Jerry Rubin és a chicagói hetek több tagja egy sajtótájékoztatón 1970-ben.(Fotó: AP)
A chicagói 7-ek tárgyalása című mozi rejtélyes okból éppen most, kevéssel a választási nap előtt debütált a Netflixen. Az ellenszenvesre vett elnyomó konzervatívok kontra demokrata szabadsághősök párviadalát egy 1968-as történet keresztmetszetén át hozza elénk a film, ezt pedig nem szájbarágósan, sőt helyenként magas szakmai színvonalon teszi – ami a film eszköztárát illeti. Az üzenet egy baloldali fordulatot sürget, ez annyira világos, hogy nézőként (ha lenne rá jogunk) máris sietnénk odaátra, hogy leadjuk voksunkat az urnánknál. Persze nem feltétlenül úgy, ahogy a film készítői várják…
A film egyértelműen baloldali fordulatot sürget.
De nem is a kívülállót – sem az elkötelezett amerikai szavazót – célozza ez a film, hanem az ingadozók táborát. Rájuk akár hatással is lehet. Tény, hogy a kiváló jellemábrázoló vénával megáldott, nagyszerű párbeszédeket kreáló forgatókönyvíró, Aaron Sorkin (Az elnök emberei, Közösségi háló, Elit játszma) rendezőként sem csorba nagykanállal nyomja le torkunkon a „progresszív” üzenetet – e jelző az Államokban a „liberális” szinonimája – hanem vonzóan csomagolja. Így a
termék (mint bírósági film) szinte hibátlan. Viszont kár, hogy ennyire kiszolgál egy konkrét politikai helyzetet, amit talán nem egy film kellene, hogy befolyásoljon (lásd keretes cikkünket), inkább a vegytiszta, racionális érvek. Na persze, majd felébredsz; szól be ilyenkor magának az ember, mert tudja, hogy döntéseink zöme érzelmi alapon, jobb esetben intuíció alapján történik. És nem a józan ész diktál.
2020.10.30. (XXIV/44)
