Rendőrségi megfigyelőkocsi a leedsi belvárosban. Forró nyomon Fotó: Reuters
A dátum – 2001 – sokatmondó: akkor még nem volt iraki, sőt afganisztáni háború sem, a szakemberek mégis arra figyelmeztettek, hogy Európa, s benne London, a multikulturalizmus egyik fellegvára veszélyben van. Hiába tűnik ez a megállapítás elcsépeltnek, mégsem lehet elégszer leírni, legalábbis addig nem, amíg az emberek jelentős részének a memóriája erősen szelektív, és ahogyan a madridi merényletek esetében, úgy most is makacsul összekeverik az okot és az ürügyet. Az ürügy lehet az iraki háború, az ok azonban más, sokkal mélyebb. A World Trade Center és a Pentagon elleni támadásokat nemhogy nem előzte meg semmilyen, a terroristák lelkivilágát felzaklató amerikai agresszió, hanem éppen ellenkezőleg, az Egyesült Államok boszniai és koszovói muzulmánokat mentett meg a további népirtástól, és Bush elnöksége első kilenc hónapjában gyakorlatilag semmilyen külpolitikát nem folytatott.
Az emberi gondolkodás azonban valamiért nem képes kilépni a büntetés-jutalmazás ideájának bűvköréből, s nem képes felismerni, hogy a terrorizmus, és a mögötte álló totalitárius ideológia nem tanító néni, aki a jó lurkónak piros, a rossznak fekete pontot ad. Igen, a terroristák is büntetnek, de ez nem jelenti azt, hogy az általuk megbüntetett ország tényleg bűnt követett el, és igen, néha jutalmaznak – de akkor jaj a megjutalmazottnak.
Az a tény, hogy a terroristák gyűlölik a nyugati demokráciát, életformát és ezért büntetnek, nem jelenti azt, hogy ez az életforma tényleg rossz, az pedig, hogy jutalmaznak, nem jelent mást, mint ideiglenes haladékot. Egyszer?bben fogalmazva, nem azért nem Párizsban, vagy újra Madridban robbant a bomba, mert "jól viselkedtek", hanem mert jelen pillanatban az élesen Amerika- és Izrael-ellenes Chirac-politika, vagy az elképesztően opportunista Zapatero kevésbé veszélyes a terroristák céljaira, mert nem harcolnak, míg azok, akik felvették a harcot a vallási intolerancia ellen, a frontvonalon állnak. De ne legyenek illúzióink: ha elfogynak a harcolók, az opportunisták következnek.
Nem lehet azt sem eleget leírni, hogy a következő célpont bármi lehet. Otto Schilly nyíltan kimondta, fél, hogy valamely német nagyváros lehet a következő; a francia védelmi miniszter attól tart, hogy Franciaországban kerül sor merényletre. Irakban éppúgy elrabolhatnak franciákat (miként ez meg is történt), mint amerikaiakat, éppúgy megfenyegették Franciaországot, mint Angliát, függetlenül attól, hogyan vélekedtek az iraki háborúról. Ürügy mindig akad, szélsőséges imámok kiutasítására, nemszeretem filmrendezőkre, osztálytermekben kifüggesztett keresztekre ugyanúgy lehet hivatkozni.
Egy régebbi üzenetében bin Laden is azért tartotta büntetésre méltónak Nagy-Britanniát, mert az aktívan részt vett az utolsó kalifátus (az Oszmán Birodalom) megszüntetésében. A történelemben számtalan olyan eseményt lehet találni, amire hivatkozva újabb és újabb merényletekre lehet felbujtani az imámok által feltüzelt fanatikusokat – az arab hódítókat 732-ben Párizs alatt megállító poitiers-i ütközettől a reconquistán át Buda visszafoglalásáig. Ha elfogadjuk, hogy Izrael léte, az iraki háború elegendő jogcím egy merénylet elkövetésére, de legalábbis "érthető" a merénylő "felháborodása", akkor azt is el kell fogadni, hogy a fenti események is joggal sérthetik a dicső múltban élő iszlámista fanatikusok lelkivilágát. Legalábbis addig kell újra és újra leírni, amíg tartja magát a nézet, hogy a terrorizmus megszüntetendő okai az izraeli–palesztin viszály, és a "harmadik világ" nyomora.
Az a mánia, hogy egyes elemzők minden merénylet után előrángatják Izraelt hivatkozási alapként (még akkor is, ha a merénylet Indonéziában élő keresztények ellen irányul) éppen most, a londoni merénylet után már az irracionalitás határait is túllépte. Az többé-kevésbé megszokott, hogy a sajtóban is rendíthetetlenül tartja magát az a nézet, hogy a nyugati és az iszlám világ szelíd kiscicaként dorombolna egymás mellett Izrael nélkül, és az is, hogy komoly emberek nem gondolják végig Európa és a Közel-Kelet középkori történelmét, és tagadják, hogy nem Izrael a bajok okozója, hanem a Közel-Kelet általános problémáiból következik Izrael gyűlölete. Az sem meglepő, hogy a sajtó (itt nem részletezendő, de a legváltozatosabb okokból) rendszerint Izrael kárára téved, gyakran hallgat el információkat, vagy formálja azokat a saját szájíze szerint. Az AP amerikai hírügynökség legújabb akciója azonban minden képzeletet felülmúlt – mikor Tony Blair nem azt nevezte meg a londoni merénylet okaként, amit szerintük meg kellett volna neveznie, akkor egyszerűen kijavították. Majd az AP megmondja, hogy mit akart mondani a brit miniszterelnök, és ezzel a lépéssel egyszersmind úgy döntött a hírügynökség, ők nem elégszenek meg azzal, hogy közlik a híreket, csinálni is szeretnék azokat.
A lavinát a BBC szombati interjúja indította el, amelyben Blair a következőt nyilatkozta: "Létfontosságú foglalkozni a terrorizmus mögött meghúzódó problémákkal, így a nélkülözéssel, a demokrácia hiányával, valamint az elhúzódó közel-keleti válsággal." Az AP szerint (és több száz újság, hírügynökség, tv-híradó, közöttük az MTI szerint, amelyek az AP anyagaival dolgoznak) a miniszterelnök így folytatta: "Ennek egyik eszköze a különböző vallású népek közötti egyetértés fokozása, a Közel-Keleten élők segítése abban, hogy rátaláljanak a demokráciához vezető útra, az izraeli–palesztin viszály csillapítása."
A palesztin szóvivő, Szaeb Erakat elégedetten nyilatkozta, hogy Blair rátapintott a valóságra, és megdicsérte azért, ahogyan a régió problémáinak kezeléséről beszélt. A Yediot Achronot izraeli napilap ezzel szemben hibásnak minősítette Blair szavait, amelyekben összekötötte az izraeli–palesztin kérdést a londoni merénylettel.
Pontosabban az AP szavait minősítette hibásnak, vagy ha úgy tetszik, a hírügynökség vágyálmát arról, hogyan kellett volna Blairnek értelmeznie a történteket. Ugyanis a Honest Reporting cím? internetes portál (amely egyébként már több, köztük néhány az AP-hez kapcsolható pontatlanságot, csúsztatást elemzett) beszámol arról, hogy többen is jelezték, hogy a BBC-interjúban nem hangzott el az AP által idézett utalás. Helyette – írja július 11-én Seres László a Hírszerző cím? internetes újságban – Blair azt mondta, hogy foglalkozni kell "a Közel-Kelet néhány kritikus témájával". A "néhány kritikus" téma elég tág fogalom, és nem egyetlen problémára utal, és az AP módszere akkor is elfogadhatatlan, ha máskor, más összefüggésben Blair tényleg úgy vélekedik, hogy az izraeli–palesztin konfliktus a terrorizmus kiváltó oka. Az AP később helyesbített, de az eddigi tapasztalatok szerint valószínűleg már későn. A HonestReporting felteszi a kérdést: mi késztette erre a kozmetikázásra a hírügynökséget – de a választ ránk bízza.
Ezzel párhuzamosan ismertet egy másik esetet is – hogyan tűnik el hirtelen Izrael minden diskurzusból, amelynek az a témája, hogy az elmúlt években mely országok estek áldozatául a terrorizmusnak. A legolvasottabb brit lap, a The Sun a londoni támadások után közölt egy terrorizmustérképet azon országokról, ahol az iszlámista terroristák merényleteket hajtottak végre. A lap talán úgy gondolja, hogy ezer izraeli az elmúlt tíz évben kollektív hisztéria áldozata lett, vagy nem számítanak áldozatnak, ugyanis Izrael lemaradt a térképről. Ugyanakkor a BBC, amely az Izraelben elkövetett merényleteknél egyszer sem ejtette ki a "terrorista" szót (az eddig csak az IRA tagjainak járt), most hirtelen rájött, hogy az Oxford Dictionary tartalmazza ezt a kifejezést.
Ami a béketábor másik kedvenc okát, a "harmadik világ nyomorát" illeti, szimbolikus szempontból mindenképpen jelentősége van annak a ténynek, hogy a merényletre éppen a G8-találkozó alatt került sor. Valószínűleg a terroristák számára az időpont kiválasztásában nem a csúcstalálkozó volt a döntő momentum, de valamennyire hozzájárult döntésükhöz. Jelentős rendvédelmi erőket kellett átcsoportosítani Skóciába, ami London biztonságát meggyengítette. Nem elhanyagolható az a cinizmus sem, hogy miközben a nyolcak az afrikai államok adósságának elengedéséről, és a harmadik világnak nyújtandó segítségről tárgyalnak, a terroristák úgy követhetik el a merényletet, hogy utána csak kevés ember gondolkodik el azon, hogy vajon mi szükség van akkor is merényletekre, amikor a világ vezetői éppen az "okokat" szüntetik. Az a mítosz, hogy a terroristákat a racionalitás, a gazdasági okok, a nyomor vezérlik, él és élni fog, akkor is, ha minden tény megcáfolja.
Ezért a hivatásos tüntetők a G8-ak és a globalizáció ellen tüntettek Skóciában és nem a terrorglobalizáció és a terrorizmust finanszírozó államok ellen. A randalírozó csőcseléknek egyetlen kifogása sem volt a londoni merénylet ellen, és egyszer sem jutott eszükbe, hogy az arab világ gondjainak megoldását a mesésen gazdag olajsejkektől követeljék. Ugyanez a mechanizmus működik az afrikai adósságok elengedésével kapcsolatban is – arról senki sem szeret beszélni, hogy a dúsgazdag afrikai vezetőknek mit kellene tenniük, holott hiába minden megakoncert és megagesztus, hiába minden megabevétel, ha az nem jut el a szenvedőkhöz. Nagyon úgy tűnik, hogy ezután sem fog. Az adósságok elengedése, az Afrikáért megtartott koncert persze akkor is szép gesztus, ha a tüntetők többsége nem tudja, hogy a hiányzó összeget az ő német (francia, belga stb.) jóléti ellátásának csökkentésével, és adójának növelésével fogják pótolni.
Csakhogy néhány erőtlen fogadkozáson túl ("össze kell kötni a segélyeket a korrupció elleni harccal"), minden marad a régiben, mert a korrupció elleni harcot valószínűleg ezután sem fogják ellenőrizni. A segélyekkel nem jár együtt a szegénységből élő hatalmas ENSZ-apparátus, és egyéb segélyszervezetek vízfejének felszámolása, és nem feltétele annak biztosítása, hogy a pénz ne fegyverekre, hadurak és diktátorok számlájára menjen, hanem a gazdasági struktúra kiépítésére. Vagyis minden jó szándék ellenére a koncertek szervezőinek sikerült kikényszeríteniük, hogy újabb hatalmas összegeket öntsenek a feneketlen zsákba, és az átgondolatlan adakozásnak köszönhetően továbbra is fennmaradjon a nyomor.
A G8 pedig nemcsak átvette ezt a szegénységet generáló álhumanizmust, de megfejelte azzal, hogy tett egy gesztust a terrorizmusnak is. Azzal, hogy a merényletek másnapján hárommilliárd dollárt ajánlottak fel a Palesztin Hatóságnak, azt üzenték, hogy a terror kifizetődő, minden robbantás után pénzjutalom jár, azaz hajlandók elfogadni az AP álláspontját, miszerint a terrorizmus oka az izraeli–palesztin konfliktus. Az Iszlám Dzsihád vette is az üzenetet: három napja négy ember halálát okozta Netanyán, mintegy jelezve, hogy ő sem szeretne kimaradni az osztozkodásból. Egy ilyen felajánlás nemcsak üzenettartalma miatt veszélyes, hanem azért is, mert ahogyan az afrikai országoknak sem szabták feltételül a segélyek megfelelő felhasználását, úgy a palesztinoknak sem. Az elmúlt tíz évben – egy főre lebontva – a palesztinok kapták a legtöbb segélyt, ennek ellenére a munkanélküliség ötven százalékos, és semmiféle gazdasági struktúra sem létezik – még nyomaiban sem. Lehet találgatni, hogy mire költötték a hatalmas pénzösszegeket, és hogy mi lesz a sorsuk a jövőben.
A terroristák persze nagyon jól tudják a választ. Tudják azt is, hogy egy merénylettel nemcsak szenvedést okoznak, nemcsak megfélemlítik azt, akit lehet, de rögtön felszítják az Izrael-ellenes hangokat, és jól is keresnek. Minden merénylet után számíthatnak arra, hogy megszólal a görög kórus: "a terrorizmus oka a globalizáció miatti nyomor", és a Nyugat fizet, mint a katonatiszt. És a görög kórus akkor is ezt a refrént fújná, ha saját szemeivel látná, amint ezt a közhelyet olvasva egy dúsgazdag olajsejk vagy imám elégedetten hátradől, kinyitja az új segélyből ráeső dollármilliókat tartalmazó aktatáskát, majd kiadja az utasítást h? emberének: "Menj, és gyilkolj tovább, mert pénzre van szükségünk a hitetlenek elleni harchoz!" És miközben a békeaktivisták velük paroláznak, addig elkeseredett és erkölcsileg magukra hagyott irakiak próbálnak életben maradni két merénylet között, és elkeseredett és erkölcsileg magukra hagyott irakiak, irániak, egyiptomiak, palesztinok próbálnak egy élhető, a Nyugattal és Izraellel békében élő iszlám világért harcolni.
2005. 07. 15. (IX/28)
