François Mitterrand 1988-ban induló második elnöki periódusa a Kelet-Közép-Európa irányában tanúsított fokozott figyelem jegyében kezdődött: „Induljunk merészen Kelet-Európa felé. Magyarországon nemrégiben a megújulást célzó igazi hatalomátvétel ment végbe, amit fontos, hogy sürgősen megerősítsünk. Javasolnunk kell, hogy kössön velünk nagy jelentőségű pénzügyi és politikai egyezményt, és nem szabad hagynunk, hogy a [Német] Szövetségi Köztársaság egyedül lépjen ott fel” – mondta az elnök egy héttel újraválasztása után különleges tanácsadójának, Jacques Attalinak. 1988 nyarán a francia Elnöki Hivatal és a Miniszterelnökség együttes munkával ki is dolgozta a „Kelet” felé való nyitás új politikáját, melynek fő mozzanataként elnöki látogatást terveztek Kelet-Közép-Európa majd minden országába. A francia diplomácia Románia kivételével minden szovjet blokkbeli országgal a legmagasabb szinten kívánt párbeszédet folytatni: Dumas külügyminiszter Prágába látogatott. Fogadták a szovjet, a jugoszláv és a lengyel külügyminisztert. 1988 novemberében Grósz Károly magyar miniszterelnök és pártfőtitkár érkezett Párizsba, ahol ismertette vendéglátóival a magyar vezetés társadalmi-gazdasági reformtörekvéseit és nyitási politikáját. Mitterrand 1988 novemberében Moszkvában, míg decemberben Prágában tárgyalt. A francia elnök 1989-re előirányzott tervei között szerepelt Bulgária, NDK, Lengyelország és Magyarország meglátogatása is. A régiónk addigi történetében példátlan francia államfői látogatássorozat a kortársak számára Párizs „keleti politikájának” radikális megváltozását jelezte. Az emberi jogok helyzete miatt élesen bírált Ceausescu vezette Románia tudatos kihagyása a programból a francia–román kapcsolatok 1980-as évek elejétől megfigyelhető lehülésének volt köszönhető.
A francia kormányzatot és a politikai osztályt egyaránt váratlanul érték az 1989-ben drámai gyorsasággal zajló kelet-közép-európai események. A párizsi megfigyelők bizonytalannak látták térségünk helyzetét. Tartottak ugyanis attól, hogy az infláció és a vásárlóerő csökkenése miatt megnövekednek a társadalmi feszültségek, és elszaporodnak a munkabeszüntetések. Francia ellenzéki és kormányerők egyaránt óvtak az ellenőrizhetetlen, krízisszerű folyamatoktól, és kiszámítható, fokozatos, békés átmenetet ajánlottak. A francia Kül-ügyminisztérium elemzői attól is tartottak, hogy a szovjet uralom évei során lefojtott nemzeti-nemzetiségi ellentétek annak megszűnése után hirtelen a felszínre törnek majd, különösen román–magyar viszonylatban. E bizonytalanságokra keresett megoldást a francia elnök 1989 végi váratlan kezdeményezése.
Az 1989. december 31-én elmondott televíziós köszöntőjében Mitterrand meghirdette az általa – szakértők megkérdezése nélkül – kidolgozott Európai Konfederáció elnevezésű tervet. Ez az intézmény magában foglalta volna a kontinens összes országát, lehetővé téve „állandó kapcsolatukat, a békét és a biztonságot”. A belépés feltételeként az egyes országok pluralista és demokratikus intézményrendszere volt csupán előírva. A francia elnök elképzelései szerint ez a konfödráció olyan politikai és intézményes keretet jelentett volna, melyen belül az Európai Gazdasági Közösség alapvető viszonyítási pontként szolgálna olyan országok számára is, melyeknek teljes körű integrációjára csak a távoli jövőben kerülhetne sor.
A Mitterrand-féle terv a kelet-közép-európai térség stabilitását is növelni kívánta, hogy elkerülje a „robbanást és a visszatérést 1919 Európájához”… A francia külpolitika ugyanis, amint fentebb is jeleztük, tartott a kommunizmus évei alatt lefojtott nemzeti-nemzetiségi ellentétek robbanásszerű feltörésétől. Ennek a veszélynek az elhárításához kívánt hozzájárulni az 1990. január 18–19-én Magyarországra látogató Mitterrand. Budapesten elmondott beszédében vendéglátóinak helyeslése közepette kinyilvánította: „A kisebbségek jogainak tiszteletben tartása meghatározó jelentőségű, ha el akarjuk kerülni azt, hogy megkérdőjelezzék a versailles-i szerződésből vagy a második világháború után létrejött megállapodásokból öröklött határokat – még ha ezek a szerződések és megállapodások tökéletlenek is. Ebben minden európai ország egyet-értett a helsinki tanácskozáson. Magától értetődő, hogy ahol kisebbségek vannak, azoknak jogaik teljes birtokában kell lenniük.” E kijelentést a Ceausescu 1989. decemberi bukása után számos kérdésben igen megosztott román politikai élet egységesen visszautasította, újra kiélezve a francia–román diplomáciai viszonyt. A hatalmas román tiltakozást látva a francia külügy később tartózkodott attól, hogy az erdélyi magyar kisebbéggel kapcsolatos Románia és Magyarország közötti vitában valamelyik fél mellett nyíltan kiálljon.
Pedig a magyar kormányzat erőteljesen törekedett rá, hogy a francia vezetést rávegye az erdélyi magyar kisebbség ügyének támogatására: „Reméljük, hogy Franciaország minden befolyását latba veti, hogy az emberi jogok általános védelme jegyében a határainkon túl élő magyar kisebbség élhessen kollektív és egyéni jogaival” – olvashatjuk Antall József miniszterelnök 1990. június 22−23-i párizsi látogatására készített tárgyalási tematikában.
A magyar tárgyalók el kívánták fogadtatni azt az elvet, hogy „a kisebbséghez való viszony, a pozitív diszkrimináció legyen a belépő Európába”. A kisebbségi jogok kartájának elfogadását magyar részről ugyancsak erőteljesen szorgalmazták. Mindhiába. Amint brit külügyi források is a magyar diplomácia tudomására hozták, a koppenhágai emberi jogi találkozón éppen a francia diplomaták – a román delegációval szorosan együttműködve – játszottak központi szerepet a nemzeti kisebbségek kollektív jogainak rögzítésére irányuló magyar törekvések keresztezésében. Az e téren megmutatkozó francia elutasításon az sem változtatott, hogy a francia részről az 1960-1970-es években különleges figyelmet kapott, „frankofil” országként számon tartott Románia belpolitikai instabilitása miatt a francia kormány, az ellenzék és a pénzügyi körök hosszú távú elképzeléseiben egyaránt bizonytalan tényezőként szerepelt, felértékelve ugyanakkor a magyar a relációt.
2010. 01. 08. (XIV/1)
