A Mahdi és Isza (azaz a muszlim Jézus, a kép hátterében) legyőzik a Daddzsalt, vagyis az Antikrisztust.(Forrás: Khalili Collections / Wikimedia Commons)
A muszlimok számára az elsődleges forrás természetesen a Korán; ez a szunniták és síiták közös nevezője. Ám az iszlám legfőbb szent könyve viszonylag keveset nyilatkozik a világvégéről. Semmiképp nem található benne olyan szisztematikus prófétai tartalom, mint a zsidó prófétáknál vagy az Újszövetség egyes szerzőinél. A fontos részleteket tehát az iszlám hagyományok szerteágazó dzsungeléből kell kinyernünk, amely irányzatonként eltérő forráselemzést igényel. A síiták például más szerzők és források alapján fogadják el a Szunnát, nem követik a szunniták által széles körben bevett hádíszokat. Emiatt a két fő iszlám ágazatnak eltérő várakozásai vannak az apokalipszist illetően.
Bár az iszlám eszkatológiának megvannak a maga hagyományos forrásai, valójában elsősorban az iszlám nagy történelmi krízisei (például a keresztes hadjáratok, a mongol invázió vagy éppen Andalúzia spanyol visszahódítása) idején lángolt fel a világvégevárás. Ráadásul, ahogy a szakirodalom is rámutat, a közelmúltig az apokaliptikus elképzelések inkább a népi babonák, mintsem a teológiai tanok körébe tartoztak.
Elsősorban az 1979-es év eseményei indították el a modern apokaliptikus hullámot. Ennek a Közel-Keletet gyökeresen átformáló évnek az elején megvalósult Iránban az iszlamista fordulat, és létrejött az Iszlám Köztársaság. Az évet két drasztikus esemény zárta: egyrészt egy iszlamista fegyveres csoport a Mahdi megjelenésére hivatkozva elfoglalta a mekkai Nagymecsetet, másrészt a Szovjetunió lerohanta Afganisztánt, ami elindította a „nemzetközi dzsihád” erőinek gyülekezését a „hitetlenség elleni harcra”.
2026.05.15. (XXX/20)
