A király annak ellenére a "keresztény–germán" kultúrkörhöz csatlakozott,
hogy a kalandozások éppen a német államokkal és a fiatal német császársággal hozták
ellenséges viszonyba. Az államszervező uralkodó a német államokkal rendezte viszonyát,
és nem Bizánc segítségére támaszkodott velük szemben. Tudta, hogy a keleti keresztény
császárság nem fogja tudni tartósan védelmezni, vagy ha mégis, akkor ez a bizánci
uralom alá kerülést jelenti. A keleti császárságnál zavarosabb állapotban levő német
államok nehezebben tudták volna tartósan függő helyzetben tartani a magyar királyságot.
A király ezen a megfontoláson túl külpolitikailag külön akcióval biztosította az
ország függetlenségét nyugati szomszédaival szemben. A pápától kért koronát, s
ezzel elkötelezte magát a pápai és a császári hatalom konfliktusában a pápa
mellett. Ezzel biztosította a magyar király részére a hazai egyház fölött azt az
uralmat, amelyért császárok hosszú háborúkat vívtak. A magyar király nem csupán
gyakorolta a püspökkinevezési hatalmat, hanem István, mint a népét (némi erőszakkal
is) krisztianizáló király, apostoli felhatalmazást is kapott, püspökségeket alapíthatott.
A felhatalmazás nem ideiglenes volt, nem szűnt meg a magyar egyház megszervezésével.
Ferenc József még apostoli magyar királyként főegyházmegyei rangra emelte az egri püspökséget
és megalapította a fehérvári püspökséget. Az apostoli felhatalmazás jelvénye volt
az apostoli kettős kereszt. Ezért lett országszimbólum és került bele a történelmi
címerbe. Fintora a sorsnak, hogy egy múlt századi dilettáns címerértelmezéstől (e
szerint a kettős kereszt talapzatát képező hármas domb hazánk legnagyobb hegyeit, a
Tátrát, a Mátrát és a Fátrát szimbolizálja, az Árpádok címerszínei pedig a négy
legnagyobb folyót jelképezik) félrevezetve a szlovák állam szimbólumává tette a
kettős keresztet.
Mindez abban a történelmi pillanatban, amikor a magyar külpolitikának a koszovói háború
végeztével nem sikerült a nyugati békecsinálókra ráerőltetni a "magyar kérdést",
és amikor a nyugati döntés, félresöpörve a magyar kormány követelőzését,
Szalonikibe telepítette az újjáépítési központot. Aktualizálható mondanivalóként
figyelmeztethet bennünket, hogy a magyar külpolitika egykor nem kevésbé nehéz
helyzetben ragyogóan sikeres tudott lenni, mert a hatalom akkori birtokosai reálisan mérték
fel lehetőségeiket és a világos célkövetést nem tévesztették össze a tolakodó
akarnoksággal.
Intelmek Milosevicshez
Eminens NATO-szereplésünk, a bővítés során elsőként felvettek közé tartozás
lehetővé teszi István király szerepének azt az aktualizálását, hogy az akkori
Magyarország is az első bővítési körben csatlakozott a nem sokkal korábban
megszerveződött nyugati keresztény tömbhöz. Miután a krisztianizált késői Római
Birodalom nyugati részét elsöpörte a népvándorlás, a keresztény császárságot
ettől kezdve a keleti birodalom jelentette. A népvándorlás hullámverése a kilencedik
századra ült el. Utolsó hullámcsapását a magyar kalandozások jelentették. Bizarr
ma, újdonsült NATO-tagokként és EU-tagjelöltekként azt látni, hogy még ma is
vannak magyar nacionalisták, akik büszkék arra, hogy a tizedik században őseink
jelentették a délnémet tartományok számára a tatárjárást.
A birodalom nyugati felén Nagy Károly szervezte újjá a császárságot, és fel is
vette a római császár címet. Ez a következő században a keleti frank királyokra származott
át, s a tizedik század végére már a német királyok voltak a római császárok
Nyugaton. A Gallia Provinciából, Britannia Provinciából, Itáliából, Tacitus Germániájából
alakuló nyugati keresztény közösségnek szüksége volt újonnan krisztianizált államokra
ahhoz, hogy erőteljes blokká szerveződjék. Az akkor keresztény hitre tért államok
szimbólumként is felfogható módon azonosak voltak a NATO elsőként felvett új
tagjaival: a magyar, a cseh és a lengyel királyság voltak. Az aktualizálható történelmi
hagyomány biztatást adhat a mai utódoknak abban a tekintetben, hogy a Nyugatnak lehet ránk
szüksége.
Aktualizálhatjuk az államalapító király örökségét azzal is, hogy Milosevics orra
alá dörgöljük István fiához intézett Intelmeit. Természetesen az agyonidézett
passzusról van szó. Arról, amely szerint gyenge az egy nyelv? ország. A szerb vezér
megértheti ebből az intelemből, hogy miután kudarcba fulladt kísérlete abban a
tekintetben, hogy a történelmi Szerbiát és az uralma alá került Montenegrót a területen
élő nemzeti kisebbségek és népcsoportok erőszakos asszimilálásával, elűzésével,
esetleg akár népirtás útján történő megritkításával etnikailag homogén nemzeti
állammá alakítsa, István útmutatását követve federalizálnia kell a történelmi
Szerbiát. Ezzel ugyanúgy békésen gátat vethet a szeparatista széthúzásnak, és
egyben tarthatja soknép? országát, ahogyan István szelleme egyben tartotta a soknyelv?
történelmi Magyarországot.
Iróniám nem a federalizálásnak és az igazgatási decentralizálás termékeny,
demokratikus gondolatának szól, hanem a magyar nacionalista arroganciának, amely más népeket
ki akar oktatni, s azzal a hátsó gondolattal ajánlja a szomszédoknak a federalizálást,
amely a gyűlölt Szerbia feldarabolására spekulál. István Intelmeit a múlt század
óta emelik történelmi mítosszá. Ez a mítosz tanítható iskolapélda arra, hogy a történelmi
mítosz lényege szerint ahistorikus. István Intelmeibe minden alap nélkül vetítik
vissza a történelmi Magyarország soknép? voltának problémáját. Az egykori
fejedelemtükör, az uralkodás elveit összefoglaló traktátus a sokat idézett
mondattal azt nyilvánította ki, hogy egy király annál nagyobb uralkodó, minél több
nép felett uralkodik. A középkorban még nem voltak nemzetek, a középkori ország nem
nemzeti állam. Összetartó ereje a dinasztia által megjelenített hatalmi központ
volt, nem valamiféle "nemzeti egység".
Még hamisabb István-mítosz, amely az Intelmekből azt olvassa ki, hogy a magyar sajátosan,
más népekhez viszonyítva "befogadó nép". A középkor minden országában uralkodói
gyakorlat volt, hogy kézműveseket és sajátos agrikultúrában jeleskedő földművelőket
telepítettek be. Nem volt ez magyar sajátosság. A cél az volt, hogy a kincstár jómódú
adózó réteghez jusson. Elmaradott országban, amilyen Magyarország akkor is volt,
ezekben a betelepítésekben valóban volt bizonyos archaikus modernizációs szándék
is. Cél volt a kincstár gyarapodásán túl a fejlettebb tevékenység meghonosítása
is. Visszaélés István Intelmeivel az 1944-ben történt fajüldözésnek az államalapító
tekintélyével való bagatellizálása azzal a logikával, hogy az üldözés csak periférikus
lehetett, hiszen az Intelmekből tudjuk, hogy a magyar befogadó nép. Egy befogadó népre
csak a német nyomás kényszeríthette rá a befogadóságától idegen zsidótörvényeket.
A pogányság átmentése
A magyar nacionalizmus intranzigens szárnya, amely a koszovói háborúban a területi
revízió új lehetőségeit véli felfedezni, a Horthy-kor István-mítoszát, a "Szentistváni
Magyarország" regéjét érzi aktuálisnak. A Trianon-sokk után a területi revízió
ügye iránt elkötelezett rezsim a történelmi Magyarország egészét, tehát nem csupán
a magyarlakta területeket, hanem a régi Magyarország nemzetiségek lakta területeit is
visszakövetelte. Ennek ideológiai alapja lett a "szentistváni állameszme". Ez az
"államgondolat" az István idejében alapított, a Kárpát-medence egészét
elfoglaló egykori Magyarországot mintegy metafizikai entitásként kezelte, afféle "corpus
misticum"-ként, amelynek egészként fennállása a történelem mélyebb értelme. Ebből
az egységből elvenni területeket mintegy szentségtörés. Ezt a fantazmagóriát
fejezte ki a triviális irredenta jelszó: "Mindent vissza."
A mai magyar jobboldal számára István hagyomány. Nagy Magyarország hagyománya, a
katolikus államegyház hagyománya, hagyománya a bajkeverőkkel szemben vaskézzel fellépő
rendcsináló államnak.
A nacionalista mítoszgyártás egységes hagyománnyá szeretné konfabulálni a Bendegúz-hagyományt,
az Árpád-hagyományt, a Lehel-hagyományt és az István-hagyományt. Arról álmodik,
hogy István szervesen épített a nomád előzményekre. Államszervezete a hun és a kazár
nomád birodalmak erőszakszervezet-építő rendszerének a folytatása. A nacionalista
hagyománygyártás úgy szeretne Istvánra hivatkozni, hogy megtarthassa az istváni művet
megelőző harcias-nomád időszakhoz való kötődését. Az intranzigens nacionalizmus
ma is a barbár múltat érzi igazán hozzá közel állónak, s az ezt meghaladó Istváni
civilizációs művet csak úgy tudja elviselni hagyományként, ha megkísérli úgy
felfogni, mint a barbárság folytatását némi alkalmazkodással a nyugati környezethez.
Fennmaradásunk érdekében engedni kellett a népi lényegünktől idegen dekadens
Nyugatnak, de a nyugatias felszín alatt Géza és István átmentették barbár harcias
nomád népi lényegünket.
Megkísérlik ezt az ősvallásra is vonatkoztatni. Már a két világháború között dúló
turanizmus kiagyalta az "ősi magyar egyistenhit" meséjét. A honfoglaló ősmagyarság
e hiedelem szerint már monoteista volt, a kereszténység felvétele csupán rítusbeli különbségeket
jelentett, nem lényegi szemléletváltást. A magyarság így természetesen vallási
tekintetben felette állt a politeista görög és római civilizációnak, valamint a
germán népek politeizmusának. A valóságban a lovas-nomád harcos magyarság lényegében
a természetvallás totemista szakaszában leledzett, tehát a szintén harcias nomád
germánok politeizmusánál kezdetlegesebb állapotban. Ezen nem változtat az, hogy egyes
törzseket vagy legalábbis egyes törzsi vezéreket már befolyásoltak a Kazár
Birodalom kötelékébe tartozás idején monoteista tanok. A táltosok azonban még a
totemista természetvallást képviselték.
A történelmi István keményen szakított a pogány múlttal. Nem épített a pogány előzményekre,
hanem célja volt a pogány világ maradványaitól való minél radikálisabb megszabadulás.
A barbár múltban semmiféle átmenteni való értéket nem látott. A keresztény
Magyarországot a nomád-pogány magyar világgal szemben haladva építette, s nem akart
belőle semmit folytatni. A magyar történelem legradikálisabb civilizátora volt. Nem a
hagyománytisztelet tette utókora számára hagyománnyá, hanem éppen az, hogy radikálisan
szakított a romboló erővé fajult, meghaladott hagyománnyal.
Az államalapító nem egy adott pillanatban aktualizálható, hanem mindig érvényes üzenete
az, hogy kopjafa és kereszt között választani kell.
(A szerző történész)
1999. 08. 14. (III/32)
