A 20. század első felében szerte az országban beszéltek az emberek olyan "hívőkről" – nazarénusokról, baptistákról, szombatistákról, adventistákról, metodistákról –, majd az első világháború után olyan "reszketősökről", azaz pünkösdiekről is, akik erkölcsi tartásukkal, hitükkel és szokatlan gondolkodásmódjukkal nagyon elütöttek a szegény, megnyomorított magyar parasztságtól. A Nyugat első nemzedékéből Móricz Zsigmond, Kodolányi János, Juhász Gyula, Sinka István, Tamási Áron, Tömörkény István, sőt korábban két arisztokrata szerző, Eötvös Károly és Justh Zsigmond is mind kapcsolatba kerültek a különféle ébredési mozgalmakkal és szépirodalmi alkotásaikban teret adtak a témának.
A krisztusi hit a magyar irodalmi kánonba csak szórványosan került be – annak ellenére, hogy jelentéktelen falvakban is ekkorra már hat-nyolc különféle hitvalló protestáns gyülekezet működött. A pesti irodalmi körök, azaz olyan urbánus szerzők, mint Ignotus, Ady, Babits vagy Kosztolányi figyelmét elkerülte a jelenség, hiszen ők a Párizsból jövő városi irodalom tanulmányozásában és követésében látták a magyar irodalom megújulásának esélyét. Összeállításunkban néhány olyan gyöngyszemet mutatunk be, amely a vidéki Magyarország képéhez tartozó egykori "parasztapostoloknak" kíván emléket állítani.
