Az 1956-os magyarországi forradalomról már az események idején, s azt követően pedig különösen sok publikáció, cikk és könyv született Franciaországban: részben magyar, részben francia szerzők tollából a legkülönbözőbb politikai-ideológiai nézetek jegyében. A már akkor is az évtizedek óta franciaországi száműzetésben élő, nagy tekintélyű, magyar származású újságíró és történész, Fejtő Ferenc volt az első, aki a francia újságolvasók és a szellemi élet elé tárta a magyar forradalom „igazságát”.

Párizs a napokban ünnepelte a náci uralom alóli felszabadu­lá­sá­nak 70. évfordulóját. „A fény városa” nem jutott a második világ- ­háborús harcokban hatalmas károkat szenvedett Varsó vagy Budapest sorsára. Az 1944 augusztusában drámai gyorsasággal zajló, nemzetközi és francia politikai erőket egyaránt fel­vonultató eseménysor Franciaország azóta eltelt évtizedeire is meghatározó befolyással bírt.

A magyar forradalom vérbe fojtása után – ebben a korabeli publikált nyugati és az 1989-ig titkosan kezelt magyar statisztikák is meg­egyez­nek – mintegy 200 ezer ember hagyta el az ország területét, akikből 1957 nyaráig, élve a Kádár-kormány által meghirdetett amnesztiával, több mint 11 ezren hazatértek. Az ország lakosságának a számítások szerint 1,5–1,7 százalékát érintő migráció demográfiai hatását jól érzékelteti, hogy az ennek nyomán előállt népességvesztés 70 százalékkal meg­haladta az 1956. évi természetes szaporodást. Nyugaton eközben tárt karokkal várták a magyar menekülteket. Az MTA Történettudományi Intézetének kutatója exkluzív levéltári adatok alapján vázolja fel a folyamat hátterét.

Az 1958. júniusi halálos ítéletek híre a levert forradalom médiaszenzációja után rövid idre újra Magyarországra vonta a világsajtó figyelmét. Nagy Imre és társai kivégzésének évfordulója alkalmat ad, hogy a NATO egykor titkos levéltári anyagainak segítségével felvillantsuk a nemzetközi közvélemény befolyásolásának kulisszák mögötti módszereit.

1957 tavaszán, hónapokkal az 1956-os forradalom leverése és az azt követő véres megtorlás után már kevesen hittek Magyarországon a forradalom eszméinek győzelmében. Az 1956. október–novemberben szerzett tapasztalatok nyomán kevés lehetett azok száma is, akik bíztak abban, hogy a Nyugat katonai segítséget nyújt, ha az országban újabb felkelés tör ki. Az 1957. március 15-ét megelőző hetekben mégis hírek terjedtek el arról, hogy talán újrakezdődik minden. A korszakra vonat­kozó újabban feltárt titkos NATO-dokumentumok alapján megtudhatjuk, hogy mit tett volna a Nyugat, ha újabb fegyveres mozgalom kezdődik.

Ahogyan az afganisztáni válság vagy az izraeli merényletek hírei napjainkban, úgy töltötték be 1956 őszén a világsajtót a magyar forradalom hírei. A NATO Tanácsa azonban – amint az újabban nyilvánossá vált NATO-dokumentumokból és nyugati diplomáciai iratokból is kiderül – a magyar válság „kezelésében” a mai aktivitásához képest jóval szerényebb szerepet játszott. A kulisszák mögött zajló egykori viták felidézése azonban segíthet a nemzetközi érdekegyeztetés mai mechanizmusának megértésében is.

A magyar közvéleményben mindmáig feldolgozatlan Trianon-szindróma, és ezzel szoros összefüggésben Franciaországnak az első világháború után Kelet-Közép-Európa területi rendezésében játszott, gyakran még ma is heves indulatokat kiváltó szerepe okán fontos, hogy választ keressünk arra a kérdésre: hogyan viszonyult e nagyhatalom régiónkhoz az első világháború idején?