97 éves korában elhunyt Fahidi Éva (1925 október 22. - 2023 szeptember 11.). Rá emlékezve most teljes terjedelmében elérhetővé tettük korábbi lapszámunkban vele készített interjúnkat.

Fahidi Éva 1925-ben született egy kikeresztelkedett nagypolgári zsidó családba Debrecenben. Mindene volt a zene, a tánc, a mozgás. Az érettségi után zongoraművésznek készült. Egyetem helyett családjával 1944-ben az auschwitz-birkenaui koncentrációs táborba került, ahol csaknem 50 rokona életét vesztette. Éva húsz­évesen egyedül tért haza csodával határos módon. Laká­sukba addigra idegenek költöztek. Orvos nagybátyjának két évébe telt, mire lábra állította. Férjhez ment és borzasztóan akart anya lenni. Sosem esett teherbe. Később, amikor legjobb barátnője meghalt, az ő gyerekei lettek a gyerekei. Fiatalként hitt, hinni akart a kommunizmusban, aztán jött a keserű kiábrándulás. Dolgozott segédmunkásként és nyelvismeretének köszönhetően a világot járva külkereskedőként.

Mindezen évek alatt képtelen volt feldolgozni a traumát, soha nem beszélt róla. Csaknem hatvan év után egy auschwitzi látogatás hozta meg a gátszakadást. Mindent elsöprő szeretettel írta meg saját és családja történetét A dolgok lelke című könyvében. 90 évesen lépett először színpadra, hogy szerepeljen egy életéről szóló táncszínházi előadásban, a Sóvirágban, Cuhorka Emese táncossal. Az előadás létrejöttét kísérte végig a Locarnói Nemzetközi Filmfesztiválon fődíjas, a Szarajevói Filmfesztiválon emberi jogi díjas dokumentumfilm, A létezés eufóriája. Holokauszt-túlélőként rendszeresen tart előadást, Angela Merkel német kancellár társaságában is mondott beszédet. Nem csak hazánkban, Németországban is rendszeresen hívták a járvány előtt rendezvényekre, iskolákba. A karantén alatt is be van táblázva, tele a naptára felkérésekkel, interjúkkal. Támogatója a technikában és az életben is társa, Andrási Andor. Nekünk is ő segített, amikor egy Zoom-interjú keretében lehetőségünk adódott, hogy beszélgessünk vele.

Nyilatkozta egyszer, hogy burokban nevelték, ami Ön szerint nagyon rosszat tett aztán egész életében. Jobb lett volna, ha gyerekkorában kevesebb szeretetet kap, vagy több rosszat engednek látni a világból?

– Ezek fennkölt mondatok. Biztos attól vagyok ilyen, hogy ennyi szeretetet kaptam gyerekkoromban és ez természetes volt. Minden gyereknek nagyon sok szeretetre van szüksége. Egész máshogy nő fel az a gyerek, akit szeretnek. Ez az egész életére kihat és több szeretet tud adni a többi embernek is. Annyiból talán jobb lett volna – nem a kevesebb szeretet, hanem – ha közelebb hozzák hozzám a valóságot.

A világ nem abból áll, hogy mindenki mindenkit szeret, és jaj, de jó dolgunk van. Nem ártott volna, ha jobban felkészítenek, hogy sok gyűlölet van a földön.

Nem sejtettem, hogy annyira lehet gyűlölni, hogy még az életemet is el akarják venni.  Nem ártott volna felkészülni, talán könnyebben ki lehetett volna bírni.

Egy életútinterjúban azt is mondta, hogy hálás a debreceni katolikus gimnáziumnak, a Svetitsnek, mert nem nevelték kétfelé. Ezt hogy értsük? Milyen erőt adott, hogy egységes nevelést kapott?

– A Svetitsben nem volt antiszemitizmus, és az értékrendje alapvetően nem különbözött az otthonitól. Ez azért volt nagy szó, mert akkoriban úgy kellett nevelni a gyerekeket, ha bementek valahová, hogy „vigyázz, ezt vagy azt el ne mondd!” Borzasztó így nevelni egy gyereket! Nagyon kellett vigyázni és rossz volt, hogy a gyerekeket erre kellett tanítani. Ha az ember hazudik, akkor hamar nevetségessé válik.

Amikor az én gyerekeim iskolába jártak, még azt sem volt tanácsos elmondani, hogy a nagymama templomba jár. Pedig oda járt. 

Éppen érettségi után vitték el, ha jól tudom, amikor a Zeneakadémiára készült. Rögtön tudta, hogy ez akár végzetes utazás is lehet?

– Nem voltunk felkészülve. Sok mindenre gondoltunk. Úgy sejtettük, hogy munkatáborba visznek, ahol nehéz fizikai munkát kell majd végeznünk, és arra is gondoltunk, azzal is vigasztaltuk magunkat, hogy fiatal és egészséges család vagyunk, jó fizikai kondícióban vagyunk, mindenféle sportot űztünk. Azt hittük, hogy majd egy kicsit megerőltetjük magunkat. Arra nem gondoltunk, hogy szétszedik a családunkat, hogy teljesen leplezetlenül és nyíltan az életünkre törnek. 

65-70 évvel az események után több túlélő is úgy emlékszik vissza a haláltábor eseményeire, mintha tegnap történt volna, pedig sokan el akarják felejteni. Önnek álmaiban előjönnek ezek?

– Ritkán álmodom. Nekem nem álmaimban jönnek elő, hanem ébrenlétben. Vagyok valahol, ülök egy széken, vagy éppen nem csinálok semmit, és olyan dolog jut eszembe, hogy nincs rá magyarázat, miért jutott eszembe. Nagyon benne élek a múltamban. Általában az szokott a szívfájdalmam lenni, hogy nem lehet visszamenni a múltamban, hogy az, amire én emlékszem, többé már nem elérhető.

Például nem az van, ami gyerekkoromban is volt, amikor a nagymamáim tanyájára vissza lehetett menni, mentünk is minden évben. Tudtam és számítani lehetett rá, hogy minden év augusztusában ott leszünk, és tudtam, hogy milyen lesz. Ez az évenkénti tanyasi látogatás egy kapaszkodó volt az életemben. A tanyán élő emberek is számítottak, hiszen nagyon pontosan tudtam, kikkel fogok ott találkozni. Minden évben készültem, hogy kikkel fogok találkozni, mert akkor is a legérdekesebbek az emberek voltak. Abban, hogy a holokausztban minden és mindenki nyomtalanul megszűnt létezni, abban csak az ember gyökértelensége mutatkozott meg. Minden megszűnt bizonyosnak lenni.

A holokauszt egyik legborzalmasabb kísérő tünete a gyökértelenség érzése volt, ami kihúzta az ember lába alól a talajt.

Nehéz elfogadni, hogy annyi ember meghalt. De mi mást lehet csinálni? El kell tényként fogadni, hogy ez a rengeteg ember az én családomból úgy veszett el, hogy nyomuk sincs. Nem lehet sehova odamenni, odarohanni, egy nagyot kiáltani: „Anyám, gyere elő! Apám, gyere elő!” Lehet, de értelmetlen. Ez is a holokauszt borzalmai közé tartozik. Miközben szinte elfogadhatatlan és megmagyarázhatatlan, hogy én még élek. De miért? Minden túlélőnek óriási lelkiismeret-furdalást okoz az, hogy ő életben maradt. Miért pont ő? Mikor annyi mindenki meghalt! Nincs rá magyarázat…

Szokták mondani, hogy a holokauszt tanulsága, hogy az emberi gonoszság ördögi is lehet. Ezzel egyet­ért?

– Igen, én is ezt szoktam mondani. 

Emiatt is tartja fontosnak, hogy beszéljen túlélőként erről?

– Azért kell nekem róla beszélnem, mert senki nem élte úgy át, mint én. Senki nem tud róla úgy beszélni. Meg akarom a holokauszt gyökerét keresni. Abban tudom megtalálni, hogy nem szabad hagyni, hogy a gyűlölet legyen úrrá az emberi társadalomban. Azt nem kívánhatom senkitől, hogy kötelességszerűen szeressen engem, de ebből nem következik, hogy gyűlölnie kell. A gyűlölet szinte perzseli az ember bőrét és persze lelkét. Nehéz megélni azt, hogy én olyan gonosz, rossz ember vagyok, hogy engem gyűlölni kell. Ez elfogadhatatlan.

Ezért találtam ki azt a szlogent, hogy a szeretet nem kötelező, de azért gyűlölni nem szabad.

Ha el lehetne érni ezt a társadalomban, talán jobb lenne a világ. Ha ti eléritek az életetekben, hogy nem lesz a társadalomban gyűlölet, akkor sokkal jobb életet fogtok magatoknak teremteni. Ez az, amit kívánok nektek. Lehetne annyi eszetek és remélhetőleg lesz majd annyi eszetek, hogy el is éritek. Fogadjátok meg!

Sokan elveszítették a reményt, a hitet. Ön azt mondja, hinni kell! Ön miben hisz? Mi adta, adja az erőt Önnek?

– Lehet, hogy  nem ezt a választ várjátok, de én auschwitzi tapasztalataim ellenére az emberi jóságban hiszek és az ember nagyszerűségében. Remélem, hogy a technika, a tudás, az emberiség eszének fejlődésével jobb lesz a világ. Abban bízom, hogy ésszel is be lehet majd látni, hova vezet a gonoszság. Már csak emberi megfontolásból, okosságból is azért kell jónak lenni, mert az hozza a jót az emberiségnek, ha nem gyűlölködik.

Vannak-e újabb tervei a tánccal, az előadásokkal kapcsolatban?

– Drágaságom, 96 éves vagyok, tele vagyok tervvel, mondanom sem kell! (nevet)

Nagyon sok sikert hozzájuk, jó egészséget kívánunk!

– Nagyon köszönöm! Igyekszem!