Arany János máig a leghitelesebb Shakespeare-fordításokat készítette el a 19. század közepén, amikor Anglia, ha lehet, még meszszebb volt, mint ma. Latinul, görögül, németül, franciául olvasta a világirodalmat, aztán amikor németül kezdte olvasni Shakespeare műveit, megfogadta írótársa tanácsát, és teljesen egyedül megtanult angolul is. Petőfi segített neki a fordításban, aki addigra szintén olvasott latinul, németül, franciául – pedig ő nem volt egy mintadiák –, de Arany és Shakespeare kedvéért jöhetett az angol is. Mindketten nagyon szerény családból jöttek, hátszélről tehát szó sem volt, ambícióról és kíváncsiságról annál inkább. Kossuth a börtönbe is magával vitte idegen nyelvű olvasmányait, és angol nyelven fejlesztette retorikai képességeit, így később Amerikában is tudta képviselni a magyarok ügyét. Az általa „legnagyobb magyar”-nak nevezett gróf Széchenyi István a magyar mellett a németet is anyanyelvi szinten beszélte, franciául és olaszul tanult, de Angliában sem szorult tolmácsra. Egy kortárs példát hozva pedig Halasi Zoltán költő annyira fontosnak tartotta a lengyel zsidó költő, Jichak Katzenelson főművének lefordítását, hogy érett fővel megtanult jiddisül. A természettudósoktól sem áll távol a nyelvtanulás, jó példa rá Szilárd Leó, aki tudós barátaival versenyt olvasott sokféle nyelven, hogy aztán megbeszélhessék az élményeiket. Ezek az emberek az én személyes kedvenceim, de bárki tovább bővítheti tetszés szerint a listát.
