Ez egy véleménycikk.

Az ukrajnai drámai eseményekről ebben a cikkünkben tudósítunk percről percre.

A vasúti kocsiba szállva velem egy kocsiban ült nem sokkal mögöttem egy középkorú férfi. Segítséget kért a mellette ülő utastól. A kezében szorongatott térképen és mellette a menetrendben egy szlovák falut kerestek. Az úr a családját próbálta meg Magyarországra hozni, első próbálkozásra csak négy iskolás korú gyermekének sikerült átjutni az ukrán határnál Szlovákiába, most őket készült felvenni egy szlovákiai templomban. 

A férfi a mellette ülőnek a telefonon mutatta a videót, amit a családjától kapott a háború sújtotta Ukrajnából. 

"Nézze, ők a gyerekeim. Remélem jól vannak!"

 - aggódott hangosan, majd miután segítettek neki, többször is megköszönte. Többet nem szólt, csak a telefonját nézte - a videóüzenetet, a gyerekeit.

Egy hölgy előttem pedig szintén a telefont szorongatta, épp hívásban volt. Hamar kiderült, ő is Ukrajnába tart. Látni szerette volna 18 és 21 éves fiatait még egyszer, mielőtt bevonulnak az ukrán hadseregbe.

"Remélem nem utoljára"

- tette hozzá szomorúan. A férje már felöltötte az egyenruhát, már harcban van - derült ki a hívásból. 

Ahogyan a történet elkezdett kirajzolódni a beszélgetésből, lassan a kocsi utasai mind kiszedték a fülükből a füllhallgatót s csak némán figyeltek. 

Azt hiszem, ennyire közel még egy cikk, és egy videó sem hozta közel a háború valóságát, mint ennek a két embernek a beszámolója. 

Nem került szóba se Putyin, se a NATO,

csak hogy épségben viszontláthassák szeretteiket. 

Csak remélni tudom, hogy hamarosan véget ér ez a szörnyűség és akkor nem utoljára.