A szerző Husszein Aboubakr egyiptomi-amerikai író, a Közel-Kelet igazságáért nevű alapítvány projektigazgatójaként dolgozik.

Két dolog azonnal feltűnt:

-       a Hamász kísérletei, hogy a mészárlásait a Palesztináért folytatott iszlám megváltó harc kezdetének állítsa be

-       Sok palesztinbarát aktivista gyors, lelkes válasza, mind a Közel-Keleten, mind Nyugaton, vallási és világiak részéről.

Iszmail Haníje, a Hamász vezetője katari irodájából egy tizenöt perces beszédet tartott - amelyet az Al-Dzsazíra közvetített -, amelyben dicsérte a terroristák tetteit, és kijelentette: "Ez a harc nem csak a palesztin népért vagy csak Gázáért folyik. Gáza csupán az ellenállás karja, ... de mivel az al-Aksza mecsetről van szó, ez az [iszlám] nemzet harca.

Felszólítom a nemzet minden gyermekét, bárhol is legyenek, hogy csatlakozzanak a harchoz ... azokéhoz az emberekéhez, akik a vérükkel és a puskájukkal írják a történelmet".

Haniyeh-nek sikerült ebbe a rövid beszédbe belepakolnia minden erkölcsi és politikai jelszót és szimbólumot, amelyet az arab és muszlim tömegek általában a palesztin ügyhöz kötnek, az Izrael elleni erőszak minden formájának legitimálásának jól bevált hagyományára támaszkodva. Haniyeh Palesztinát nem egy konkrét helynek vagy puszta geopolitikai kérdésnek tekinti, hanem egy kollektív erkölcsi identitás szerves részének, amely mélyen gyökerezik sok hittársa fejében. Ahogy ő és iráni támogatói jól tudják, a "Szabad Palesztinát!" jelszó olyan lelkesedést kelt, amely megkerüli a racionális diskurzust.

Ezen érzelmi rezonancia miatt a palesztinok helyzetével kezdődő viták gyakran óhatatlanul nem csak az Izrael elleni kegyetlen gyűlölet kifejezéséhez, hanem egyenesen antiszemitizmushoz vezetnek - különösen iszlamista körökben.

Az arab értelmiségiek által a 20. század első felében Európából importált ideológiák közé tartozott a forradalmi antiszemitizmus egy olyan irányzata, amely a zsidókat az arab nép és általában az emberiség örök ellenségének tekinti. Ez nem jelenti azt, hogy minden arab vagy muszlim osztja ezeket a nézeteket, de ezek a nézetek befolyásosak és széles körben elterjedtek, és nagyon gyakran összeolvadnak sokkal régebbi vallási és kulturális előítéletekkel.

Ennek az ideológiai beáramlásnak az eredménye a zsidók iránti hagyományos iszlám gyűlölet, a modern antiszemitizmus és a forradalmi buzgalom halálos kombinációja - egy olyan, csoportokban megtestesülő kombináció, mint a Hamász.

Amikor Ismail Haniyeh az izraeli-palesztin konfliktust iszlám eszkatológiai fogalmakkal, az isteni igazságszolgáltatás és a kozmikus háború képeit használva keretezi, akkor olyan módon beszél róla, amely a Közel-Kelet sok, ha nem a legtöbb lakosa számára teljesen természetesnek tűnik. Az apokaliptikus retorika első áldozata gyakran az árnyalt gondolkodás, és ez az eset sem kivétel. Ráadásul a fundamentalisták eszkatológiai víziói - a muszlimok körében gyakorolt populista vonzerejükkel együtt - meglepő könnyedséggel olvadnak össze a társadalmi igazságosság érdekében történő forradalom modern, szekuláris elképzeléseivel, ahogyan azt az elit egyetemeken társadalomtudományi diplomával rendelkező, kifinomult nyugatiak értik.

A forradalmi logikában a cél gyakran szentesíti az eszközt, és a vélt elnyomó elleni erőszak nemcsak megengedett, hanem hősies is. Ilyen érvelés alapján még a nők megerőszakolása és a gyermekek kínzása is az igazságosság érdekében elkövetett tettnek tekinthető. A divatos akadémiai zsargonban ez egyszerűen a megtorló igazságszolgáltatás egy formája az ellopott földre épített illegitim állammal szemben. A világi nyugatiak, akárcsak az iszlamisták, különösen hajlanak az ilyen nézetekre, amikor a palesztin ügyet valamilyen nagyobb forradalom szimbólumának tekintik - például a Black Lives Matter vagy az imperializmus elleni globális küzdelemnek.

Az izraeli-palesztin konfliktust 75 éve éppen ilyen módon értelmezik az arab nacionalisták, az iszlám fundamentalisták és a nyugati forradalmárok.

Ma számtalan ember van, aki az ilyen gondolkodásmód hatására nem látja másként az eseményeket, mint a történelmi megaláztatás, a kisajátítás és az ellenállás drámai narratíváin keresztül. A racionális kérdések - például, hogy hogyan javítja a gázai anyagi körülményeket az, hogy házról házra járva lemészárolják az embereket az otthonaikban - nem szerepelnek az ilyen gondolkodásban. Így van például, hogy a Harvardon 31 diákszervezet Izrael elítélésével reagált a szombati invázióra.

A legrosszabb esetben ez a fajta gondolkodásmód az izraeli lakosság, és ezen keresztül a zsidóság egészének dehumanizálásához vezetett. Ez képes igazolni, vagy legalábbis felmenteni bármilyen erőszakos cselekményt, függetlenül attól, hogy mennyire romlott vagy barbár. A közösségi médiában láthatjuk, hogy Egyiptomban, Jordániában és Ciszjordániában 900 izraeli meggyilkolását ünneplik, sőt, nyugati városokban a Hamaszt támogató gyűléseket is tartanak.

A démoni viselkedés iránti szimpátia mértéke az arab világon belül olyannyira nyugtalanító valóság, hogy sok arab, aki nem helyesli ezt, habozik nyíltan beszélni róla. Ha a palesztinok valaha is el akarnak érni valamilyen tényleges szabadságot vagy értelmes nemzeti önrendelkezést, akkor nekik és szimpatizánsaiknak meg kell találniuk a módját annak, hogy helyzetükről anélkül beszéljenek, hogy a zsidók tömeges meggyilkolására szólítanának fel vagy azt elnéznék.