oda, hogy államilag törvényerőre emelték volna az ereklyekultuszt. Nevetséges lett volna.

A németségnek a nyugati világhoz került része a Német Szövetségi Köztársaságban hosszú és keserves küzdelemben szembenézett a náci múlttal és annak legszörny?bb részével, a zsidóüldözéssel. Németország nyugati részében a problémát »unbewältigte Vergangenheit«-nak, feldolgozatlan múltnak nevezték.

István király ünnepe több szempontból is aktualizálható. Az EU-csatlakozás küszöbén, a felzárkózás előkészületeinek lázában hivatkozhatunk az első magyar királyra, aki beillesztette az akkor alapított országot a nyugati világ kulturális és politikai közösségébe. A tágabb keresztény közösség körében földrajzilag az ország a bizánci politikai befolyási szféra és a pápa közvetlen fősége alatt álló terület, uralmi tekintetben a nyugati császár befolyási övezete között helyezkedett el. Lehetősége volt dönteni afelől, hogy melyik övezetbe lépjen be. Az egyházszakadás akkorra gyakorlatilag már megtörtént. István, amikor a pápától kért és kapott koronát, tudatos elhatározással a nyugati kereszténységhez csatlakozott. Ezzel az ország a nyugati civilizáció útjára lépett.

A Kádár-rendszer megítéléséről nem folynak viták, értékelésében a magyar társadalom mégis megosztott. A rendszerváltó politikai erők elítélik, kényszer? örököse, az MSZP lehetőleg elkerüli az állásfoglalást, a társadalom zöme pedig nyolc év után is várakozó állásponton van a "kis átkos" értékelését tekintve. A rendszerváltók egy része a triviális antikommunizmus álláspontjáról lényegében Bibó egykori "túlfeszített lényeglátásával" ítéli meg a letűnt rendszert: csak a lényeget látja benne: azt, hogy "pártállam" volt, politikailag a világ eleddig legtotálisabb diktatúrája, és alacsony hatékonyságú bürokratikus államgazdaság, amelyet életidegen és fanatikus ideológia tett még külön visszataszítóvá. Ez a felfogás nem tesz különbséget a kommunista rendszer korszakai és a különböző korszakokban eltérő sajátosságokat is mutató politikai modellek között.