Nem kell összeesküvés-elméleteket gyártani ahhoz, hogy gyanakodni kezdjünk: szokatlan, szinte már ítéletszerű csapások érik a Földet. 2010 első felében a haiti katasztrófától kezdve a chilei földrengésen át szinte az összes földrészen pusztító természeti csapásokig már nagyobb megpróbáltatások érték bolygónkat, mint korábban több év alatt együttvéve. És úgy tűnik, még nincs vége.

Miután az újságok címlapjáról lekerültek az árvízi beszámolók, az átlagos hírfogyasztónak olyan érzete támadhat, mintha a hazánkat sújtó csapássorozat véget ért volna. A súlyos károk számbavétele mellett azonban az árvízi védekezés még továbbra is tart – igaz, kisebb intenzitással. Ezenkívül a rekordmennyiségű csapadék – benne jéggel, sőt, békákkal – régen nem tapasztalt pusztítást végzett az ország több térségében is.

Az árvizek nemcsak anyagi, hanem lelki károkat is okoztak, ezért az életmentésben pszichológusok is részt vettek. Dr. Fischer Miklós, az Országos Katasztrófavédelem önkéntesekből álló csoportja, a Krízis Intervenciós Team tagjaként nyújtott segítséget a bajbajutottaknak.

Arini – Magyarfalu. Közel ezerfős színmagyar település Bákóban, a Szeret folyó túlpartján, magas hegyek és fennsíkok közzé bújtatva. Csángók lakják, akik magyarul szólnak, értenek, álmodnak, mesélnek, énekelnek. Komáromi Rebeka tős-gyökeres budai lány, tíz hónapja jött ide tanítani, a boldogság és a megelégedés az arcára van írva. Az ő története következik most.

Ha 2010-ben Magyarországon „zsidókérdés” létezhet, annak több oka, és így több magyarázata van. Ezek közül csak a zsidókérdés és a történelemismeret összefüggésével szeretnék foglalkozni.A 20. század fordulója körül állapította meg egy francia szociológus, hogy a „múlt társadalmi konstrukció”. Ezt a felismerést semmi sem illusztrálja jobban, mint a zsidókra vonatkozó történelemismeret, illetve annak alapvető hiányossága Magyarországon. Habár a zsidók alapvető történelmi szerepe Magyarország átalakulásában és újrafelemelkedésében döntően a 19. század első kétharmadára esik, az utána következő évtizedekben sem volt elhanyagolható az, amit létrehoztak: a gabonakereskedők egy része megteremtette a legnagyobb magyar iparágat, a malom­-ipart. Így gabona helyett már lisztet exportálhattak egész Európába, de még Dél-Amerikába is. Másik részük életre hívta a bankok és takarékpénztárak hálózatát, vagyis a magyar hitelrendszert, a további iparosítás (élelmiszeripar, közlekedési eszközöket gyártó ipar, fém-, vegyi és villamossági ipar stb.) elengedhetetlen feltételét. Az iparosítás mellett jelentékenyen hozzájárultak a magyar polgári kultúra kifejlődéséhez is. Hogyan lehet azonban, hogy sokan mit sem tudnak erről? Úgy, hogy a történelem, a múlt nem az, ami megtörtént, hanem az, amire a társadalom emlékezni akar. És amire emlékezni akar, azt kiemeli, kidomborítja, amire pedig nem, azt a feledés enyészetének engedi át. A történettudomány pedig „tiszteletben tartja” a társadalmi szándékot, nem szívesen helyezkedik szembe vele. Így jön létre a történelmi múlt mint társadalmi konstrukció.A zsidókkal kapcsolatban a magyar társadalomnak mintha ez lett volna, ez lenne a jelszava: róluk vagy rosszat, vagy semmit. Ezért őrizte meg emlékezetében az 1919-es proletárdiktatúra „zsidó terrorját” és a Rákosi vezette „négyesfogat” félelmetes uralmát, míg teljesen kiejtette emlékezetéből a zsidó polgárság egyedülálló pozitív történelmi szerepét a 19. század folyamán. Még ott is, ahol ez a szerep nagy tudományos felkészültséggel részletesen ki van dolgozva (így Vörös Károlynak Budapest – Pest-Buda – történetéről írt műve 4. kötetében), ott sem mint zsidókról van róluk szó, hanem mint gabonakereskedőkről. (Igaz, ennek a szerzőnek egy tanulmánya kimondottan a zsidó gabonakereskedők kereskedelmi és városiasodást előmozdító tevékenységéről szól a 19. századi Magyarországon, de ez németül íródott, és egy Hollandiában kiadott tanulmánykötetben jelent meg.)A társadalom múltat konstruáló tevékenysége nemcsak a megtörténteket homályosítja el és teszi titkossá, hanem hozzáadja ehhez a meg sem történteket is. Így a 20. század nagy magyar történésze, Szekfű Gyula „látatlanban” átvette az Istóczy Antiszemita Pártja által a köztudatba ültetett kitalálást, hogy a magyarországi zsidók az 1867-es kiegyezés után vándoroltak be Galíciából. A magyar közvélemény nagy részének – Teleki Páltól Németh Lászlóig ez begyökerezett meggyőződésévé vált, Németh László nyomán pedig a népi íróknak is. Szekfű nem végzett semmi történelmi kutatást ebben a tárgyban. Ám a nem éppen zsidóbarát levéltáros, Kovách Alajos megtette ezt – nem másért, csak hogy tudományosan alátámaszthassa e híresztelés igazságát. Megrökönyödésére az derült ki az általa feltárt adatokból, hogy 1867-től több zsidó hagyta el az országot, mint amennyi bejött. (A kivándorlás egyik oka talán a tiszaeszlári vérvád hatására az országon átcsapó antiszemita hullám lehetett.) A 19. század nyolcvanas éveiben kitört oroszországi pogromok elől Magyarországra is menekült zsidók pedig majdnem valamennyien továbbvándoroltak Nyugat-Európa, Észak- és Dél-Amerika felé.Szekfű Gyula más vonatkozásban is nagy hatással volt a magyar történelemtudatra. Három nemzedék című könyve a 19. századi Magyarországról sokaknak máig a bibliája lett. Legtöbb olvasója – úgy tűnik – nem vette észre, hogy ez a mű nem tudományos monográfia, hanem ideológiai pamflet, mely az 1920-as évek ellenforradalmi rezsimjének az eszmei megalapozását volt hivatott szolgálni azáltal, hogy leszámolt a 19. századi nemzeti liberalizmussal. Mi is volt a könyv alcíme? Egy hanyatló korszak története! Hanyatló korszaknak minősítette a magyar 19. századot, amikor Magyarország Mohács után 300 évvel újra európai (társ)nagyhatalommá lett, amikor 63 vármegyéjével helyreállt a középkori Nagy-Magyarország, amikor Budapest regionális kereskedelmi központtá lett, amikor megszületett a magyar polgári kultúra, iparágak egész sora bontakozott ki, és a gazdaságban a külföldi tőke aránya az 1867-es 75 százalékról 25 százalékra csökkent!A zsidókra vonatkozólag társadalmilag konstruált múltkép kegyetlen egyoldalúságát a következőképpen magyaráznám:1) A 19. században is kétféleképpen észlelte a társadalom a zsidókat. Egy nagyon vékony nemesi elit tudatában volt a zsidók jelentőségének, és nagyra értékelte ezt. A reformországgyűléseken az Alsó Táblán egymás után nyújtottak be és szavaztak meg törvényjavaslatokat a zsidók helyzetének és tevékenységének megkönnyítésére. A lakosság óriási többsége azonban érthető idegenkedéssel tekintett rájuk. Először is az egyház által gyűlöletessé tett vallásuk miatt, másodszor a számukra érthetetlen jiddis nyelvük okán, harmadszor pedig azért, mert a kereskedelmi tevékenység megvetendő foglalkozásnak számított. A zsidók tehát nem tartoztak azok közé, akiket az emlékezet szívesen megőrzött.2) Egy másik, fontosabb ok az egyoldalúságra a magyar társadalom tektonikus mozgásával függ össze. A 19. század utolsó harmadában és utána folytatólag aláhanyatlott a köznemesség (új nevén: dzsentri), és helyet adott egy részben belőle kialakult új, széles osztálynak: az államhivatalnoki vagy államosztálynak, amely önmagát szívesebben nevezte keresztény úri középosztálynak. Másutt leírt folyamatok következtében ez az osztály vált az antiszemitizmus társadalmi hordozójává Magyarországon. A monarchia szétesésével az arisztokrata nagybirtokos osztály elvesztette bécsi támaszát, így kénytelen volt maga mellé emelni a hatalomba a keresztény úri középosztályt. Ez az osztályszövetség volt az ellenforradalmi rendszer társadalmi alapja. Az államosztálynak így széles lehetőségei nyíltak arra, hogy a maga szemléletmódját egyre inkább érvényesítse az egész társadalomban, beleértve a múltról alkotott szemléletét, a múlt megkonstruálását. A kádári és a poszt-kádári társadalomnak kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy a zsidókról terjesztett, társadalmilag konstruált torzképpel a valóságos történelmi szereplésüknek megfelelő képet állítsa szembe. Ezért is lehet 2010-ben „zsidókérdés” Magyarországon. Béri János, Svájc

Amikor a fiatal lázad, apja ellenében a nagyapja egykori szövegeit veszi elő, a nagyapa pedig náci jellegű szövegeket mondott – véli Konrád György író a Jobbik-jelenségről. A Demokratikus Ellenzék vezéralakja szerint nem történt forradalom a szavazó­fülkékben, ellenben úgy tűnik számára, hogy alig egy hónap alatt szűkült a polgári szabadságok köre.

Csodavárás után csalódottság lett úrrá a bajba jutott devizaadósokon, miután az új kormány visszakozni látszik a megmentésüktől. Legjobb esetben is a bankadó alkujaként jöhet szóba a téma. Lapunknak nyilatkozó szakértő tapasztalata szerint a fizetésképtelenség már a kétkeresős középosztálybeli családokat is elérte.

A spanyol elnökséget lezáró brüsszeli EU-csúcson az unió állam- és kormányfői többek között döntöttek az Európa 2020 stratégiáról, valamint a globális banki és tranzakciós adó javas­latá­ról. A magyar miniszterelnök szerint észre kell venni a válságban rejlő lehetőségeket is.

Az 56-os megtorlásnak Biszku Béla az egyik támasza és talpköve – hangsúlyozta a Heteknek Kenedi János kutató, aki a minap bemutatott Bűn és büntetlenség című dokumentumfilm kapcsán azt jegyezte meg, hogy húsz éve  várt arra, hogy ilyen színvonalú film készüljön a pártvezetőről.

Lapzártánk után kerül bemutatásra egy Biszku Béláról készült dokumentumfilm, amely már megjelenése előtt komoly viharokat kavart. Az egykori belügyminiszter – akinek több száz ’56-os forradalmár kivégzéséhez és több ezer „reakciós” megnyomorításához van köze – lányán keresztül akadályozta meg a Bűn és bűntetlenség című film premierjét az Uránia Filmszínházban. A hét közepén már az Országgyűlés Kulturális Bizottsága is foglalkozott az üggyel, ahol a Magyar Dokumentumfilm Rendezők Egyesülete tiltakozott amiatt, hogy a készítők lépre csalták a még mindig keményvonalasnak számító kommunistát.

A kommunista tömeggyilkosok büntetlensége a jogállam kiváltságáért fizetett ár. A bársonyos átmenet ára, hogy nincs tiszta víz a pohárban. Az én letartóztatási parancsomat maga Biszku Béla belügyminiszter írta alá, mert akkoriban az angol követségen voltam sofőr, és az ÁVO fedezni akarta magát a követséggel szemben, ha a külügy esetleg valami zajt csap. A teherautó elég sűrűn fordult, simán kint maradhattam volna külföldön, de Bécsből visszajöttem, hogy Bibó és Göncz mellé kerülhessek a vádlottak padjára. 15 évet kaptam.

Húsz áldozatot követelt egy kempingtragédia Arkansas államban, de a hatóságok legalább huszonkét további emberrel nem tudtak kapcsolatot teremteni, akik a táborban tartózkodtak az áradás idején. A háromszáz fős kemping irodája is nyomtalanul eltűnt, ezért nem tudják pontosan meghatározni, hányan tartózkodtak a helyszínen, amikor a több méteres vízfal rázúdult a táborozókra. A tragédia kapcsán több amerikai lap felidézte, hogy a tábor névadója a modern kori történelem egyik legellentmondásosabb személyisége volt.

Vegyes visszhangot váltott ki Orbán Viktor otthoni pálinkafőzésre vonatkozó bejelentése. A miniszterelnök szerint kilencvenéves tartozást egyenlít ki ezzel a kormány. A szeszfőzdék tulajdonosai a törvénytervezet konk­rétumait várják – mondván: az ördög a részletekben bújik meg –, a zugfőző gazdák pedig csak legyintenek.

A 84 éves Bötz Jánosné kálváriája nem egyedi, mégis szívbemarkolóan tanulságos. A kedves idős hölgy ma is tisztán emlékszik a 65 évvel ezelőtti eseményekre, arra, hogy a sváb civil lakosság mennyire megszenvedte gyökereit: mivel Hitler német volt, őket származásuk miatt hazaárulóknak kiáltották ki és deportálták. Erzsébet semmit nem értett a politikából, fiatal lány volt, amikor bevagonírozták őket, és vitték az oroszországi szénbányákba kényszermunkára. A gulágról évek múltán betegen, fejtífusszal érkezett haza, de legalább hazaért, mert nagyon sokan meghaltak a lágerben. A túlélők a kommunista rendszerben meg voltak félemlítve, senkinek sem beszélhettek a történtekről.–ŰDrágáim, az én történetem nagyon szomorú, keserves és nehéz. 1926-ban születtem Almamelléken. Szüleim szegények voltak, öten voltunk testvérek. Hat elemit végeztem, tizenkét éves koromtól cselédlányként dolgoztam. 1944 decemberében tizennyolc éves voltam, amikor összeszedtek bennünket, svábokat itt, Gödrekeresztúron. Az akkori kisbíró dobolta ki a faluban, hogy minden tizenhét és harmincöt év közötti jelentkezzen az iskolánál, pár hétre vigyünk élelmet és ruhát, mert a németek által tönkretett utakat, hidakat megyünk javítani Kaposvár környékén.  És aki nem akart menni?–ŰAki nem ment önként, azt megfenyegették, hogy agyonlövik, kiirtják az egész családját. Lovaskocsival vittek a téli hidegben Sásd felé, és már akkor tudtuk, hogy be lettünk csapva, mert nem Kaposvár, hanem Pécs felé vittek. Elkezdtünk sírni, nagyon féltünk, hogy mi lesz, mert minden lovas kocsin ott volt az orosz katona fegyverrel. Gondoltam is magamba: mi bűne lehet egy tizennyolc éves lánynak, hogy így bánjanak vele pusztán a származása miatt? Aztán másnap mentünk gyalog Sásdtól a Mecseken át Pécsig, ahol a laktanya istállójában lettünk elszállásolva, ott voltunk úgy két hétig. Január 10-én az állomásra tereltek bennünket, majd bevagoníroztak állatszállító vagonokba. Belül deresek voltak a vagonok, élelem alig, ülve aludtunk, vécé a konzerves doboz – el lehet képzelni. Csak sírtunk és imádkoztunk, hogy csak egyszer kerüljünk innen ki. Azt hittük, ennél rosszabb már nem lehet, tisztálkodásról szó sem lehetett, de aztán jött a még rosszabb.Hova vitték magukat pontosan? –ŰFebruár 2-án érkeztünk meg Oroszországba, éjjel egyszer csak megállt a vonat, kiszállítottak a térdig érő hóba. Láttuk a nagy szénkő hegyeket. Mondtuk is egymásnak: „Csak nem ezekbe a bányákba tesznek, mert akkor itt halunk meg mind.” Majd a magas hóban nagyon sokáig gyalogoltunk klumpában, mert akkor nem volt csizma. Azon a bányavidéken, Dombaszk járásban 5-9 kilométer távolságra építették egymástól a lágereket: Liszicsanszk, Csornomol, Melinkó, Novodrozsenko.Voltak máshonnan is foglyok? Milyenek voltak a körülmények?–ŰA mi lágerünkben voltak már bácskaiak is. Üres, fűtetlen kis helyiségekbe kerültünk, ahol deszkából voltak rekeszek összeszegelve. Se takaró, semmi sem volt a deszkán, csak egy kis kendőm volt, és szerencsére a hat-hét rétegű sváb szoknyám. Hárman egymás mellé feküdtünk. Másnap, amikor mentünk a konyhára, láttuk ám, hogy csak üres káposztaleves van és egy kevés sózott apróhal. Hat napot dolgoztunk és egy „pihenőnapot” kaptunk: aznap nem a bányába, hanem a kolhozba vittek bennünket dolgozni. De ennek örültünk, mert a földekről mindig tudtunk hozni egy kis répát, ezt-azt, mikor, milyen földeken dolgoztunk.Milyenek voltak az orosz katonák?–ŰVoltak goromba katonák, akiktől tartottunk, de a legtöbbjük a lehetőségeikhez képest emberségesen bánt velünk. Sőt, némelyik munkavezető igen közvetlen ember volt, néhány hadifoglyot a nevükön szólítottak. Akik büntetésben voltak, nem kaptak élelmet, ott könyörögtek a konyhaajtóban, de a konyhások a büntetéstől tartva inkább kiöntözték a kevés maradékot, mint hogy a könyörgő éhezőknek adják.  Kevés konyhán dolgozó merte bevállalni, hogy adjon nekik enni.Pontosan mi volt a feladatuk?–ŰMindennap több kilométert mentünk egy fűrésztelepre dolgozni, nagy rönkfákat kellett vagonokból kirakni. Sokszor azt hittük, hogy most már nem bírjuk tovább, így legyengülten a hidegben, ezzel a kevés élelemmel. „Itt valamit tenni kell” – mondogattuk, hátha mégis életben tudunk maradni és még egyszer hazakerülni, mert borzasztó nagy volt a honvágy. Elkezdtük járni az orosz civilekhez a ruháinkat elcserélni kukoricakásáért. Kaptunk néha céklarépát, főtt tököt, mert hiszen nekik sem volt másuk. Akik nem tudtak segíteni magukon, annyira legyengültek, hogy pár hónap múltán kezdtek sorban meghalni. Fél év múlva másik lágerbe kerültünk, ott a szénbányában dolgoztunk három műszakban, de még lámpát sem kaptunk. Voltam csillés, szenet lapátoltam, támaszfát cipeltem. Kaptunk fizetést, de azt mind el is vitte a koszt. Szalmazsák is volt, meg férfi munkaruhát is kaptunk és a lábunkra kalocsnit, de mindig vízben volt a lábunk. Amikor télen a bányából kijöttünk a mínusz 25 fokos hidegre, szinte belefagyott a lábunk a kalocsniba, a nadrág is csak úgy kopogott, úgy megfagyott, mire visszaértünk este a lágerbe. Sokunknak megfagytak a végtagjai.Mi történt azokkal, akik lebetegedtek?–ŰAz első télen vérhas és tífuszjárvány tört ki. Hallottam, volt olyan is egy ezerkétszáz fős lágerben, ahol naponta tíz-tizennégy ember halt meg. Mivel csak 50-60 centiméter mélyen temették el a testeket, a tavaszi olvadás után karok, lábak lógtak ki a földből. Én is elkaptam a súlyos tífusz betegséget, negyven fok körüli lázzal feküdtem hosszú időn keresztül, az orvos lemondott az életemről. Ott bármilyen betegséggel kerültek is kórházba emberek, csak egyfajta tablettát kapott mindenki, de senki sem tudta, mi az. Nekem az volt a szerencsém, hogy akivel mindig együtt voltunk, a Rézi, megmentette az életemet. Hála Istennek ő egészséges volt, de a lábára esett egy nagy kő, csúnya volt a sebe, ezért mellettem maradhatott éjjel-nappal, ő ápolt és szerzett nekem élelmet.  A szeretteikkel tarthatták a kapcsolatot?–ŰLevelezőlapot többet is küldtünk haza, de csak két év után mondták meg, hogy ha nem cirill betűkkel vannak megcímezve, nem továbbítják őket. Én csak imádkozni tudtam Istenhez, azt kérve, hogy tegye meg ezt a nagy csodát, hogy még egyszer az életben hazakerüljek és láthassam, átölelhessem szüleimet, testvéreimet. Az volt a szerencsém, hogy a súlyos betegeket hazaengedték, bár azt mondta a bizottság, hogy ezekkel a lábakkal nem fogom kibírni a hosszú utat, de én erősködtem, hogy kibírom, csak engedjenek haza. Így lettünk többen betegen újra bevagonírozva, de még mindig féltünk, amíg csak láttuk a vörös csillagot, hátha becsapnak. Aztán végre megláttuk a táblát: Debrecen, majd Budapest és Sásd. Onnan gyalog haza. Azt az érzést nem lehet visszaadni, hogy megint itthon vagyok két és fél év után!Itthon hogy alakult a sorsa? Mikor tudta lelkileg is feldolgozni a történteket?–ŰLassan-lassan rendbe jöttem. Aztán férjhez mentem – ő is kint volt fogságban három és fél évig –, mi együtt rengeteget dolgoztunk éjjel-nappal, és a semmiből szép házunk, portánk lett. Egy fiam született, aki két gyönyörű fiúunokával és sok-sok szeretettel, törődéssel is megajándékozott. Nem haragszom senkire, rég megbocsátottam. Nincs bennem neheztelés, keserűség vagy önsajnálat. A hosszú élet titka a megbocsátásban van, máshogy nem lehet épségben túlélni a borzalmakat. Nekünk sokáig hallgatnunk kellett arról, ami történt. De tudtam, hogy eljön az idő, amikor napvilágra kerül minden, és jobb is, hogy ez ennyi idő múltán történt, mert nem a bosszúállás a cél, hanem az, hogy ez soha többet ne történjen meg még egyszer.

Nem segíti az ingatlanpiac talpra állását a kormányfő által bejelentett 29 pont, sem az egyre szigorodó hitelfelvételi változások. Lapunknak nyilatkozó szakértők szerint a fellendülés először jövőre indulhat el.

Dél-Afrika már közel négy éve készül a világ egyik legran­gosabb sport­eseményére, amelytől az optimisták fellendülést vártak, a szkeptikusok viszont vitatják a gigantikus beruházások hasznát.

Kormányzása első tíz napja alatt majdnem tönkretette az országot a Fidesz-KDNP duó, de a szakadék előtt elrántva a kormánykereket új irányt vettek. Sőt, az Orbán Viktor által kedden bejelentett akciótervet mérvadó – nemcsak jobboldali – közgazdászok is kifejezetten haladónak minősítik, többek szerint akár történelmi fordulatot is jelenthet az Orbán-csomag. A napokra elgyengült forint/euró árfolyam azonban jól illusztrálja a lázas állapotot: ha kirobbant volna a devizaválság, akkor tényleg közel kerülhettünk volna az államcsődhöz, ami a Fidesz szempontjából olyan, mintha egy csapat középkezdésből rúg öngólt.

Alapvetően jónak tartják lapunknak nyilatkozó elemzők az Orbán-kormány első akciótervét, bár mint fogalmaztak, megvalósíthatósága tekintetében számos kérdés vethető fel.

„Billiók úsztak el a globális pénzügyi piacokon” – fogalmazott a Financial Times, miután Kósa Lajos Magyarországot Görögországhoz hasonlóan államcsőd közeli helyzetben mutatta be egy hazai konferencián. Mint fogalmazott, a kialakult helyzet miatt két éves válságkezelésre lesz szükség, s az sem elképzelhetetlen, hogy átmenetileg fel kell függeszteni a gazdasági alkotmányossági szabályokat. Adócsökkentésről pedig értelmetlen beszélni ebben a helyzetben, most a túlélés a legfontosabb”– fogalmazott.