hetilap

Hetek hetilap vásárlás
Hova vezet az LMBTQ-jogok feltétel nélküli támogatása?
Nincs arany középút
Hova vezet az LMBTQ-jogok feltétel nélküli támogatása?

Fotó: Shutterstock / PuzzlePix

2022. 01. 13.
Vannak dolgok, amik természetüknél fogva kizárják egymást: a víz eloltja a tüzet, a vas a cseréppel nem vegyíthető, a transzmozgalom radikális követelései felülírják a nők alapvető jogait. Aki konzervatívként vagy keresztényként a melegházasságért küzd, szükségszerűen ellentmondásba kerül majd saját világnézetével.

„Nem lesz több pride, ha végre mi is házasodhatunk és lehetnek gyerekeink! Jogegyenlőséget akarunk, nem többletjogokat.”

„Melegházasság, árvák örökbefogadása – ez mindenkinek jó, senkitől nem vesz el semmit. A transztéma, a kötelező névmáshasználat, meg a genderfluiditás – na, az már túlzás, ahogy a meleg Mikulás is. Ne legyen Szűzmária sem transznemű, és a gyerekeket nem kell drag queenekkel érzékenyíteni. De egyébként mindenben támogatom az LMBTQ-közösséget!”

Gyakran elhangzó vélemények magyar közéleti személyektől, akik progresszívek, de „egy ponton túl azért mégsem annyira”. Akik akár kereszténynek, hívőnek vallják magukat, emellett támogatják a melegházasságot, de nem szeretnék elsajátítani a politikai újbeszélt, és a woke identitáspolitikát sem érzik magukénak.

„Miért nem lehet valami arany középutat találni?

– teszik fel a kérdést. – Éljünk továbbra is úgy, ahogy eddig, de teremtsük meg mindenkinek a lehetőséget arra, hogy házasságban éljen, gyerekei legyenek. Mi ezzel a baj?”

Az, hogy olyan nagymértékű fogalmi, alapjogi és szemléletbeli változásra lenne mindehhez szükség, ami gyökeresen átformálná a társadalmunk normarendszerét.

Fotó: Shutterstock / PuzzlePix
(Fotó: Shutterstock / PuzzlePix)

A melegházassághoz újra kell definiálnunk, mit tekintünk házasságnak: ha nem egy férfi és egy nő potenciálisan gyermekeket világra hozó kapcsolata az alap, akkor joggal merül fel a kérdés: miért ne köthetne kettőnél több személy is házasságot egymással? Ki és milyen alapon mondja azt, hogy két férfi összeházasodhat egymással, de három nem?

 Az azonos neműek gyermekvállalása kapcsán az apa, az anya és a család fogalmát és határait kell olyan mértékben kitágítanunk, hogy az képes legyen csaknem minden formációt befogadni. A transzjogok mentén hasonló folyamatok zajlanak le annak meghatározása során, hogy ki a férfi és ki a nő. Ha pedig bárki lehet nő, aki nőnek érzi magát, akkor a definíció kiüresedik és használhatatlanná válik, elveszti a konszenzusteremtő erejét és a valósággal való kapcsolatát is.

Ezeket a folyamatokat az önmagában is ellentmondásos genderelmélet(ek) mentén tudjuk leginkább megérteni, ez jelöli ki a fentebb bemutatott fogalmi változások keretét is. A genderelmélet egyik fő alapját a posztmodern filozófiai megközelítés adja, ami szerint a valóság és az igazság nem megismerhető, sőt nem is létező dolgok. Vagyis nincs egy használható, érvényes mérce jó vagy rossz, igaz vagy hamis megkülönböztetéséhez, mert minden relatív és változékony.

Hogy azok is tisztán lássák, hogyan jelenik meg a mainstream genderelmélet a gyakorlatban, akik nem mélyedtek el az identitáskérdések rejtelmeiben, álljon itt néhány hétköznapi, mindenkit érintő példa:

Aki férfi és női nemben gondolkozik, az új ideológia szerint bigott, ugyanis sokkal több gendert kellene számon tartanunk, sőt: szerintük a biológiai nem is egy spektrum.

Ha valaki úgy véli, a férfiak és a nők közötti eltéréseknek biológiai oka is van, nem csak szocializációs-környezeti, az „biologizál”, ami „politikailag korrekt nyelven” egyfajta rasszizmusnak felel meg.

Ha úgy gondolod, hogy jobb, ha egy gyereknek van anyja és apja is, kirekesztő vagy. A mainstream szerint a nemi szerepek átjárhatóak, a szülőség teljesen függetleníthető a nemi szerepektől és attól, hogy egy férfi nem nő, és egy nő nem férfi.  A szülőség olyan absztrakt fogalmakra bontható, mint szeretet, figyelem, kötődés, ennélfogva a szülők száma is lehet több kettőnél. (Megint csak nem lázálom, érdemes követni az új német kormány javaslatait ebben a témában).

Ha zavarna, hogy az uszodában pénisszel rendelkező, magát nőként meghatározó transznőkkel öltözne együtt a kamaszlányod, feleséged, vagy ha nő vagy, te magad, transzfób vagy.

A nők védett helyeinek (mosdó, öltöző), valamint a női spor­toknak a  megőrzését követelni szintén diszkriminatív.

Lehetne még hosszan folytatni a sort. Évek óta oktatják ezeket a gondolatokat az amerikai és más nyugati egyetemeken, sőt egyre inkább itthon is. Ezt írják bele a gyerekeknek szóló szexedukációs tananyagba, ezt jelenítik meg a filmeken, ez ömlik a közösségi platformokról.

Mi az a gendersemleges nevelés és mi a baj vele?

A jogegyenlőség (melegházasság, azonos neműek gyerekvállalása) új definíciókat igényel. A gendert, szexualitást, családot érintő új fogalmakat és normákat természetesen gyakorlatba is kell ültetni és tovább kell valahogyan adni a következő generációnak, legalábbis a gender hívei szerint. Ennek útja a gendersemleges gyereknevelés, ahogy a különféle érzékenyítő programok is.

Nem azzal van a baj, ha a gyerekek hallanak arról, hogy vannak olyan személyek, akik nem érzik jól magukat abban a nemi identitásban, ami a biológiai nemükkel egybeesik, vagy hogy vannak, akik a saját nemükhöz vonzódnak. A probléma (többek között) az, hogy a genderalapú érzékenyítés elveszi azt a biztos pontot, ami segíti a nemi identitás kialakulását: a biológia jelentőségét. Azt hirdeti, hogy a nemünk változtatható, és változhat is, hogy nem lehetünk biztosak abban, hogy fiúnak vagy lánynak születtünk-e, sőt nem is kell biztosnak lennünk ebben, és eleve nem is két nemben kellene gondolkodnunk.

Azok a generációk, akik érettségüknél fogva már szilárd identitásúak, el sem tudják talán képzelni, milyen lesz majd úgy felnőni, hogy az eleve rohamosan változó világban az sem lesz már origó, hogy ki a férfi és ki a nő. Eddigi legjobb tudá­sunk szerint a nemi identitás a biológiai adottságaink és a környezeti hatások (nevelés, kultúra) eredőjeként egy folyamat során alakul, majd egy ponton megszilárdul, méghozzá az emberek igen jelentős hányadánál olyan módon, hogy a biológiai nem és a nemi identitás összhangba kerül egymással.

Egy hároméves nemi identitása még nem stabil. Számtalan olyan helyzet van, amikor egy kisfiú felpróbálva anyja cipőjét megkérdi, hogy most akkor ő is lány-e.

Vagy felteszi a kérdést: Én mindig fiú leszek, vagy majd egyszer belőlem is anyuka lesz? Ezek a kérdések és az azokra adott szülői/nevelői válaszok meghatározóak! Egyáltalán nem mindegy, hogy milyen módon reagálunk ezekben a helyzetekben. Óvodáskor végére értik meg a gyerekek, hogy a nemi identitásuk nem változik meg attól, hogy az ellenkező nem ruhájába bújnak, vagy mondjuk kisminkelik magukat.

 A gendersemleges gyereknevelés nem azt jelenti, amit Magyarországon általában gondolnak róla: nem annyit tesz, hogy hagyjuk a fiúkat is babázni, a lányokat autózni. Ez volna a normális gyereknevelés, amire mindenkit bátorítunk. A legtöbb szülő ösztönösen tudja, hogy a nemi identitás kifejezésében és megélésében van egy nagyfokú (de nem végtelen) rugalmasság, és hagyja, hogy a gyerekei szabadon válasszanak számos tevékenység közül.

A gendersemleges gyereknevelés ennél radikálisabb. Alapelve, hogy „genderkreatív” módon neveljük a gyerekeket, olyannyira, hogy akár teljesen elvonatkoztatunk a biológiai nemtől, semleges nevet választunk, tudatosan olyan ruhákat, játékokat adunk neki, amik nem illeszkednek a klasszikus fiú-lány sztereo­típiákba, és nem fiúként vagy lányként tekintünk a gyerekünkre a születésétől fogva, hanem azt várjuk, hogy majd kialakul, hogy ő a genderspektrumon hol helyezkedik el. (Vannak, akik a nagyszülőknek sem árulják el, hogy fiú- vagy lányunokájuk született.)

Paradox módon, abban a pillanatban, ahogy elvesszük a biológiai valóság meghatározó (ha nem is determinisztikus) erejét a képletből, maradnak a végtelenül leegyszerűsítő sztereotípiák: az a lány, aki rajzolni és babázni szeret és rózsaszín ruhákat hord… Próbáljuk meg definiálni, mi a nő és mi a férfi, ha nem számítanak a testi tényezők: pillanatokon belül a leg­blődebb sztereotípiák mentén beszélünk majd a témáról, mivel alig marad más támpontunk annak meghatározására, ki a férfi és ki a nő.

Fotó: Shutterstock / PuzzlePix
A posztmodern szemlélet szerint nincsenek határok, minden fluid – 
a nemi hovatartozás is. (Fotó: Shutterstock / PuzzlePix)

„Senki sem lesz attól transz, hogy érzékenyítőórákon vesz részt!”

Hallom a tipikus érveket: senki sem lesz attól transz, hogy egyszer hall erről az iskolában. Attól valóban nem, de ha egy egész generációt nevelünk fel a fenti elvek szerint, annak a nagyobb tolerancián túl várhatóan más hatása is lesz, ugyanis a híresztelésekkel ellentétben az identitásunk nagyon is érzékeny a társadalmi változásokra. Míg a teljes felnőtt amerikai népesség kb. 5 százaléka vallja magát nem heteroszexuálisnak, az 1997–2002 születettek körében 6-ból 1 személy queernek tartja magát. A nemi szerep diszfóriával diagnosztizált gyerekek száma az elmúlt években 4000 százalékkal nőtt az USA-ban. Mitől ez a nagymértékű változás, és miért csak a fiatalokat érinti? Ha tudományos elfogulatlansággal vizsgálnánk a kérdést, a lehetséges magyarázatok között ott kellene lennie a kultúra hatásának, a normák változásának, a társas nyomásnak is – a már ismert feltételezések mellett, miszerint csak azért nő az arány, mert végre szabadon vállalhatják az identitásukat a kisebbséghez tartozók.

A genderfluiditást támogató nevelési mód persze a többségnél nem fog transzneműségben megnyilvánulni – a biológia mégiscsak egy erős ütőkártya.

De vajon mennyi felesleges szorongáshoz, személyiségfejlődési problémához járul majd hozzá ez az új trend? Véleményünk szerint nagyon sokhoz. Hogyan fog ez hatni a gyerekek 99 százalékára, akikben eddig semmilyen nyugtalanító kérdés nem merült fel a saját nemi identitásuk kapcsán? És vajon valóban segíti-e ez a drasztikus szemléletváltás a nemi szerep diszfóriával diagnosztizált gyerekeket, amikor tudjuk, hogy az ő csoportjuk közel 80 százaléka spontán „kinőtte” a diszfóriát a korábbi terápiás támogatás mellett is? Az aktivisták az ő érdekükre hivatkozva kardoskodnak azért, hogy gyökeresen változtassuk meg ezen a téren a gondolkodásmódunkat, sőt a jogszabályokat is, ám egyáltalán nem magától értetődő, hogy nekik ez jelenti majd a tényleges segítséget.

A szabadság diktatúrája felé?

A felvilágosult, liberális gondolkodó, aki melegházasságot és transzjogokat akar, meg fogja kapni a nyelvi őrületet, a kötelezően előírt névmáshasználatot, a meleg Mikulást, a drag queen ovis mesedélutánokat, és a különböző fétisek normalizálását is. Nem kérte, de megkapja a teljes csomagot, és ha ez ellen szót emel majd a szabad világban, bónuszként jár mellé a kirekesztő, ilyen-olyanfób címke is: arra a sorsra jut, mint J. K. Rowling vagy Richard Dawkins, esetleg Steven Pinker. Milyen ironikus: a feminista és az ateista írókat, tudósokat nem a konzervatív, vallásos fanatikusok ültetik kispadra, hanem az igazság bajnokai, az elnyomottak védelmezői. Azok, akik a korábbi metanarratívákat kárhoztatva valójában maguk is egy újat hoznak létre, és szinte vallásos hittel védik azt.

Ezek nem kivételek, nem is pusztán túlkapások, hanem a rendszerbe kódolt logikus, el nem kerülhető következmények, amik idővel megtörténnek, mert a gépezet így működik.

Azok, akik a tradicionális vagy modern paradigma keretein belül gondolkodva küzdenek genderkérdésekben a progresszívek oldalán, nem értik, hogy egy olyan eszmerendszer mellett kardoskodnak, ami előbb vagy utóbb kihúzza a lábuk alól a talajt és korlátozza azokat a klasszikus alapjogokat is, amikre a küzdelem során hivatkoztak. Ha nincs valóság, igazság, csak valóságok és igazságok, vélemények, élmények és látásmódok, ahogy azt a posztmodern paradigma állítja, akkor az elvek és határok is önkényesek. Ha egyszer el

lehetett mozdítani a határt, akárhányszor el lehet. És garantált, hogy mindig lesznek olyanok, akik még egy picit arrébb húznák fel a jelképes kerítést. Ennek elfogadásához még csak képzelőerő sem kell, elég vigyázó szemünket Brüsszelre, Londonra vagy Berlinre vetnünk. Ha posztmodern, strukturalista gondolatokra, szubjektív érzésekre alapozva hozunk törvényeket, átlépünk egy olyan Rubicont, ahonnan nem lesz visszaút.

Hetek Univerzum
Nemzeti Média - és Hírközlési Hatóság, 1525 Budapest, Pf. 75. | +36 1 457 7100 (telefon) | +36 1 356 5520 (fax) | [email protected] | www.nmhh.hu
Alapító-főszerkesztő: Németh Sándor - Founder Editor in Chief: Németh Sándor. Kérdéseit, észrevételeit kérjük írja meg címünkre: [email protected] - The photos contained in the AP photo service may not be published and redistributed without the prior written authority of the Associated Press. All Rights Reserved. - Az AP fotószolgálat fotóit nem lehet leközölni vagy újrafelhasználni az AP előzetes írásbeli felhatalmazása nélkül! Copyright The Associated Press - minden jog fenntartva!