hetilap

Hetek hetilap vásárlás
A Kádár-rendszer öröksége
Puha diktatúra kemény demokrácia

1998. 11. 14.
A Kádár-rendszer megítéléséről nem folynak viták, értékelésében a magyar társadalom mégis megosztott. A rendszerváltó politikai erők elítélik, kényszer? örököse, az MSZP lehetőleg elkerüli az állásfoglalást, a társadalom zöme pedig nyolc év után is várakozó állásponton van a "kis átkos" értékelését tekintve. A rendszerváltók egy része a triviális antikommunizmus álláspontjáról lényegében Bibó egykori "túlfeszített lényeglátásával" ítéli meg a letűnt rendszert: csak a lényeget látja benne: azt, hogy "pártállam" volt, politikailag a világ eleddig legtotálisabb diktatúrája, és alacsony hatékonyságú bürokratikus államgazdaság, amelyet életidegen és fanatikus ideológia tett még külön visszataszítóvá. Ez a felfogás nem tesz különbséget a kommunista rendszer korszakai és a különböző korszakokban eltérő sajátosságokat is mutató politikai modellek között.



Kádár János. Takaréklángon tartott elnyomás    Fotó: MTI.

A rendszerváltó irányzatok másik része számára a Kádár-rendszer a kommunista
szisztéma Sztálin (és Rákosi) utáni korszakának sajátos magyarországi változata
volt, amely az 1960-63 között lebonyolított amnesztia után alakult ki, amikor a Kádár-vezette
hatalom szabadon engedte az ötvenhatos forradalom után börtönbe vetett politikai
foglyokat, és ezzel enyhítette az őt körülvevő politikai légkört. Ennek az
amnesztia utáni rendszernek egyik sajátossága volt a nyugati sajtó által emlegetett
"gulyáskommunizmus", amelyet így jellemezhetünk: a rendszer sikeres erőfeszítést
tett arra, hogy a lakosság alapellátását folyamatosan, fennakadások, sorbanállások
nélkül biztosítsa; a másik pedig az 1990-es rendszerváltás után "puha diktatúraként"
emlegetett gyakorlat, amelyet úgy írhatunk le, hogy a rendszer nem fejtette ki azt a
maximális elnyomást, amelyre elnyomó apparátusa képes lett volna.

Az MSZP politikai elemzői is megoszlanak az utóbbi értelemben felfogott Kádár-rendszer
értékelésében. A rendszerváltáshoz csatlakozott irányzatok a Kádár-rendszert a
"brezsnyevi pangás" "sajátosan magyar útjának" tartják, a rendszerváltást fékezni
szándékozó irányzat pedig a Kádár-rendszert az 1990-es rendszerváltás előtörténetének
tekinti, ahol jelen voltak mindazok az erők és tendenciák, amelyek a rendszerváltást
hordozták. Számukra a Kádár-vezetés az 1963 utáni kezdetektől kezdve "reformkommunista"
volt, s csak a szovjet elvárásokra való tekintettel nem szánta rá magát mindarra,
amire Németh Miklós kormánya a szovjet nyomás lazulásával "irányt vett".

Az MSZP-ben mindezek a megfontolások csak kulisszák mögött vetődhetnek fel. Ha a
vezetés a "pangás"-t nyilvánítaná a Kádár-rendszer lényegének, tagságától
szigetelődne el, ha pedig az "előfutár" szerepet vindikálná a "kádárizmusnak",
politikai karanténba kerülne a szocialista párt. A társadalom széles tömegei máig
értetlenül állnak az előtt a rejtély előtt, hogy a Kádár-rendszer hosszú időn át
magasabb életszínvonalat tudott biztosítani a jelenleginél, viszont a nyolcvanas évek
végén ez egyik napról a másikra, átlátható előzmények nélkül megváltozott, és
a kádári hatalom, hogy elkerülje a küszöbön álló katasztrófaszer? életszínvonal-esés
politikai következményeit, amelynek bekövetkeztét pontosan előre látta, valamint
hogy ne kelljen konfrontálódnia a társadalom emiatti esetleges lincshangulatával, átengedte
a hatalmat olyan ellenfeleknek, akik mögött nem állt a lengyel Szolidaritással összehasonlítható
tömegtámogatás, akik a rendszert saját erőből megdönteni nem tudták volna.



Börtön helyett közömbösítés



A Kádár-rendszert a forradalom sokkhatása arra késztette, hogy ne elégedjen meg az
ellenállás erőszakos felszámolásával, hanem azt is elérje, hogy a társadalom hosszú
távra feladja a rendszerrel szembeni érzelmi szembenállást. Ezt csak engedményekkel
érhette el, így rászánta magát az amnesztiára, amit úgy állított be, mintha a
Nyugatnak tett engedmény volna annak fejében, hogy az ENSZ-közgyűlés napirendjéről
levették a magyar ügy tárgyalását.

Az engedményt a Kádár-rezsim a maga szempontjából rendkívül eredményesen hajtotta
végre. Sikerült elérnie, hogy a társadalom nem győzelemként élte meg, hanem a
rendszer túlereje újabb megnyilvánulásaként. A nép nem azt látta a közkegyelemben,
hogy lám csak, nem merték benn tartani az elítélteket, hanem azt, hogy lám, olyan erősnek
érzik magukat, hogy még ezt is meg merik tenni; már nem látnak veszélyt a foglyok
kiszabadulásában. A Kádár-vezetés nem számolt azzal, hogy a társadalom zömét rövid
időn belül maga mellé állíthatja. Megelégedett azzal, hogy politikailag semlegesíti
a társadalom többségét. A semlegesítés és nem az elnyomás maximalizálása lett az
uralomfenntartás stratégiája.

Ez volt a sokat emlegetett puha diktatúra lényege. Ezt fejezte ki Kádár nevezetes
jelmondata: "Aki nincs ellenünk, az velünk van!" A kádári hatalom a semlegesítést
eredetileg átmeneti visszavonulásnak szánta, afféle pótmegoldásnak. Később kiderült
számára, hogy a pótszer jobb, mint az eredeti, amelyet eredetileg pótolni hivatott
volt. A politikai közömbösséggel stabilabbá lehet tenni a diktatúrát, mint a zsúfolt
börtönökkel. A "kádárizmus" egyik erőssége kétségtelenül rugalmassága és
tanulási képessége volt, amellyel más esetekben is fel tudta ismerni, hogy a szükségmegoldások
sikeresebbek a rendszer "klasszikus" módszereinél.



Ideológiamentes ideológiák



A takaréklángon tartott elnyomás és az alapellátás biztosítása mellett a "rendszer"
a politikai semlegesítés kedvéért megadta a társadalom számára azt, hogy kivonult a
magánéletből, lemondott annak hatalmi ellenőrzéséről. Megszűntek a szabadidőtől
megfosztó vonalas programok: nem kellett szemináriumra járni, faliújságcikket írni,
vasat gyűjteni vagy kényszerűen tömegsportot űzni. Munkaidő után a "dolgozó"
hazamehetett vagy elmehetett a kocsmába. A magánélet felszabadulása óriási engedmény
volt a Rákosi-rendszer ellentétes gyakorlata után. A rendszer hallgatólag lemondott az
ideológiáról is. A triviális antikommunizmus hívei számára ez a megállapítás valószínűleg
hihetetlennek tűnik. Számukra a Kádár-korszak is, hasonlóan a Rákosi-korszakhoz az
agyonpolitizáltság és az ideológia-túltengés időszaka volt. Valójában az ideológia
erodálódott. Az odafigyelők kivehették a hatalom mimikájából az "üzenetet",
hogy az ideológiát nem kell komolyan venni. Megszűntek a politikai kampányok,
elhalkult a Nyugat elleni uszítás, nem volt ellenségkép. Az ideológia a semlegesítést
összegző idézett lózungon kívül arra a tőmondatra szűkült, hogy "1956-ban
ellenforradalom volt".

Azonban ezt sem hangoztatták túl sokat. Inkább elfeledtetni akarták a forradalmat,
mint ideológiai harcot folytattak ellene. A hatalom nem mondott le a társadalom tudatának
az ellenőrzéséről, de nem ideológiával akarta uralni, hanem ideológiamentességgel.
Ugyanis ez lehetséges. Ha nincs ideológia, akkor nincsen eszmei keret és fegyverzet a
rendszer bírálatára. A problémák nem állnak össze egységes képpé, megmaradnak
elszigetelt esetekként.



Az ellátás ára



A rezsim az elnyomás csökkentése mellett fontosnak tartotta azt is, hogy az életszínvonal
fölötte legyen a társadalom tűrési küszöbének. Ezt a szintet azonban csak akkor
tudta elérni, ha a fogyasztást a fölé a szint fölé emeli, amely a "szocialista
gazdaság" teljesítményéből adódik, ha művileg nem emelik meg. A gazdaság teljesítményéből
adódó "természetes" fogyasztási szint és a Kádár-rendszer által az egész
korszakon át művi beavatkozással e fölé emelt fogyasztási szint ellentmondása volt
az az "időzített bomba", amely végül a rendszert, ha zaj nélkül is, de
felrobbantotta. Az ötvenes évek második felében és a hatvanas években a beruházások
visszafogásával emelték a fogyasztási szintet, a hetvenes évektől kezdve pedig
ismeretesen nyugati kölcsönök felvételével.

A hatvanas évek közepén nyilvánvaló volt, hogy a beruházási ütem csökkentése nem
tartható tovább, növelése viszont életszínvonal-csökkentést von maga után. A "rendszer"
legmagasabb vezetési szintjén nyilvánvaló volt, hogy a termelést hatékonyabbá kell
tenni. Megszületett a gazdasági reform programja. Az adminisztratív államgazdaság
piaci rendszerre való átállításának azonban politikai akadálya volt. Ha következetesen
végig viszik, elkerülhetetlen lett volna a "politikai reform" is, a diktatúra
bizonyos mérték? pluralizálása, amely intézményes keretet ad a piaci viszonyok között
artikulálódó érdekkülönbségek kezelésének. Ezt a diktatúra nem engedhette meg;
ez alapjaiban érintette volna. A reform nem bontakozhatott ki, és megoldást adott átmenetileg
a problémára az, hogy a világpiac alakulása lehetővé tette nyugati kölcsönök felvételét.
A kölcsönök nem hozták magukkal a szocialista ipar olyan mérték? korszerűsítését,
amely a nyugati piacon versenyképessé tette volna. A fejlesztésnek pedig egyetlen forrása
az lehetett volna, ha megkeresik azt a dollármenynyiséget, amellyel korszer? nyugati
technikát tudnak vásárolni.

A "szocialista ipar" azonban modernizálhatatlannak bizonyult. Hiába vettek nyugati gépeket,
azok a bürokratikus struktúrában nem működtek azzal a hatékonysággal, mint a
nyugati piacgazdaságban. Hiába volt automata gépsor a főtermék gyártására, ha nem
hasonló gépsor szolgálta ki anyaggal, hanem segédmunkások hada botorkált körülötte,
akiket nem lehetett leépíteni, mert mi lett volna a mitikus teljes foglalkoztatottságból.
Maradt felvevőként a szovjet piac, amely átvette a korszerűtlen terméket. Átsegített
a pillanatnyi elhelyezési nehézségen, de hosszú távon az elmaradottságot konzerválta.
Nem tudott ezen segíteni a "második gazdaság" sem, az állami szektor pórusaiban működő
csökevényes magán kisgazdaság. Csupán az alacsony termelékenység? élőmunka-bázist
szélesítette, és ezzel maga is akadályozta a korszerűsítést.

A Kádár-vezetés viszonylag hamar átlátta, hogy a szocialista nagyipart ennyi hitellel
sem tudja modernizálni, és a felvett kölcsönöket életszínvonal-emelésre fordította.
Ezzel rövid távon leszerelte az esetleges elégedetlenséget, hosszú távon azonban újratermelte
az elmaradottságot. A termelést az egész "táborban" nem egyre termelékenyebb
termelőeszközökkel bővítették, hanem a hosszú időn át nem változó termelékenység?
gépek mennyiségi szaporításával. Ez volt a reformközgazdászok által sokat
emlegetett extenzív növekedés. Ez a nyolcvanas évekre még a Szovjetunió kimeríthetetlennek
gondolt energia- és nyersanyagforrásait is felélte. A "vas és acél országaiban"
már vas és acél sem volt. Vészesen fogytak az olajkészletek is. Ez megkondította a
halálharangot. A Kádár-rendszer látta a közeledő vészt, és idejében átengedte a
hatalmat ellenfeleinek, s vele átruházta a csődtömeggondnok szerepét.



A társadalom demoralizálása



A rendszer politikai megítélését végiggondolva a kritikus kortárs számára is megválaszolandó
a kérdés: méltánylást érdemel-e, hogy a puha diktatúra az elnyomottak számára "otthonossá"
tette az elnyomást és ezzel könnyebbé tette pszichikailag életüket, vagy pedig elítélendő
az a demoralizáló hatás, amely ezzel az "otthonossággal" megszüntette a társadalom
ellenálló képességét és megfosztotta egészséges közösségi öntudatától. A kérdésre
még sokáig különböző feleletek fognak elhangzani. E sorok írója a második választ
adja. Bármennyire patetikusan hangzik is, a Kádár-rendszernek is tanulsága, hogy az
elnyomásba akkor sem szabad beletörődni, ha nem látszik megváltoztatásának közeli
lehetősége. Talán igazuk van azoknak a túlélés-prédikátoroknak, akik azt állítják,
hogy nem lehet egy életet lelki torzulás nélkül "ökölbe szorított kézzel" leélni,
de talán nagyobb igazság az, hogy távlat nélkül esetleg nem is érdemes. Ha a magyar
társadalom "lengyel lélekkel" éli meg a "leglakájosabb barakk" helyzetét,
felszabadulásként élhette volna meg a kikényszerítetlen rendszerváltást is, és ez
átsegítené sok tekintetben a rendszer rászakadt csődtömege következményeinek
elszenvedésén.

A rendszerváltás után rászakadt az országra a csendesen, de mégis összeomlott
rendszer öröksége. A szocialista nagyipar korszerűtlen volt, és nagy részét nem
lehetett modernizálni, csak megszüntetni. Az örökség legterhesebb gazdasági része
az, hogy a megmaradt ipar többsége ma is az orosz piacon tudja csak elhelyezni még
mindig korszerűtlen termékeit, és ez hosszú távon most is újratermeli az elmaradottságot.
A társadalom felszabadult a diktatúra uralma alól, de nem élvezi elnyert szabadságát,
hanem a magánélet háborítatlanságát sírja vissza, amelynek otthonosságát elvette
a munkanélküliség fenyegető réme és a megszaporodott megélhetési gondok
megfosztották kádárkori háborítatlanságától. Örökül maradt a hatalom túlerejének
a víziója, amely kialakította azt az életstratégiát, hogy a rossz törvényt nem
megváltoztatni kell, hanem megkerülni…

A puha diktatúrát a kemény demokrácia követte. Nehéz hozzá alkalmazkodni.

Mindent egybevetve: a Kádár-rendszer öröksége az a helyzet, amelyben kimerültek az
életszínvonal művi emelésének lehetőségei. Azon az életszínvonalon kell élnünk,
ami a magyar gazdaság teljesítményéből művi beavatkozás nélkül adódik.

Tovább olvasná? Hetilap tartalmainkat előfizetést követően belépéssel eléri.

Hetek Univerzum
Nemzeti Média - és Hírközlési Hatóság, 1525 Budapest, Pf. 75. | +36 1 457 7100 (telefon) | +36 1 356 5520 (fax) | info@nmhh.hu | www.nmhh.hu
Alapító-főszerkesztő: Németh Sándor - Founder Editor in Chief: Németh Sándor. Kérdéseit, észrevételeit kérjük írja meg címünkre: hetek@hetek.hu. - The photos contained in the AP photo service may not be published and redistributed without the prior written authority of the Associated Press. All Rights Reserved. - Az AP fotószolgálat fotóit nem lehet leközölni vagy újrafelhasználni az AP előzetes írásbeli felhatalmazása nélkül! Copyright The Associated Press - minden jog fenntartva!