1969-ben disszidált. Kalandvágyból?–ŰNem igazán. Az én generációmnak a ’68-as „prágai tavasz” kemény katonai elfojtása meghatározó élmény volt. Számomra ez azt jelentette, hogy nem akartam többé ebben a diktatúrában élni, kerestem az emigráció lehetőségét. Hogyan jutott ki? –ŰÚtlevelet akkor már a katonaság miatt nem kaptam, egy jugoszláv betétlapom volt. Az augusztus 20-ai háromnapos ünnepen indultam el. Elmentem az éjszakai vonattal Jugoszláviába azzal, hogy onnan három nap alatt valahogy át kell jutnom Olaszországba vagy Ausztriába. Mi volt a terv Jugoszlávia után?–ŰAz első tervem az volt, hogy átúszok Olaszországba. Jól felkészültem, és simán le tudtam volna úszni azt a néhány kilométert, de mi tagadás, amikor ott álltam a sziklákon, és néztem a lenyugvó napot Olaszország felé, az utolsó pillanatban inamba szállt a bátorságom. Inkább másnap autóstoppal elmentem Mariborba. A határátkelőhelyen volt egy kávézó, hajnali kettőig ott ültem, és figyeltem. Utána nekivágtam az erdőnek azzal, hogy átsétálok Ausztriába, de öt percen belül géppisztolyos jugoszláv határőrök elkaptak, és visszavittek Mariborba a városi börtönbe. Az egy nagyon kemény nap volt, mert nem tudtam, mi lesz a sorsom. Ha visszatoloncolnak, ez automatikusan öt-tíz év börtönt jelentett. Csak másnap estére kerültem egy rendőrbíró elé a börtönben, ahol végül egy húszdolláros bírsággal megúsztam, és elengedtek. Autóstoppal visszamentem Zágrábba, és ott az ifjúsági szálláson összeismerkedtem egy New York-i diákkal. Ő felajánlotta, hogy ha kölcsönöznénk egy kocsit, akkor másnap reggel a csomagtartóban átvisz Maribornál, ahol már láttam, hogy a csomagtartókat soha nem nyitják ki. Másnap kölcsönöztünk egy autót, fölvettünk még két kaliforniai hippit, hogy sokan üljünk a kocsiban, majd a határ előtt átmásztam a csomagtartóba. Rám teregettek mindenféle holmikat, majdnem meg is fulladtam, de végül átjutottam Ausztriába.Elhatározta előre, hogy Ausztrália lesz a végállomás?–ŰIgen, számomra mindig szimpatikus volt az angolszász világ. Viszonylag jól voltam a nyelvekkel, angolul, franciául, németül már tudtam. Az is szimpatikus volt, hogy Ausztrália messzi ország, és mediterrán klímája van. Akkor aki a kommunista országokból kijutott, az automatikusan politikai menekültnek minősült. Rögtön jelentkeztem az ausztrál kivándorlási hivatalnál. Három hónap után, 1969. december közepe táján jutottam el Sydney-be.A szülei hogyan élték meg a disszidálást? –ŰBár mind a ketten támogatták tervemet, nagyon nehéz döntés volt számukra, mert nem lehetett tudni, hogy egyáltalán látjuk-e egymást újra. Mikor tudta értesíteni őket?–ŰMár Bécsből. Megvoltak a metódusok, virágnyelven lehetett telefonálni. Amikor kiérkezett, teljesen leszámolt magában Magyarországgal?–ŰIgen, nem volt más lehetőség. Akkor nem lehetett jönni-menni, egyirányú út volt. El voltam szánva, hogy új életet kezdek, asszimilálódok, megpróbálok magamnak új identitást és új életet találni.Fiatal felnőttként ment el Magyarországról, amikor az itteni világról volt már egy reális és kritikus képe. Később a pályafutása során nagyon sok helyen megfordult, különböző tudományos műhelyekben Oxfordtól Stanfordig. Kívülről nézve hogy látja: Kelet-Európa és benne Magyarország tényleg különc, furcsa szeglete a világnak, mint ahogy sokszor éreztetik velünk, vagy csak annyira különbözik más régióktól, mint amennyire mindnyájan sokfélék vagyunk?–ŰSzámomra mindig nagyon fontos a magyar kultúrával, történelemmel való kapcsolatom, és ez soha nem szakadt meg, sőt ma talán még erősebb, mint valaha. Most, hogy sokat járok vissza, egyre több barátom van itt, nagyon élvezem az itteni izgalmas kulturális, intellektuális, kozmopolita életet. Budapest tele van okos, érdekes, jól tájékozott emberekkel, akikkel öröm együtt lenni. Az angolszász világban sokkal nagyobb a specializáció. Egy pszichológus nem feltétlenül tud sokat a történelemből vagy irodalomról, hanem a pszichológiával foglalkozik. Az emberek itt élénken foglalkoznak a világ dolgaival, tájékozottak a politikában, közgazdaságban. Mint Spiró György egyik szereplője mondja a Kvartett című darabjában, amelyet nemrégen láttam, és mellesleg mindenkinek melegen ajánlok: „Itt nagyon jól lehet beszélgetni.” Miben látja ennek az okát?–ŰA legkézenfekvőbb magyarázat a történelem. Az emberek életét a történelmi események rendszeresen és visszatérően meghatározták, olyan módon, hogy az egzisztenciális biztonságukat, családi életüket és helyzetüket is befolyásolta, így természetes a világ dolgai iránt való intenzív érdeklődés. Ez kevésbé tipikus az angolszász világban, ahol adva van egy folyamatosság, biztonság. Az emberekben ott talán azért nincs ennyire éles érdeklődés a közügyek iránt, mert azok ott egyszerűen nem olyan fontosak.Ma is minden kormányváltásban benne van a bizonytalanság, és nem csak anyagi értelemben.–ŰIgen, van talán egy egzisztenciális félelem. Én ennek a pozitív oldalát is hangsúlyoznám, mert ebből származik az átlagosnál nagyobb érdeklődés, informálódás és összehasonlítási készség. Másrészt viszont ugyanebből a félelemből bizonyos toleranciahiány is fakad. Nekem úgy tűnik, hogy az emberek a társadalmi és politikai folyamatokra gyakran túlságosan érzelmi és személyes módon reagálnak, és nem azzal a bizonyos toleráns távoltartással, ami a demokráciatudatból, az autonóm ember mint individuum független viselkedési kultúrájából és önbizalmából táplálkozik. Mintha lenne egyfajta kiszolgáltatottság­érzés, egy tudati tehetetlenségérzés a társadalmi és politikai eseményekkel szemben, pedig a valóság az, hogy egy demokráciában lehet és kellene is élni az adott egyéni cselekvési lehetőségekkel.Míg a fejlettebb polgári társadalmakban az a jellemző, hogy az emberek bíznak abban a társadalmi rendszerben, amiben élnek, sőt általában még a valóságosnál jobbnak is tartják azt, itt éppen az ellenkezője a jellemző. Az utóbbi években sok kutatás a rendszerigazolás szociálpszichológiájáról azt mutatja, hogy például az átlag amerikai meg van győződve arról, hogy ő a világ legjobb rendszerében él (ami persze egyáltalán nem igaz). Magyarországon éppen az ellenkező beállítottság jellemző, mint ezt például Kelemen László nemrég megjelent Miként vélekedünk a jogról? című könyve is illusztrálja. Az emberek nagy része kritikus, elutasító és pesszimista a társadalmi és politikai rendszerrel szemben. A megkérdezettek többsége a mai demokratikus rendszert sokkal rosszabbnak látja, mint a valóság, és nem is hisz abban, hogy ez megváltoztatható. A cinizmusra jellemző például, hogy majdnem mindenki meg van győződve arról, hogy aki a köz­életben szerepet vállal, csakis az anyagi és egzisztenciális előnyöket keresi, pedig ez nyilván nem így van. Márpedig a demokrácia végső soron csakis az emberek tudatában valósulhat meg. Itt talán hiányzik egyfajta biztonságérzés és autonómiatudat, szemben a nagyobb múlttal rendelkező polgári társadalmakkal, ahol az egyén hisz abban, hogy érdemes aktívan részt vennie a társadalmi és politikai folyamatokban, mert ennek valóságos hatása van.A frusztráltsághoz és bezárkózáshoz az is hozzájárulhat, hogy mi magyarok sokszor úgy érezzük, az ország sorsát is a fejünk fölött intézik, igazából kiszolgáltatottak vagyunk…–ŰIgen, a széles körű cinizmus és rendszerelutasítás egyik következménye, hogy az emberek úgy érzik, hogy a rendszer felettük és tőlük függetlenül működik. Sokszor beszélek intelligens és jól tájékozott emberekkel, akik csalódottak, amikor az ellenzék ellenez, és nem értik, hogy az az idealizált konszenzus, amit ők demokráciának hisznek, miért nem valósul meg. Pedig a demokrácia pont arról szól, hogy a játékszabályok keretében az egymással ellentétes elképzeléseknek is teret kell engedni, és ebből az összeütközésből születhetnek a megoldások. Ha valaki az ellenkező oldalon áll, azt gyakran elítélik mint embert, és nem értik meg, hogy neki jóhiszeműen lehet más véleménye és láthatja a világot másképpen. A demokráciában akár nagyon élesen megjelenik ez a kontraszt, de mégis megőriz egy határt, nem lép át olyan területre, ami már az ellenzék kiszorítása, megfélemlítése, megalázása…–ŰPontosan. Az angolszász demokráciára jellemző, hogy bármilyen élesek is az ideológiai ellentétek, ez sosem jut el odáig, hogy gyűlölök és utálok egy embert csak azért, mert másképpen gondolkozik. Lehet két politikusnak teljesen ellenkező véleménye bizonyos problémákról, de attól még lehetnek nagyon jó barátok, és tisztelhetik egymást. Alapelv, hogy a vélemény és az ember két különálló, elválasztott kategória kell hogy maradjon – élesen ellenezhetem a véleményedet, de ettől meg tisztelhetlek és becsülhetlek mint embert. A kommunizmus bukása óta szinte már egy egész generáció eltelt. Kialakulhatott volna egy újfajta vitastílus a közéletben, mégis újra arról hallani, hogy aki bírálni mer, és nem áll be egy rendszerbe, az ellehetetlenül. Ez kinek a felelőssége?–ŰEz részben a vezetők felelőssége is. Ők is gyakran úgy viselkednek, mintha nem lennének különösebben iskolázottak a demokratikus játékszabályokban és gondolkodásmódban. Talán még a rendszerváltás idején voltak olyan jelek, hogy megvalósul némi tolerancia, de ez a demokráciához szükséges tudati változás nagyrészt elmaradt. Az elmúlt húsz év alatt inkább nőtt a szembenállás, egyre kevésbé látni az ellenfél tiszteletét, és kiveszőben az a feltételezés, hogy a politikai ellenfél, bár mást gondol, mégis jót akar, és ezért pozitív szerepe van a helyzet megoldásában. Sajnos az elmúlt húsz évben senki nem tűzte komolyan a zászlójára a demokráciaoktatást. Pedig szerintem ez a rendszerváltás egyik legfontosabb, máig is befejezetlen pszichológiai feladata.A demokráciának az emberek agyában kell működnie, ott kell elkezdődnie a szabályok tiszteletének és a toleranciának. A politikusok azonban nem ezzel foglalkoznak, hanem a hatalom megszerzése és gyakorlása a kizárólagos céljuk. Pedig így elhanyagoltak egy nagyon fontos feladatot, amit más, diktatúrából demokráciába áttérő országokban, mint például Németországban a második világháború után, vagy később Spanyolországban és Portugáliában nem mulasztottak el. Ezekben az országokban tudatosan oktatták az embereket a demokrácia szabályaira és azok tiszteletben tartására. Különbség van társadalmi boldogtalanság és egyéni boldogtalanság között. Ön szerint kinek a feladata boldoggá tenni az embereket?–ŰEz a kérdés nemcsak Magyarországon merül fel, a nyugati országokban is intenzíven foglalkoznak ezzel. Szerintem a megelégedettség és az egyéni boldogság növelése egyértelműen a vezetők felelőssége is, mert az ember lehetőségeit meghatározza az a társadalmi rendszer, amelyben él. Nyugaton egyre inkább megkérdőjelezik azt, hogy a növekvő anyagi jólét szükségszerűen növekvő boldogságot eredményezne. Egyre világosabb, hogy a gazdasági növekedés hajszolása és az egy főre eső jövedelem nem jelentik a boldogság érvényes mércéjét. Bár pénzzel és gazdagsággal valóban ki lehet elégíteni fontos alapigényeket, és ki lehet küszöbölni bizonyos boldogtalansági forrásokat, az anyagi jólét egy bizonyos szinten túl már nem vezet növekvő megelégedettséghez és boldogsághoz. Sok adat mutatja, hogy a nyugati országokban az ötvenes, hatvanas évekig az egy főre eső nemzeti jövedelem és a megelégedettség egymással párhuzamosan növekedtek. Ahogy nőtt a jólét, úgy nőtt a megelégedettség. Ez ma már nem így van. Azóta Anglia, az Egyesült Államok, Ausztrália háromszor olyan gazdagok lettek, de a megelégedettség szintje alig nőtt. Miért nem okoz a növekvő jólét nagyobb boldogságot egy bizonyos szinten túl?–ŰA biztonság, az éhezéstől való mentesség, a fedél: ezek az anyagi jóléttel orvosolható igények, de ezeken kívül más fontos, az evolúció által formált igények is jellemzik az emberi fajt: a társadalmi elfogadottság igénye, a szeretet, a hovatartozás, az identitásigény, a státusigény. A növekvő jólét nem segít az ilyen szociális igények kielégítésében, sőt az egyre intenzívebb munka és fogyasztás gyakran hátrányt jelenthet. Ezeket a mélyen fekvő emberi kapcsolati igényeket nem lehet megoldani egyszerűen azzal, hogy még több pénzt keresünk és költünk.Sajnos a gazdasági növekedést manapság gyakran éppen a céltalan fogyasztás serkenti. Sok hirdetés és marketing arra irányul, hogy meggyőzze az embereket: társadalmi és kapcsolati igényeiket fogyasztással, vásárlással is kielégíthetik. Azt ígérik, hogy ha veszel egy bizonyos házat, autót, cipőt, ruhát vagy órát, ezzel is jelezheted a társadalmi helyzetedet és népszerűségedet. A valóságban ez nem működik – a fogyasztás nem helyettesítheti az alapvető emberi igényt a tartalmas kapcsolatokra.Ilyen szempontból a gazdagabb országok is bizonyos zsákutcában vannak. Bár a fogyasztás serkentésével lehet növelni a gazdaságot és az egy főre eső nemzeti jövedelmet, de ez már nem növeli tovább a boldogságot, sőt a növekvő jólét gyakran éppen a társas igények és a megelégedettség kárára történik. Minél többet dolgozik valaki, minél több pénzt keres, annál többet tud fogyasztani, de annál kevesebb ideje és módja van a családi és baráti kapcsolatait ápolni. Márpedig minden modern kutatás azt bizonyítja, hogy a tartalmas emberi kapcsolatoknak kulcsszerepe van a boldogság és az elégedettség növelésében.Van valamilyen mérőszám a boldogságra? –ŰA boldogság nem állandó állapot, hanem meghatározásából kifolyólag egy átmeneti helyzet. Szét kell választani a megelégedettség és a boldogság fogalmát. Az állandó boldogság nem jellemző az emberi természetre. Sőt, a saját laboratóriumi kísérleteink például azt bizonyítják, hogy az enyhe negatív hangulatoknak sok előnye is van. Enyhe rossz hangulatban az emberek jobban odafigyelnek a világra, jobb az emlékezetük, kevesebb ítélkezési hibát követnek el, pontosabban kommunikálnak, és jobban átlátják azt, ha meg akarják téveszteni őket. Tehát nem vagyunk képesek állandóan boldogok lenni, ezt nem is érdemes célkitűzésnek megfogalmazni. De az elégedetlenség forrásait lehetne, és talán kellene is csökkenteni. A kapitalista rendszer kitűnően ki tudja használni az egyén motivációit arra, hogy jólétet és gazdagságot teremtsen, és így csökkentsen fontos elégedetlenségi forrásokat, például a szegénységet, a hajléktalanságot vagy az éhséget.De ha magányosak vagyunk, azon a jóllakás nem segít.–ŰHa visszagondolunk a francia forradalomra, három jelszava volt: szabadság, egyenlőség és testvériség. Az elmúlt kétszázötven év főleg arról szólt, mi legyen az egyenlőség és a szabadság között a megfelelő egyensúly. A liberális politikai filozófiák az egyén és a szabadság mellett állnak ki, és nem bánják, ha van egyenlőtlenség, a szocialista irányzatú filozófiák azt mondják, hogy inkább az egyenlőség a fontos, még akkor is, ha ez az emberi szabadság kárára megy. A legtöbb országban a kétpólusú pártok ezt a két alternatívát képviselik: több szabadság, kevesebb egyenlőség, vagy több egyenlőség, kevesebb szabadság. Mi lett azonban a testvériséggel? A 18. szászadban még ez is egyenrangú politikai célkitűzésnek számított. Kifejezte az emberek társas igényét, bekapcsolódási, részvételi, elfogadottsági és státusigényét. Azóta ez eltűnt. Ma már senki nem beszél komolyan testvériségről mint politikai célkitűzésről, amiről a hatalmon lévőknek gondoskodniuk kéne. Épp ez a kapitalista világ problémája, hogy nem tudja ezeket az alapvetően társas emberi igényeket a piacgazdasági viszonyok között megfelelőképpen kielégíteni. Sőt vannak, akik úgy gondolják, hogy a hihetetlen gazdasági fejlődést pont azon az áron értük el, hogy szétromboltuk az intim, személyes emberi kapcsolatok hálózatát, amiben az emberek a tradicionális társadalmakban évezredek óta éltek. Olvastam, hogy ahhoz, hogy sikeresek legyünk, előre tudjunk lépni saját területünkön, legalább az időnk harminc százalékát arra kell fordítani, hogy emberekkel beszélünk, kapcsolatot teremtünk. Az internetes kapcsolatkeresés és virtuális közösségi lét betölti ezt a szükséget?–ŰAz emberi természet nem változik együtt a technikai fejlődéssel. Természetünknek fontos részét jelenti az intim, személyes, szemtől szembeni emberi kapcsolatok iránti igény. Az internet, az e-mail, a Facebook vagy egy valóságshow a tévében ezt csak részben tudják pótolni. Az érzelmi dimenziót, az elfogadottságot, a szeretetet, az összetartozás igényét csak meghitt családi és baráti kapcsolatokkal lehet kielégíteni. Az interneten zajló, gyakran anonim pszeudokapcsolatok szerintem nem alkalmasak arra, hogy önmagukban lefedjék az emberek alapvető társas, érzelmi és hovatartozási igényeit.Az ünnepet, a karácsonyt nem lehet egy közösségi oldalon megélni.–ŰBiztosan nem. Szerintem egyébként elgondolkodtató, hogy a karácsonyt, aminek végső soron a szeretet és az emberi kapcsolatok ünnepének kellene lennie, manapság inkább az értelmetlen fogyasztás orgiája jellemzi. Sajnálatos, hogy hagytuk magunkat meggyőzni, miszerint a mások iránt érzett szeretetünket és megbecsülésünket éppen a boltban vásárolt ajándékokkal kellene kifejeznünk. A karácsony sok embernek egyáltalán nem kellemes ünnep. Tele van rejtett feszültséggel, megoldatlan problémákkal, aminek az oka, hogy az egész éven át elhanyagolt emberi kapcsolatokban rejlő problémák gyakran éppen ilyenkor kerülnek a felszínre. Milyen receptet tanácsolna?–ŰNehéz kérdés, mert egyikünk sem tudja függetleníteni magát annak a társadalomnak az értékeitől, ahol él. Nem könnyű kiszállni abból a szimbolikus rendszerből, amiben élünk, amelyben az anyagi, piaci viszonyok dominálnak, csak azért, hogy szándékosan több figyelmet szentelhessünk a piac által már nem kielégíthető emberi kapcsolatainknak. Egy ilyen döntésnek számos anyagi következménye van, mégis van értelme átgondolni, hogy mi igazán fontos az életben. Az idő a legdrágább forrásunk, és talán kevesebbet kellene az időnkből az anyagiak hajszolására fordítani, és sokkal többet a tartalmas emberi kapcsolatok ápolására. Ezt persze könnyebb megvalósítani egy gazdag országban, ahol az egzisztenciális körülmények is kedvezőbbek, és sokkal nehezebb egy olyan országban, ahol az emberek jelentős része még alapvető egzisztenciális problémákkal küzd.

A diplomaták általában a színfalak mögött dolgoznak, a WikiLeaks bot­rány óta viszont reflektorfénybe került a tevékenységük. Hogyan látja ezt a helyzetet? Zavarja önt?

A kultúra fontosságát ugyanúgy el kell adni, mint a mosó­­port. Nálunk is volt Öveges professzor, Hegedűs Géza. A nagy nép­szerűsítők közönséget toboroznának az olvasáshoz.

Most Apámmal történt, hogy nem higgadt megfontolásra, hanem ösztönei parancsára lépett a Kancellár íróasztalához. Az arcához közelhajolva kérdezte:–ŰElmondhatok valamit?–ŰMondja, csak mondja! – rivallt rá a Kancellár.Apám hátralépett.–ŰÖn, Kancellár úr, talán 1920-ban vagy 21-ben volt munkanélküli Bécsben. Az a héber, akiről beszélek…A Kancellár közbeszólt.–ŰAzt hiszik, nem tudtam, hogy Önök héberek…Apám zavartalanul folytatta:–Ű…az pedig Budapest Csikágó nevű negyedében, az István úton munkanélküliként a hátán hordta fel a fa- és szeneszsákokat a megrendelők harmadik, negyedik emeleti lakásaiba. Mindaddig, amíg megalázás céljából, felesleges árkok ásására rendelték… ez ment negyvennégy júliusáig… azután ez a munkanélküli marhavagonba zsúfolva érkezett Buchenwaldba, a bájos Weimar melletti táborba. Ez az ember a marhavagonban találkozhatott és utazott a táborig egy Sebők Béla nevű tizenkét éves gyerekkel, akit egy budapesti utcán, kiskabátban fogtak el. A gyerek fázott és reszketett a rémülettől. Éjszaka a zsúfolt vagonban Béla ezt ismételgette: „Hol van az anyukám és az apukám?” A budapesti munkanélküli erre azt felelte, hogy amíg apukád előkerül, addig én vagyok az apád. A táborban novemberig együtt vonszolták a kátránnyal átitatott nehéz talpfákat. December egyik utolsó napján Béla gyerek a nehéz talpfák alatt megbotlott, elesett, a térdéből ömlött a vér. Táborbéli apja ölben vitte a barakkjukba. A gyerek másnapra belázasodott, és vízért könyörgött. Csakhogy villanyoltás után a foglyoknak tilos volt kilépni a barakkból. A budapesti munkanélküli kiszökött az udvarra, hogy a földből kiálló csőből vizet vigyen fogadott fiának. Még nem érte el a csapot, amikor az őr észrevette, és puskatussal addig verte, amíg elájult. Akkor hideg vízzel locsolta le a hóban heverő foglyot, hogy ha még él, megfagyjon. Ez volt a budapesti munkanélküli szerencséje, mert a hideg víztől feléledt, és a közeli francia barakkig vonszolta magát. Ott a barakk előtt egymásra dobált fran­cia halottak egyikéről levette a száraz ruhát, magára öltötte, és bekúszott a francia foglyok közé. Reggelig virrasztott ott, majd még riadó előtt visszalopakodott a barakkjába, de fogadott fiát már nem találta a priccsén, mert a Béla fiú éjjel meghalt, és kivitték a halottas kamrába.Egy vagy talán két végeláthatatlan percig csend honolt a dolgozószobában, amely csendet a Kancellár tört meg.–ŰÚgy sejtem, az a budapesti munkanélküli Ön volt.–ŰÉn voltam, Kancellár úr.–ŰAkkor köszönöm, hogy alkalmat szolgáltatott bocsánatot kérnem Öntől, és személyén keresztül német népem testvérnépétől.Az adott helyzetben szükséges megfontolás nélkül ugrottam talpra.–ŰMilyen testvérnépről beszél?!A Kancellár arcvonásai pattanásig feszültek. Vártam, hogy íróasztalán átlendülve nekem ugrik.–ŰA héberekről beszélek! Jól hallotta, a héber népről beszélek.Korábbi figyelmeztetéséről megfeledkezve tettem fel a kihívóan hangzó kérdést. Pedig a Kancellár már Apámat figyelmeztette, hogy minden hozzá intézett kérdés felesleges, sőt, ellenséges, mert az a küldetést teljesítő emberben, valójában az Úr akaratában való kétkedés. Hogy feledkezhettem meg erről, holott már Apám egy korábbi kérdése is bajt hozott ránk!Ki tudja, miért történik, hogy az elkövetett hibát gyakran nem annak kijavítása, hanem megismétlése követi? Ezt bizonyítja, ami a Kancellár indulatos válasza után történt. Ahelyett, hogy nyakamat vállam közé húzva lapítok a vihar csillapodásáig, ezúttal arról feledkeztem meg, hogy bizonyos helyzetekben és bizonyos emberekkel szemben a legvitathatatlanabb jogot veszi semmibe a hatalom. Ez történt azon a korai éjszakán Adolf Hitler dolgozószobájában.A Kancellár válasza hallatán megfontolás nélkül, Apámra se pillantva felpattantam, sőt, dobbantottam is:–ŰEzt komolyan mondja… Kancellár? – kiáltottam.–ŰMit hallottam? – süvöltötte Adolf Hitler – Mit hallottam?Helyéről felállva Apám válaszolt.–ŰEgy meglepő kijelentésén való meglepődést hallott, Kancellár úr.Nem lehet tudni, vajon a Kancellár hallotta-e Apám magyarázatát, mert íróasztala mögül előrohanva féktelen vágtába kezdett, miközben ezt üvöltötte:–ŰMi folyik itt?! Kérdések, vallatás… talán számonkérés… meghazudtolás…! Őrség!!!Őrség helyett azonban – mint előző alkalommal is – a Kancellár felesége viharzott be, ezzel nyilvánvalóvá téve, hogy a férjével való találkozóinkat rendszeresen végighallgatózza. Jókor érkezett, mert ezúttal az előző válságos helyzetnél is válságosabb helyzet a Kancellár idegösszeomlásával, sőt, még rosszabbal fenyegetett. Minthogy ezúttal nem merészeltem a Kancellár segítségére sietni, felesége – a Kancellár derekát szorosan átkarolva – vezette ki a dolgozószobából.(…)Azt ugyan tudtuk, hogy Éva asszony rendszeresen férje dolgozószobájának ajtajára tapasztja a fülét, azt azonban fel nem foghattam, vajon miért vállal cinkosságot a Kancellár felesége az Isten tudja honnan felbukkant látogatóval. Csak később, Éva asszony 1935. de­cember 2-i naplófeljegyzését olvasva tudtam meg, minek köszönhettem a Kancellár asszonyának meglepő ajánlatát. A naplóbejegyzés: „Miért nem visz el engem a Sátán? Pedig nála jobb lenne nekem, mint itt.” Aláírás: Eva Braun. Akkor azonban még értetlenül, sőt valami csapdára gyanakodva motyogtam köszönetet.Pontosan délután négykor tárult ki az ajtó. Apám belépett a Kancellár dolgozójába. Miután az ajtó bezárult mögötte, Éva asszony intett, tegyem, amit ő. Mindketten az ajtóhoz osontunk, hogy füleinket rátapasztva, hívatlanul vegyünk részt Apám és Adolf Hitler újabb találkozóján.–ŰTisztelt uram – szólalt meg a Kancellár –, ezúttal négyszemközt van az egykori bécsi és a budapesti munkanélküli. Kérem, húzza közelebb a székét.A zajból ítélve Apám megtette, majd megszólalt.–ŰÖn, Kancellár úr, tegnap azt mondta, és evvel mindkettőnket megdöbbentett…A Kancellár türelmetlenül szakította félbe Apámat.–ŰTalán hihetetlen, amit mondtam? Akkor most még egyszer mondom: igen­is, kedvelem, nagyra tartom, és akárki akármit hisz, én német népem testvérnépének tartom a hébereket.–ŰOlyannyira szeretnék erről többet megtudni, hogy tegnapi felindulását nem kockáztatva azt mondom… – a széknyikorgásból ítélve Apám ekkor fel is állt – … elhiszem Excellenciád szavait. Akkor hogyan történhetett mindaz, ami több millió héber asszonnyal, gyerekkel és férfival – közöttük velem is – megtörtént?–ŰÚgy történhetett, hogy az Ön által elmondott és a többi súlyos, sőt, borzalmas eseményekről nem tudtam.Apám hangját hallottam:–ŰGondolom, a Kancellár úr is jogosnak ítéli az újabb kérdésemet.–ŰTegye fel! – hallottuk Éva asszonnyal a Kancellár érdes hangját. – Tegye fel!–ŰHogyan lehet az, hogy Ön, a Harmadik Birodalom Vezére nem tudott arról, ami Birodalmában történik, pedig páratlan eseményekről volt szó?!–ŰÚgy lehet, és úgy igaz, hogy súlyos gondjaim közepette a héber nép újabb megpróbáltatásai részleteiről éppen a nagyrabecsülésem és a mélyen érzett rokonszenvem okán nem is akartam tudni! Világos?Ezután Apám döbbenetét követő csend következett.–ŰVilágos… világos… – hallottuk Apámat – …de az nem, hogy miért éppen népünk barátjának uralma alatt szenvedtük el történelmünk legsúlyosabb megpróbáltatását.–ŰSajnálatos, hogy Ön nem figyel a szavaimra! Most mondtam, hogy a borzalmakról nem tudtam, mert az emberi faj megmentéséért folytatott küzdelmem közepette távol kellett tartsam magam hivatalnokaim túlbuzgóságától. Tudnia kell, uram, hogy a hivatás teljesítésére kijelöltek parancsait sajnos mindig túlbuzgóságra hajlamos hivatalnokok hajtják végre. Én, Adolf Hitler csupán a héberek bizonyos jogait és állampolgári helyzetét korlátozó intézkedésekre adtam parancsot. A többi az elismerést hajszoló alantasok túlbuzgalmának tragikus következménye.Eva Braun asszonnyal ismét Apám hangját hallottuk.–ŰExcellenciád ne minősítse okvetetlenkedésnek, ne adj Isten, kötekedésnek a kérdést: egyáltalán miért kellett az Ön által nagyra becsült héberek ellen szigorú intézkedéseket hozni? Önnek, a héberek barátjának nem lenne gyanús, ha ez a kérdés nem hangzana el?Ezután ismét hosszú csend következett. Eközben mi Éva asszonnyal egyre feszültebb érdeklődéssel vártuk a folytatást. Hallgatózásunk közben előbb Éva asszony haja csiklandozott, ami az adott helyzetben véletlen is lehetett. Az már kevésbé, hogy olykor a homloka, sőt, fe­­lém eső orcája az enyémhez ért, és azt nem sietett elvonni. Ez pedig még szabálytalan és kockázatos hallgatózásunk izgalmában sem lehetett véletlen. Bár, ki tudja?Ismét a Kancellár hangját hallottuk.–ŰJogos kérdése világos és őszinte választ érdemel. Vegye tudomásul, hogy én nem csupán német fajtám, hanem az egész emberiség életképességének megóvására érkeztem a Történelembe. Márpedig csakis tiszta fajta képes a túlélés, a fajfenntartás küzdelmére. Ezt bizonyítja, hogy tiszta fajú germán seregeim hetek alatt hódították meg Európát. Amikor bevonultam a nem is olyan régen rettegett Napóleon Párizsába, a gyáva franciák helyett már én szégyenkeztem. Elmondták nekem, hogy Churchill, aki Párizsba sietett, hogy megszervezze a franciákkal közös ellenállásukat, a francia miniszterelnököt a szeretőjével az ágyban találta, miközben páncélosaim már útban voltak Párizs felé. Márpedig ez a történet akkor is igaz, ha nem történt meg.Ezért nem kerülhettem el az össze-vissza keveredett latin, szláv és angolszász népek elleni harcot, amit a germánok megbonthatatlan egysége követelt. A közös célért való küzdelem feltétele a közös ellenség kijelölése. Közös ellenség, közös gyűlölet, közös harc. Erre a héberek a legalkalmasabbak, mert a zsidóüldözés történelmi hagyomány. Egyházalapítók hívek toborzására, politikusok pártalapításra, eladósodott királyok pénzszerzésre eredményesen alkalmazzák.Ezután minden eddiginél hosszabb és súlyosabb csend következett, amely mindkettőnket aggodalommal töltött el. Ekkor Éva asszony az ajtó elé térdelt, majd a kulcslyuk zárólemezét elfordítva kukucskált be férje dolgozószobájába. Arcáról igyekeztem leolvasni, mit lát. Erre nem sokáig volt szükség, mert hátra sem fordulva nyúlt a kezem után, maga mellé vont, majd egy időre átengedte nekem a kulcslyukat. Így én is megláthattam, hogy Apám és a Kancellár szótlanul ülve néznek egymásra. A végtelennek tűnő percek múltán végül a Kancellár szólalt meg.–ŰKérdez, kérdez és kérdez… de azt, hogy hogyan jutottam a fajtisztaság sorsdöntő eszméjéhez, nem kérdezi meg! Pedig ez a homo sapiens fennmaradásának feltétele. Ön pedig éppen erre nem kíváncsi!!! Ön a sokaság szokását követve éppen a lényegre nem kíváncsi! Talán nem is akarja tudni?!–ŰDe akarom!–ŰNa, végre! – kiáltott fel a Kancellár – Na, végre! Akkor most világos és cáfolhatatlan választ adok Önnek, olyat, hogy a süket és bamba Történelem is megtudja. Most figyeljen! Nem én, hanem a héberek fedezték fel a fajtisztaság sorsdöntő jelentőségét, és alkalmazzák ősidők óta napjainkig! Talán nem a héberek azok, akik, mint az én germán hadosztályaim, zárt sorokban, más népekkel nem keveredve vonulnak a Történelem hajnala óta? Miközben fajok és né­pek sokasága jelent meg, majd tűnt el nyomtalanul! Pedig egyetlen nép sem viselt el megjelenése óta olyan megpróbáltatásokat, mint a héberek. Azt hiszik, nem láttam az elképedésüket, amikor azt mondtam, hogy a német és a héber testvérnépek? Pedig azok! Mert mi valósítjuk meg a Teremtő akaratát, amely szerint az én né­pem a rendezett sorokban vívott harcot, a héberek a tudattal bíró ember szellemi erejét képviselik. Mi ketten valósítjuk meg az Úr parancsát: legyen erős a karod, mert avval teremtettelek! És legyen erős a szellemed és képzelőerőd, amely képessé tesz, hogy ne a faragott szobrokat és festett képeket imádjátok, hanem a láthatatlan Teremtő Istent tiszteljétek, és parancsait kövessétek! A láthatatlan Istent – a képzeletgyenge pogánysággal szemben – a héber Ábrahám mutatta meg a népeknek. Minthogy Önök, héberek, csakúgy, mint mi, németek, erősek vagyunk, ezért voltam bátor egy nagy cél érdekében megpróbáltatásnak kitenni az Ön népét, uram. Úgy gondoltam, majd csak kibírják. Ha kell, még alantasaim túlbuzgalmát is kibírják!Az ezt követő eseménynek csak a megtörténtéről tudok beszámolni. Indítékai előttem is homályban maradnak. A Kancellár szavai hallatán gondolkodásra már se időm, se kedvem nem volt. Térdelő helyzetből fontolgatás nélkül szöktem talpra. Úgy emlékszem, közben Braun Évát is félrelöktem. Talán el is terült a földön. Felrántottam az ajtót, és a Kancellár íróasztala felé iramodtam. Közben vettem észre, hogy Apám int, tűnjek el. A nyomaték kedvéért nem csak intett, de el is kiáltotta magát.–ŰAzonnal menj ki!Már említettem, hogy csupán az eseményről számolhatok be, indítékomat csak találgathatom. Lehet, hogy igazam utáni hajtóvadászatom hevében nem tettem eleget Apám felszólításának. De lehet, hogy önállóságom olcsó bizonyítására az apák ellen gyakran választott lázadást gyakoroltam.A Kancellár íróasztalához olyan közel álltam meg, hogy a következő másodpercekben jól láthattam az orra alatt rövidre nyírt bajszának rándulásait.–ŰÖn, az egykori bécsi munkanélküli, parancsot adott a nagyra becsült héberek elleni szigorú intézkedésekre, és nem törődött azok kö­vetkezményeivel. Ugyanakkor egy volt budapesti munkanélküli fogolytársaival, embernek való élelem és ruha nélkül, rabszolgamunkát végzett az Ön egyik táborában, amelynek kapuja felett az „Arbeit macht frei” felirat fogadta a rabokat. Ez az ember, aki 1945 februárjára 34 kilóra fogyott, észrevette, hogy az éhezéstől és reménytelenségtől zavaros tekintetű társai a haldoklók mellől elemelik napi kenyéradagjaikat. Előbb szóval, de ha az nem használt, maradék erejével akadályozta meg a lopásnak alig nevezhető kenyérszerzést. Az alig tolvajok ráförmedtek: „Te őrült, nem látod, hogy ennek már nem kell kenyér!” Mire a budapesti munkanélküli azt válaszolta: „Az lehet, de még élő ember kenyerét akkor se veszitek el, mert akkor ebből a pokolból talán élve szabadulhattok, de ha elvennétek, akkor máris halottak vagytok!”

Ez a szerkesztett naplójegyzet az 1980-as években keletkezett.

Aki szereti a könyveimet, tudja, hogy mindig a családomat írom. Abban a másik világban engem Tábori Pálnak hívnak. De még ezt a nevet sem én találtam ki. Emlék. Mondhatom, emlékmű. Története van. Úgy kezdődött: olyan egyedül voltam, mint a kisujjam. Mint a gyerekek. Meg a felnőttek is ezen a világon. Minden osztályban elhagyatottnak éreztem magam. Annak érzem ma is, mint minden önmagához becsületes ember. Nincs segítség. Ez az élet próba. Meg kell találni a titkos ajtót. De a második elemiben, a forradalom leverése után, még nem találtam kifele az ajtót. Túl kicsi voltam ahhoz, hogy a magányom ne fájjon, ne égessen belülről, mint a tűz. Nem tudtam felmenteni magam az alól, hogy én az iskolában rosszul érzem magam. Én vagyok az oka. Minden idegen. Minden ellenséges. De volt egy fiú, az alacsony Bárdos, akinek a papája a háborúból ismerte a papám, ő már első elején kedvesen a pártomat fogta. Még a szünetekben játszani is hajlandó volt velem, különben más senki. Iskola után olykor leálltunk fejelni, de nem éreztem vele egyenlőnek magam. Felmehettem hozzájuk rexbilliárdozni is, de ő azért nem volt a barátom. Csak én voltam az övé. Nekem nincs barátom.Ez nagyon fájt. És már évek óta. Azt gondoltam, én talán nem is vagyok ember, csak embernek nézek ki. Azért nincs barátom. A többiek érzik is. Nem is állnak szóba velem. Hasonlítok hozzájuk, de én nem vagyok az, mint ők. Tudják, hogy tudom. És ez bántja őket. Néha még a Bárdos is pofán csapott, de ő csak úgy barátságosan. Amikor iskola után hazafelé gyalogoltunk, mindig a Szervita téri templom előtt váltunk szét. Az volt a barátság, hogy ő elkísért odáig. Nehogy a térről elkapjanak és szétverjenek. A stoptábla vasába kapaszkodva ott még váltottunk pár szót, majd ő búcsuzóul pofán csapott lazán. Barátian. Indult haza. Én is. De rángattam a vállamon a táskám, sokszor vicsorogtam kínomban, míg a kapunkig trappoltam, hogy sírva ne fakadjak. Mert én már 1955 szeptemberében, az iskolábajárás első hónapjában eldöntöttem: a szüleimnek nem mondok semmit arról, hogy mi van az iskolában. Szégyelltem előttük, hogy engem nem szeretnek. Ez egy életen át kísér. Ha úgy érzem valahol, hogy nem fogadnak el, kisértetté válok, egy remegő senkivé. Aki én vagyok, a mennyezetre tapad és onnan néz. Lent meg mindent elront. Nem tudok írni, nem tudok számolni, nem tudom a pacákat a lapról eltüntetni, se bekötni a füzeteimet. Nem illek én ide. Rossz volt az iskola, ahogy volt. Akkor jött a forradalom lármás kitörése! Mintha egy angyal az utolsó pillanatban levette volna a vállamról a bajt. Én imádtam a forradalmat ezért. Azért szurkoltam, hogy minél tovább tartson. Aztán összezavarodtam. A szemem láttára öltek utcán embert. Meg láttam sok mást is. És fél ország disszidált. Ha addig titokban azt gondoltam, hogy a halál nem igaz, hanem csak úgy mondják, most meg úgy éreztem, hogy egyszerre halunk meg. Mikor Kádár János átállt az oroszok oldalára, Magyarország meghalt. Aztán elfelejtette és úgy tett, mintha élne. Azt gondoltam, hogy minket már a második világháborúban is megöltek egyszer, bár azt előlem titkolják – de most aztán végleg, nem csak a zsidókat. A forradalom után mindennek vége volt. És ezt mindenki tudta. Míg el nem felejtette. Hát ez már csak így van, mikor már mindenki halott és mégis élni kell. Újra kezdődött az iskola.  Akkor egy szép napon, 1957 elején, harmadik óra elején a pedellus behozott az osztályba egy megszeppent kis srácot; olyan szeplős volt, mint a pulykatojás. A bőre hófehér s lángvörös a haja, szőke a pillája. Nekem rögtön tetszett. Kihirdették, ő Tábori Pál, ezentúl idejár, fogadjátok őt be és legyetek jók hozzá. E kisgyermeknek nem lesz könnyű sorsa, mondta a pedellus, amit nem értettem, néhány hónapra el is felejtettem. Kicsengetés után egyszerűen odarohantam hozzá, mert első akartam lenni, megszállt valami, bezuhantam a padjába, és a legkisebb teketória nélkül felajánlottam neki a barátságomat. Hogy legyünk mi barátok. Amit a legnagyobb meglepetésemre elfogadott. A lélegzetem elállt. Jó, mondta, jó. Pillogtak a pillái. Uzsonnát cseréltünk, utána kihívott a folyosóra fogócskázni is. Én legyek a fogó, ezt is megengedte. Rohant előttem, mint a szél – én pedig rohantam utána, a boldogságtól ködbeborult szemmel. Először fogócskáztam valakivel, aki csakis velem akart. Sikítva nevetett! Én is úgy kacagtam. Átugrott akárkit, átbújt bárki alatt, őt mégsem ütötték meg. Most engem se bántottak. Attól a naptól jódarabig nem nyúlt hozzám senki. Búra alatt éltem. Első barátomat tehát Tábori Pálnak hívják. Ha nem számítok egy kaposmérdi fiút, akit ötéves koromban ismertem egy napig. De aztán megverték és többet sose láttam. Róla szól a NEKEM AZ ÉG könyvem. De ez a vörös hajú kisfiú 1957 kora tavaszán, tényleg az első, tehát a legfontosabb barátom volt, anélkül hogy tudta volna. Belepottyantott a szívembe valamit, ami átsegített aztán egy hosszú életen. Két dologra emlékszem. Az egyik az, mikor a stoptábla körül megtanított körbeforogni. Látni a világot. Úgy nézni a mást. A Városház utca és a Szervita tér sarkán álldogáltunk alkonyati estében, a délutános iskolakínzások után, de már kiengedve, hazafelé menve, a táskával a kézben, 1957-ben. Az első enyhe téli este. Kora tavaszi? Ugráltunk, vihorásztunk, a három jóbarát, mert Bárdost is bevettük, pompás ötlet volt, már nem tudom, kié. A Táborival még úgyis együtt megyünk tovább kettesben. Az az idő már a miénk lesz. Addig meg…Búcsúztatjuk a Bárdost a templom előtt! Egymás körül futunk, közben ordítva beszélgetünk meg csikizzük is egymást, meg  struccpuszit nyomunk a másik fejére. Tudod te, mi a struccpuszi?  Úgy kell, hogy a behajtott második és harmadik ujjgöccsel hegyeset koppintasz a kis haver fejére. Az fáj ám. De barátok közt bárki üthet struccpuszival bárkit. Letekerjük a sálainkat és azzal verekedünk, letépjük magunkról a téli kabátot, és fel-felugrálunk megnézni: ki tudja megütni a stoptáblát? És a stopvonalat rajta? Ki tud belecsapni úgy, hogy picit zengjen? Na és ki tud belecsapni annyira, hogy utána fájjon a keze? Mokányul. Mind a hárman tudunk úgy. S tovább röhögünk… De akkor már el vagyunk fáradva. Bele vagyunk kapaszkodva a stoptábla vasába, úgy félkézzel, lomhán mint az állatkerti majmok. A vason lógunk, himbálódzunk egymás mögött, lihegve. Megszólal a Tábori, aki legelöl áll, illetőleg lóg: – Nézzetek ide…Egy mozdulattal mögém lendül.– Magamtól repülök! Lehet így forogni. Nincs benne munka. Meghajt az atom.Meghajtja. De tény! – Anélkül, hogy lépnék. Karral tartom magam, és a súlyom átvisz!S még egyszer átlendül. Hát ez megdöbbentő. Minden munka nélkül. Még egyszer, még egyszer… Tábori kileng. El is állunk onnan. Távolabbról nézzük, olyan merengő tisztelettel, mint egy cirkuszi mutatványt. – Ti nem akarjátok?Dehogynem.Ott lengünk.Hát az milyen jó volt!  Már kezdetben is jó volt. Először a Bárdos próbálta utánozni, de abból láttam, hogy jó, mert Tábori lengés közben lehúnyta a szemét. Átlengett tízszer is. Apám, ez milyen jó! És már mind a hárman lógtunk és ugyanakkor lengtünk, ő testvériesen mögöttem lengett, tudta, hogy félek és úgy lökött, hogy fogott, belenevetett a nyakamba, úgy nézd, hogy ne teljesen csukd be a szemed. De ne is nyisd ki, hanem forogjál. És közben nézzed a más világot. Vedd már észre. Más a világ.  – Más.– Látod?– Más – állapította meg a kisnövésű Bárdos is, nyihogva – Aha. Félig kell csak nézni. És akkor és akkor….  Én is látom ám.Nem tudom, hogy látta-e. De én láttam. Ez egy másvilág. Akkor láttam először. Mielőtt elmondanám, ha tudom, megtanítlak titeket is, hogy kell. Elmondani nehéz. Ha kipróbálod, inkább meg fogod érezni… Mikor körbeforogsz, kapaszkodva, vagy netán a sarkadon, amit előtte otthon is csináltam – de azt nem tudtam, hogy félig kell becsukni a szemet! Én mindig halálforgást csináltam a sarkamon pörögve, tiszta behúnyt szemmel, hogy nagyon szédüljek, de mégse essek el, mert akkor elkapok egy karfát, vagy a radiátor sarkát, csak a szédülést élvezzem – de az lópikula volt ahhoz képest, amit Tábori tud: mikor úgy nézel a világra, hogy te vagy mozgásban, nem az autók. Ha te vagy az erősebb, nem az utca népe. Ha te vagy, aki él,  igenis nem a kommunizmus vezető ereje, hanem te vezetsz. Ha TE látod, és nem téged látnak. Ha meg mered csinálni, hogy ne erővel szálljál, hanem önnön súlyoddal, nevetve… Akkor elrepülsz. Fölébe szállsz. Ennek az egésznek. Amíg csak akarod. És látsz egy más világot.Amin kívül állsz. Pontosabban repülsz. Magadtól repülsz! És akkor kiderül, meglátod: minden más. Nem is úgy van. Hanem a semmi: semmi. És te vagy, aki forog. Ez a helyzet. Ezt láttam meg. Máig ebből élek. Nem úgy van a világ, mint ahogy mutatja, szeretné mutatni, ó mindent megtesz érte: nem igaz. Te vagy, aki él. Az ember van fölényben. Te teszed a világot, ha világot akarsz. Különben a világ nem él. Takar. Magát takargatja, de azzal betemet. S szálltam ott a sarkon! Láttam két szememmel, hogy szikrázik fel a hóttunalmas Petőfi Sándor utca, a kígyós Patikánál, a Rózsavölgyi mellett mint válik izgatottá a sunnyogó szürkület. A fagyos arcú járókelők siserehada miáltalunk ragyog valami mássá: hangyákká, hangyákká! Átalakul a tér. Csodavilágban kerengünk, amit még nem láttunk. Ebben a világban van egy más világ. Sokkal jobb és szebb, mint ami a hétköznap kirakatában áll. Mindenki azt veszi. Megeszi. Mi nem.Pedig ha úgy nézzük, mi csak három második elemista kis krambó vagyunk, akik egy stoptábla vasa körül keringnek, mint a kerengő dervisek, a boldogságtól és röhögéstől fuldokolva, hogy mi élünk. Iskola után! Világot reptetünk. Holott ha úgy nézzük, ez a világ mostanában izgő-mozgó sírdomb.  De mi nem úgy nézzük.

Nincs rosszabb, mint egy frusztrált férfi. Talán csak egy frusztrált nő érhet a nyomába. És ha ezek ketten összeházasodnak, nagy valószínűséggel egymáson verik le önértékelésük hiányosságait. A frusztrált férfiakat egyébként többnyire frusztrált anyák nevel­ték. És a kör ezzel bezárult. Az alábbi történet arra is jó lehet, hogy ne akarjunk így élni. Mert számít, hogy mit akarunk.

A világ több táján nagy készülődés és felhajtás előzi meg a karácsony ünnepét. A különböző országokban azonban más jelentőséggel bír az ünnep, és eltérőek a szokások is, amelyek ezeket a napokat kísérik.

A Város Mindenkié nevű csoport rendezett hajlék­talantüntetést a Blaha Lujza téri aluljáróban, ahol egy 1989-ben hajlék­talanok mellett kiálló tüntetés emléktábláján – micsoda véletlen – az Álmodik a nyomor című vers egy strófája is olvas­ható. Nemcsak a főpolgár­- mester programja ellen tiltakoztak egész éjjel, hanem a köz­területen alvás megbír­sá­­golása ellen is. Ezen a napon a nyolcadik kerületi tes­tü­let határozott: januártól tiltott és bírsá­gol­-ható a kukázás.

Tiszacsege a balmazújvárosi kistérségben, Hajdú-Bihar megye nyugati csücskében fekvő ötezres város. Munkalehetőség alig: halászat és egy összeszerelő-üzem. Tiszacsege a Hortobágyi Nemzeti Park északi kapujában fekszik, a városban szóba sem kerülhetnek egyes ipari beruházások. Hajdanában az átkelő ténye emelte mezővárosi rangra, a meder természetes vámhatár is volt. Az itt lakók többsége a létminimum alatt, nehéz körülmények között él.  A csegei Művelődési Ház előtt tömeg. Mellette a mozi, homlokzatán: MOZ. Odabenn jó ruhákat, két tonna gyümölcsöt és tartós élelmiszert osztanak. A sor végén három fiútestvér az utcán. A nagyobb és erősebb fiú két öccsének és magának oszt szét egy banánt. Mert a kifelé tartó barát megkínálja a fiúkat a szatyrából. A nagyfiú kiveszi, köszöni, bontja, töri, töri, és magának is meghagyja a testvéri harmadot. Mindez a kínálástól számított öt másodperc alatt zajlott le. Sorban állás. Banán. Összetartozó szavak. Élettársak szó szerint – gondolom, nem vidáman. – Természetesen a jó meleg ruhadarabok a legkeresettebbek – mondja Polinszki Heléna középiskolás, aki a Hites Adakozók Hálózatához (HAH) tartozó önkéntesek egyike Tiszacsegén. Lakatos László, a csegei Városőrség tagja biztosítja a rendezvényt: – Jó, ha olyan van itt az osztásokon, aki ismeri az embereket. Ezért kértek arra, hogy jöjjek ide. Éjjeliőr vagyok az óvodában, onnan érkeztem, már csak azért is, mert tiszteletreméltó az emberi jóság.  Kovács Sándor, a HAH vezetője honvéd tiszthelyettes volt, utász-műszaki őrmesterként szerelt le 1987-ben, megtérésének évében. Azt kérdeztük tőle a csegei mozi előtt, a gulyáságyú mellett, hogy vajon hasznát veszi-e katonai múltjának csapata életének szervezésében. Mosolyogva érkezik az „igen”, és hozzáteszi: – A HAH „félkatonai” szervezet. Ő például a sátras kitelepülésvezető – mutat egy önkéntesre, aki éppen tányérokba meri a forrón illatozó, sűrű levest. – Mi oda megyünk, ahol szükség van ránk. „Jószolgálati kommandó” – állapíthatom meg a piros kabátosokról. – Azok az emberek, mint amilyenek a HAH önkéntesei és segítői is, akik a bajba jutott embereken segítenek hitből, szívjóságból, ők bizony emelt fővel járhatnak a világban. Ezért aztán az adományozás sajátos nehézségeit megismerve együttműködéssel támogatjuk a HAH tevékenységét is, és a környező településeken is önkormányzathoz tartozó intézmények segítik a karitatív munkát – mondta Jónás Sándor, Tiszacsege polgármestere.Papp Ignác Kispestről érkezett, hetente többször is eljön Egyekre és Tiszacsegére, mert ő az itteni Hit Gyülekezete pásztora. Amolyan nevető szemű ember, egyben realista. Azzal kezdi, hogy Isten maga a szeretet. Gyülekezetük ezért is járt nemrégiben Poroszlón, az idősek otthonában, ahová ajándékaikat vitték. A csegei és egyeki segítőkön valóban látni lehet, hogy szeretettel keresik, mit tehetnek az ügyért. Papp Ignác pásztor így összegzi mondandóját: „Ne csak szavakkal szeress, hanem tettekkel is!” Asztalsoron tányérokban forró gulyás hűl. – Kitettük hűlni, mert még elgörbül benne a műanyag kanál! Erős Pista is van az asztalon. Micsoda figyelmesség! Teszek belőle a levesembe kis kanállal. Két karéj kenyérrel szalvétában és a gőzölgő tányérral indulok, hogy helyet keressek magamnak a csegei mozi előtt felállított sátorban. Egy négyoldalú zöld asztalnál ülök le. Balról idősebb, kendős néni kanalaz jó étvággyal, elismerő fejmozdulatokkal. Előtte egy éthordó, mindhárom szintje levessel tele. Velem szemben ül az unokája, ő is kanalaz. A jobboldali székre teszem le tarisznyám, sapkám, közben jó étvágyat kívánva. Sűrű, forró leves. 600 adag készült, és bőven van benne hús. A fiútól néha kérdez valamit mama röviden, ő tömören és tisztelettudóan válaszol. Olyan kapucnis pulóvert visel a kabátja alatt, mint a fiam szokott – gondolom. Míg megettem azt a forró és ízletes gulyást ott velük Tiszacsegén, módom volt végiggondolni, mennyi mindenért tartozom hálával e tányér gulyáson kívül. Ők aztán felálltak. A fiú magához vette az éthordót. Elköszöntünk egymástól: Szép karácsonyt!

Ülünk Ságváron a Zámbó család bérelt házában. A kályhában izzik a fa, az asztalon szendvicsek és sütemények. Riportalanyaink, a hatvanas éveiben járó Garamszegi Marika és a harmincnégy éves Zámbóné Nagy Mária - anya és lánya. Szeptember óta. Akkor fogadta lányául Marika Máriát.

A modern országokban a meddőség és a népességfogyás riasztóan növekvő tendenciát mutat. A problémára válaszul született meg az orvostudomány új ága, a Medicine of Life, vagyis az „életgyógyászat”. Ez a meddőségnek egy komplex, az eddiginél sokkal hatékonyabb megközelítését jelenti, amely a párterápiától a beültetett embrió megmaradásáig minden kérdésre kiterjed, mivel azon a nézeten alapul, hogy a tudományágak közti átjárhatóság alapján összekapcsolódik a férfi és a női meddőség, az asszisztált reprodukció és az embriófejlődés. A férfimeddőség kezelésére összpontosító új irányzat mind a csúcstechnológiás sebészeti eljárás, mind a sokrétű megközelítés tekintetében szakít az eddigi „lelketlen, futószalagos” lombikiparral. Magyarországon Somody Imre nevéhez fűződik az életgyógyászatot képviselő CIRIS Nemzetközi Reprodukciós Klinika létrehozása, amely közép-kelet-európai orvostovábbképző és betegellátó centrumként működik. A CIRIS jóvoltából múlt héten Budapest adott otthont a MED-LIFE 2010 első nemzetközi konferenciának, ahol a világ szaktekintélyei a férfi termékenység sebészeti kezelésének biotechnológiai vívmányairól, valamint annak jogi, etikai, gazdasági vonatkozásairól is tanácskoztak. A CIRIS klinika vezető orvosa, Giuseppe Tritto világhírű érsebész, a férfi meddőség specialistája, a WABT (Orvosbiológiai Tudományok és Technológiák Világakadémia) elnöke a konferencia alkalmából nyilatkozott lapunknak.

A válság által még nem sújtott 2007-es szezonhoz képest a magyarok idén nagyobb mértékben fogják vissza karácsonyi költekezéseiket, mint általában az európaiak. Csak egy szűk kör tervez többet költeni, mint korábban: az európaiak 14,5 százaléka, míg a magyaroknak mindössze 7 százaléka.

Válságidőszakban szolgál érdekes információkkal hazai elitünkről az a tavaly végzett kutatás, amely a magyar társadalom úgynevezett „felsőbb rétegei” összetételének alakulását, viselkedésüket, identitásukat és az általuk vallott értékeket veszi számba. A hamarosan megjelenő tanulmánykötetből kiderül, hogy a politikai elit nem tekinti saját magát elitnek; az erősen jobbra tolódó gazdasági elit tagjai viszont egyre aktívabban vesznek részt a politikában, és csupán elviekben utasítják el a korrupciót.

Az eddigi legnagyobb magyar vonatkozású sikert érte el Farsang János a SWAT Round UP elnevezésű világversenyen a floridai Orlandóban. A magyar kommandós a különleges egységek huszonnyolcadik alkalommal megrendezett seregszemléjén egyéniben az első helyen végzett – úgy, hogy már három éve nyugállományban van, ezért a lövészetre nem tudott felkészülni. A csapatversenyben egykori egysége, a Neutron bronzérmet szerzett. A verseny történetében eddig csupán négyszer állt a dobogón nem amerikai egység – ebből háromszor a magyaroknak sikerült a bravúr.

Látom, új irodába költöztetek. Minden nagyobb lett, ez a fejlődés jele. Ezek szerint ti még a recesszióban is profitáltatok?– Mozgalmas évünk volt, és tudtunk előre lépni. Amikor év elején beszélgettünk (A marketing új nyelve: őszinteség. Hetek, 2010. február 19.), azt mondtuk, hogy a vállalkozásoknak mellébeszélés nélkül kell a fogyasztóik elé állniuk, és itt az idő, hogy a cégek átvizsgálják a működésüket, és ésszerűsítsenek. Úgy látom, nagyon sokan megtették ezt, sokan sokat költöttek arra, hogy kicsit jobban menjen az üzlet. De még mindig sok magyar vállalkozás van bajban ezen a téren.Lemorzsolódott néhány ügyfeletek is?– Idén nem az ügyfeleink mentek el, hanem mi mondtunk fel néhányuknak. Egyszerűen nem érték meg a fáradságot: sem a pénzt, sem az időt. Nagyon sok cégvezető kiváló szakember – ezt mindig elmondom –, nagyon jó autószerelők, pékek, szobafestők, viszont nem jó cégvezetők, mert erre sehol sem tanították meg őket.Úgy éreztétek, hogy lyukas vödörbe töltötök?– Pontosan. Sok olyan cégvezető van, akinek mondjuk, mutatjuk, tanítjuk, mindent megteszünk, és mégsem sikeres a dolog. A legtöbb tanácsadó cégnél a bukás esélye nagyon alacsony, mert a tanácsadás után még mindig lehet azt mondani, hogy azért nem jött be, mert az ügyfél rosszul valósította meg a leírtakat. Nálunk ilyen nincs. Mi nem azt mondjuk, hogy tedd meg ezt az öt lépést, és sikeres leszel, hanem azt mondjuk, hogy „gyertek velünk, csináljuk együtt”!Azt mondtad, hogy sok cég van bajban. Miből látod ezt?– Nálunk a közös munka egy ingyenes audittal, felméréssel kezdődik. Ilyenkor eljön az ügyfél és hazudik. Nem nekem, hanem magának, mert nem meri bevallani, hogy mekkora bajban van. Nem reális az önképe: rosszul látja a versenyt, és nem is nagyon vizsgálja a konkurenciát. Ennek eredménye, hogy abszolút fals alapon kezdünk beszélgetni, nekem pedig muszáj elhinnem, amit mond. Aztán megvizsgáljuk mi is a piacot, és meglátjuk, igazat mondott-e. A másik baj néha az, hogy időközben elfogy a pénze. Mi pedig nem hajszoljuk bele további költekezésekbe, ha látjuk, hogy annak a megtérülési esélye nulla. Ilyen esetekből nem egy adódott. De azt mondom, hogy az az ügyfél, aki három hónapig nálunk van, az általában évekig velünk marad.Mennyi idő után kellene mutatkoznia az eredményeknek? – Általában kilencven nap után már kellene látni a pozitív tendenciát. Három terület van, amit e tekintetben vizsgálunk. Az első az érdeklődők száma – akár weboldalról van szó, akár fizikai üzlethelyiségről. Végső soron azt kell látnom, hogy egyre többször választják őt az embe­rek. A második pont, hogy megnő a vásárlások száma. És végül a harmadik, hogy növekszik az egyes vásárlások értéke. A három egyszerre nem teljesülhet. Nincs az a csoda, amivel ezt a hármat egyszerre lehet kezelni, ezért általában azt célozzuk meg, ahol a legvalószínűbb a siker. Ha sokáig nem látszik, hogy haladunk, akkor az ügyfél nem hisz a munkánkban, ezért adni kell neki valamilyen „bóját”, ami mérhető, és amiből látja, hogy jó irányba tartunk. Milyen érdekes esetekkel találkoztatok az idén?– Érdekes esetek mindig adódnak. Legtöbb munkánkban nincs másra szükség, csak józan észre. A marketing maga a józan ész. Mondok egy példát! Van egy 67 éves fogorvos ügyfelünk. Amikor elkezdtük a közös munkát, kiderült, hogy nagyon változó és rendszertelen a pácienseinek a száma. Hol sokan jönnek, hol alig. Megtaláltuk az okát: az történt, hogy amikor volt ideje, felvette a telefont, és be lehetett jelentkezni. Egyébként, mikor kezdett tele lenni, akkor csak 3-5 hét múltára adott időpontot, vagy fel sem vette a kagylót. Eredmény? Elmaradoztak a páciensek. Rendszert kellett vinnünk a betegek kezelésébe. E-mailt továbbra sem akart írni, így maradtunk a telefonnál. Elkezdett mindenkitől telefonszámot gyűjteni, ugyanis ezt idáig nem tette. „Minek az? Majd őt keresik, ha akarnak valamit!” Végül minden páciensnek lett egy kartonja, és minden hónapnak lett egy mappája. Ha például márciusban kezelt valakit, annak a kartonját betettük három hónap múlvára. Amikor eljött a június, az asszisztens felhívta a beteget, hogy tessék bejönni kontrollra. 10-20 százalék volt, aki nem jött be, a többség viszont készségesen megjelent. A nagy hullámzás megszűnt, és még az átlagos betegszám is javult. Nemrég felhívott, hogy tanácsot kérjen: mi lenne, ha a decemberi mappába nem rakna senkit? Mondtam, hogy szíve joga abba a mappába tenni, amelyikbe akarja. Az a lényeg, hogy ha már kezelte, ne várassa túl sokáig. Került-e eddig ismeretlen iparág a látóteretekbe?– Igen. Ebben az évben lett ügyfelünk egy olyan cég, amelyik a temetés egy különleges formájával foglalkozik: hajós búcsúztatókat rendez, ahol egy szertartás keretében a Dunába helyezik az elhunyt hamvait. Meg kellett találnunk azt a formát, módot, hogy ne legyen morbid a temetésről beszélni. Ilyen témát nem szabad hirdetni sem. Ez nem olyan, hogy adok egy szórólapot: „tessék, hajós temetés”! Ez borzasztó nehéz. Meg kellett találnunk azt a fórumot, ahol méltóságteljesen lehet erről kommunikálni. Látjuk, hogy az emberek utálják a temetőket, nem szeretnek jönni-menni a sírok között. Viszolyognak ettől. Pont ezt a viszolygást kellett feloldanunk, ezért azt mondtuk, „a Duna méltóságával lehet elbúcsúztatni a szerettünket”. Kellett keresnünk egy olyan üzenetet, amivel össze tudtuk hozni a vizet és a temetkezést. A mi életünk is vízzel, a magzatvízzel kezdődik: ha úgy tetszik, vízből jövünk és így vízbe érkezünk.Mi a legfőbb tanácsod 2011-re a cégvezetőknek?– Nagyon sok cég kezdett a kkv-nak szolgáltatni, így rendkívül felhígult a szolgáltatói piac. Azt javaslom, hogy újévi fogadalomként minden jól hangzó, bombasztikus ajánlatot a józan ész tükrével vizsgáljanak meg a cégvezetők. 2011-ben ugyanis nem elképesztő ötletekre, hanem felelős tervezésre és kitartó munkára lesz szükség.

A sikerhez nélkülözhetetlen, hogy a feltaláló együtt dolgozzon a befektetővel, a menedzsmenttel, és ez csak a kölcsönös bizalom, tisztelet, megbecsülés esetén működik. Nekünk, magyaroknak, ebben van a legnagyobb fogyatékosságunk – mondja  Polgárné Májer Ildikó topmenedzser, a ValDeal Innovációs Zrt. elnök-vezérigazgatója.

A drámai mértékűvé váló orvoselvándorlás megállítására zöld­keresztes mozgalom elindítását javasolja a Magyar Rezidens Szövetség. Egy idei felmérés alapján kiderült: a rezidensek 93 százaléka dupla kezdőbérért itthon maradna, és cserébe még a hálapénzről is lemondana.

Csaknem 13 millió forintot „kalapoztak” össze Marx, Engels, Lenin és társaik Mikulás napján a vörös­-iszap-károsultak részére. A „Soha többet! Harmadszor” címmel meghirdetett jótékonysági árverésen ugyanis a KIM megszabadult a kommunizmust idéző relikviáitól.