A későn jött méltánylásnak része ez a film is. A „brit Schindler”-nek emléket állítani, egy oly embernek a legfontosabb pillanatait filmre vinni, aki több száz gyermeki életet mentett meg, nagyon indokolt; bármilyen is lett a film, a léte jogos, ez nem kérdés.
Ám a vitán felüli emberség előtt főt hajtva, ki kell mondanunk: az Egy élet sajnos nem csatlakozik a legjobb (és persze legdrámaibb) vészkorszak-filmek közé. Egy tisztességes tévéfilm inkább, egyike azoknak, melyeket a rendezője eddig sorra készített. Sem képi világában, sem a történetvezetésben nem ér közel ahhoz, amit a Schindler listájánál átél a néző. És persze nem azért, mert Spielberg klasszikusa már a holokauszt kellős közepén, míg ez a film azt megelőzően, illetve évtizedekkel utána játszódik. Nem a brutális (ám realista) képek sokkhatását, majd a kellő feloldást hiányoljuk – a katarzist kiváltó mechanizmus ettől még tudna működni. Bár az igaz, hogy most is van alkalmunk megható pillanatokat átélni, elsősorban a címszereplőt alakító Sir Anthony Hopkins miatt, aki hozza a tőle elvárható magas szintet. Kevés gesztussal is úgy alakítja az idős Nick Winton meglehetősen szürke hétköznapjait, hogy mi, nézők határozott empátiával viseltetünk a dolgos öregúr iránt a film alatt. Pedig jobbára csak pakolgat a dolgozószobájában, meg számolja a pennyket a konyhaasztalon.
S amikor az adománydobozban kabátgombot talál, nem neheztel, inkább a jellegzetes brit iróniára váltva olyasmit mond, hogy „ez is megtalálja a maga hasznosságát”. És tényleg: a gombot később egy parkolóórába dobja. Ha úgy veszük, jellemzően „angolos” gesztus ez is, a hasznos tettekre indító gyakorlatias életvezetés, most szó szerint aprópénzre váltva. Valami ilyesmiről tűnődik morálisan az utilitarizmus, a 19. századi angolszász világnézet, mely fellelhető Winton motívumaiban, ha ez így kimondva nem is hangzik el.
2024.02.23. (XXVIII/8)
