Ahhoz, hogy munkánkat folytatni tudjuk, az Ön támogatására is szükségünk van. Most futó akciónkban a nyomtatott és online hetilap előfizetés mellé ajándék Hetek maszkot adunk. Részletek és a teljes nyeremény lista itt: www.hetek.hu/elofizetes

A katonai vezetőséget mindkét oldalon aggasztotta ez a tendencia, ezért több helyen csak azért is tüzeléseket indítottak és rohamokat rendeltek el az ellenséges árkok ellen, hogy a támadó, háborús hozzáállást kierőszakolják a katonákból. A vezérkar több helyen statisztikákat kezdett vezetni és jelentéseket kért be annak érdekében, hogy kitűnjön, mely csapatok „tétlenkednek” és melyek a legkevésbé agresszívak. Akiket ilyen vád ért, felügyelet alá vonták, külön gyakorlatokat írtak elő számukra, és személyre szabott utasításokat adtak nekik, hogy ne kerülhessék ki a harcot. 

A parancsnoki rendeletek ellenére sem sikerült azonban felpiszkálni ezekben a katonákban a harci szellemet és a háborúzás iránti lelkesedést. 

Winston Chruchill olyan időszaknak nevezte ezeket az éveket, mint amikor „oroszlánokat szamárok vezetnek” utalva az árkokba kényszerített bátor katonákra és a politikai és katonai vezetőkre, akik minden áron a harcba küldik az embereket, miközben jellemzően messze, kényelmes körülmények között hozzák szigorú parancsaikat a katonákról. 

Nagyon elgondolkodtató azokat az eseteket elolvasni, amikor az agresszió és könyörtelen harc vezetőségi parancsa ellenére

egyének vagy csapatok megtalálták annak a módját, hogy kibújjanak az értelmetlen vérontás terhe alól.

Őrjáratok direkt kikerülték az ellenfelet; a lőszert nagyon hevesen és bőven használták, de szándékosan pontatlanul; a tüzeléseket megszokott időpontokban végezték, így az ellenfél számíthatott rá és fedezékbe tudott előtte vonulni, ezzel is csökkentve a gyilkolást. Több helyen jelzés általi üzengetés alakult ki a felek között: ne lőjenek, ha épp valaki azért megy ki a nyílt terepre, hogy eltemesse a halottakat vagy mert meg kell javítania az árkokat. Sokan belátták azt is, hogy cigiző és dolgukat végző emberre sem tisztességes lőni. 

A következő történet olyan, mintha egy abszurd irodalmi mű lenne, de ami még abszurdabb, hogy meg is történt H. Scrutton angol katona szerint. A szemtanú leírja, hogy 1914 karácsonyán az antant szövetség lövészárkaiból az angol katonák elkezdtek átordibálni a tőlük 30 méterre eső ellenséges német árok katonáihoz:

Angol árok: „Jó napot, Fritz!” (nincs válasz) „Jó napot, Fritz!” (még mindig semmi válasz) „JÓ NAPOT, FRITZ!”
Német árokból egyszer csak válasz: „Jó napot.”
Angolok: „Hogy vagytok?”
Németek: „Megvagyunk.”
Angol árok: „Gyere át, Fritz!”
Német árok: „Nem jövök, mert akkor meglőnek.”
Angol árok: „Nem, nem fognak, gyere át!”
Német árok: „Én nem félek.”
Angol árok: „Na gyere, és kapsz cigit.”
Német árok: „Nem te gyere el félútig és ott találkozok veled.”
Angol árok: „Rendben.”

Erre az angol katona egy csomag cigarettával kimászott az árokból, mire a német is, félúton kezet fogtak és elcserélték a cigarettát csokoládéra.

Úgy tűnik az első világháború sáncaiban a „Fritz” általánosságban a német, a „Tommy” meg az angol katonákra utalt az ellenkező oldal átkiabálásaiból. Egy ilyen visszaemlékezés is ránk maradt egy angol katonától: 

„A németek elkezdtek átkiabálni a lövészárkukból: «Hallo, Tommy!» – hallatszott több helyen. Mi pedig rögtön válaszoltunk: «Hallo, Fritz!»  Az első bátortalan kísérleteket követően már

a lövészárokból is kimerészkedtek a németek, s amikor láttuk, hogy fegyvertelenül közelednek felénk, akkor mi is kimásztunk saját lövészárkunkból. A frontvonal kellős közepén találkoztunk velük. Megkínáltak minket cigarettával, rágyújtottunk, szóba elegyedtünk, sőt két kisebb csoport még focizni is elkezdett a senki földjén. Döbbenetes érzés volt!”

„Amiről korábban azt hittem őrültség még néhány órával ezelőttig, azt megláthattam a saját szememmel. Egy angol katona, akit többen is követtek, közelített felénk egészen, amíg már félúton voltak a lövészárkunkig. Erre a mienk közül is elindultak feléjük.

Így aztán bajorok és angolok, akik egészen addig a legnagyobb ellenségek voltak, kezet fogtak, beszélgettek és tárgyakat cseréltek. Egyetlen csillag világított csak felettük, amit sokan speciális jelnek tartottak. Egyre többen csatlakoztak, míg végül az egész vonal üdvözölte egymást”

– írja Josef Wenzl, német katona, arról, amit az ő frontján átélt.

Karácsony napjaiban a lövészárkokban sok katona arra is rádöbbent, hogy az ellenséges nemzetek tagjaival összeköti őket a közös keresztény hit, egy Jézusban hisznek.

Dr. Völgyesi Zoltán megjegyezte ezzel kapcsolatban a Hit Rádió történelmi magazinjának, hogy az első világháború korában még más volt Európa társadalmának összképe, a katonák túlnyomó része ugyanis vallásos, azon belül valamelyik keresztény felekezet tagja volt. „Az imakönyv és a Biblia a katonai felszerelés része volt” – mondta a történész.  

Ma sem szabad elfelejteni, hogy a karácsony a kereszténység számára azért lehet a szeretet ünnepe,

„Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hisz ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (János evangéliuma 3/16)

A témáról bővebben a Hetek ünnepi lapszámában olvashat.