Az Urmia-tó egy lefolyás nélküli medencében helyezkedik el Irán Kelet- és Nyugat-Azerbajdzsán tartományai között, 1270 méteres tengerszint feletti magasságban, több mint 3000 méteres hegyek ölelésében.

Fogjunk össze és védjük meg közösen az értékeinket! Hit, család, nemzet - a Hetek ezért dolgozik. Állj mellénk te is: hetek.hu/tamogatas

Történelmi csúcspontján az Urmia-tó területe mintegy 5200 négyzetkilométert tett ki, vízgyűjtő területe pedig 51 000 négyzetkilométerre terjedt ki. A tavat 13 állandó folyó és több mint 60 időszakos vízfolyás táplálta. Sekély jellege miatt – átlagos mélysége mindössze 6 méter, maximális mélysége pedig 16 méter volt – a vízmennyiség már kismértékű csökkenése is óriási területeket tett szárazzá a tómederből.

A tó területe azonban az 1960-as évekbeli 5200 négyzetkilométerről 1995-re 4000-re, 2013-ra pedig mindössze 1000 négyzetkilométerre zsugorodott, miközben a vízszintje több mint 7 métert esett. A katasztrófa hátterében összetett tényezők állnak:

Az 1960-as évektől kezdve, majd az 1990-es és 2000-es években felgyorsítva Irán több mint 40 gátat épített az Urmia-tavat tápláló folyókon, hogy a vizet a mezőgazdasági területekre terelje. Emellett Illegális kútforrások is történtek, a gazdálkodók illegális kutak tízezreit fúrták ki, ami a talajvízszint fenntarthatatlan mértékű csökkenéséhez vezetett.

Egy katasztrofális projekt, a 2008-ban befejezett Shahid Kalantari töltésút is súlyosbította a helyzetet, ami drasztikusan kettévágta a tavat, és megakadályozta a víz természetes áramlását és keringését.

Közben pedig a vízgyűjtő terület népessége az 1996-os 6 millióról 2016-ra 7,5 millió fölé nőtt. Ezzel párhuzamosan az átlaghőmérséklet emelkedett, a csapadék és a hegyi hómennyiség csökkent, a szárazságok pedig gyakoribbá és súlyosabbá váltak.

Ahogy a tó mérete drasztikusan lecsökkent, a megmaradt víz sótartalma olyan szintre emelkedett, amit még a szélsőséges körülményeket tűrő élőlények sem bírtak ki. Ez a madárvilág eltűnéséhez és a halászat teljes megsemmisüléséhez vezetett.

A kiszáradt, több mint 4000 négyzetkilométeres tómeder toxikus só- és porviharok forrásává vált, ami tönkretette a környező mezőgazdasági földeket és terményeket, valamint a közeli nagyvárosokban súlyos légzőszervi, bőr- és szembetegségeket okoz a lakosság körében. A tó eltűnésével ráadásul megszűnt a térség természetes klímaszabályozó szerepe is, ami forróbb nyarakat és hidegebb teleket eredményezett.

Az UNESCO és más nemzetközi szervek próbálkoztak a tó megmentésével, csökkenteték a folyókból történő vízkitermelést, visszavonták a vízhasználati jogokat a gazdálkodóktól és átvágták a töltésút egyes szakaszait, hogy megindítsák a vízátfolyást az északi és déli medence között.

Ezek a próbálkozások nem jártak eredménnyel és az Urmia-tó 2025 szeptemberére a NASA műholdfelvételei szerint szinte teljesen kiszáradt. A kutatók becslése szerint, ha a tó kiszáradása véglegessé válik, mintegy 6–15 millió ember kényszerülhet környezeti migrációra a mezőgazdaság összeomlása és a pusztító sóviharok miatt.

2026 elején azonban valóban váratlan fordulat történt a térségben: példátlan esőzések kezdődtek, amelyek lehetővé tették azt is, hogy a feljebb lévő gátakból kiengedjék a biztonsági vízkészletek. Ennek következtében a vízszint hirtelen az elmúlt öt év legmagasabb pontjára ugrott. Azt viszont még korai lenne kijelenteni, hogy ezzel az Urmia-tó megmenekült, mint ahogy arra sincs bizonyíték, hogy a fordulat az eddigi feltételezett mesterségek akadályok megsemmisítésének lenne köszönhető.

Az mindenesetre jó hír az aszály közepette kiszáradni látszó magyarországi folyóknak és tavaknak a szempontjából, hogy bármi is eredményezi, előfordul váratlan és pozitív fordulat, ezt várjuk mi is mindannyian.