A lap forrásai szerint orosz tisztviselők körében a taktikai nukleáris fegyver esetleges bevetésének lehetősége is egyre többször kerül szóba végső eszközként. Ennek valószínűségét ugyanakkor továbbra is rendkívül alacsonynak tartják, és nincs arra utaló jel, hogy Oroszország jelenleg atomfegyver alkalmazására készülne. Alekszandr Gabujev, a Carnegie Russia Eurasia Center igazgatója szerint amíg Moszkva hagyományos fegyverekkel – például a rakétacsapások fokozásával – képes emelni a tétet, kevés oka van átlépni a nukleáris küszöböt.

A hírhez kapcsolódik az egyik legismertebb nemzetközi biztonságpolitikai szakértő, a geopolitikai realizmust képviselő John Mearsheimer újonnan indult geopolitikai csatornáján megjelent elemzése, amelyben a taktikai atomfegyverek bevetésének ígéretét elemzi,

vajon ezek az eszközök a nukleáris elrettentés hatékony új formáit jelentik vagy ellenkezőleg, garantált atomháborús eszkalációhoz vezetnek?

A nemzetközi biztonságpolitikai diskurzusban az elmúlt időszakban ismét előtérbe került a taktikai atomfegyverek szerepének újraértékelése – állítja Mearsheimer, aki szerint az amerikai hadiipari és stratégiai gondolkodásban egyre erőteljesebben jelenik meg az az igény, hogy a szuperhatalom bővítse nukleáris opcióit, és nagyobb mértékben támaszkodjon a kis hatóerejű, harcászati nukleáris eszközökre mind az elrettentés, mind a tényleges hadviselés terén. A professzor részletes elemzésében arra mutat rá, hogy ez a megközelítés súlyosan hibás, veszélyes illúziókon alapul, és nemhogy csökkentené, hanem drasztikusan növeli a totális nukleáris katasztrófa kockázatát.

Kiindulópontként azt a kérdést teszi fel, hogy vajon mi hajtja a taktikai atomfegyverek iránti újbóli érdeklődést?

Mearsheimer szerint a taktikai nukleáris opciók felértékelődése mögött nem pusztán a katonai doktrínák elméleti finomhangolása áll, hanem egy mélyebb, strukturális válság, mégpedig a Nyugat konvencionális elrettentő képességének felmorzsolódása.

Az ukrajnai háború és a közel-keleti konfliktusok rávilágítottak arra, hogy az Egyesült Államok és európai szövetségesei hagyományos hadiipari kapacitásai lényegesen korlátozottabbak, mint azt korábban feltételezték, hiszen a unipotáris évtizedek alatt a nyugati ipari bázis fokozatosan leépült. Ezzel szemben Oroszország és Kína olyan robusztus hadiipari háttérrel rendelkezik, amely képessé teszi őket elhúzódó, nagy intenzitású hagyományos háborúk megvívására.

Egy hosszan tartó konvencionális összecsapásban az Egyesült Államok néhány hónap után súlyos lőszer- és eszközhiánnyal szembesülne. Amikor egy nagyhatalom konvencionális elrettentése meggyengül, a stratégiai mérleg óhatatlanul a nukleáris elrettentés irányába tolódik el. Mivel a hagyományos erőkkel való győzelem kétségessé válik, a stratégák a harcászati atomfegyverekben kezdik látni a csodaszert, amellyel a harcmezőn pótolható a hagyományos fölény hiánya.

Az az elképzelés, hogy a taktikai atomfegyverekkel korlátozott, megnyerhető háborút lehet vívni a harcmezőn, egyáltalán nem új keletű. Az ötvenes években a NATO ugyanezzel a dilemmával szembesült, hiszen a Szovjetunió nyomasztó konvencionális szárazföldi fölényben volt Európában, míg a nyugati szövetségesek nem rendelkeztek elegendő hagyományos haderővel. A megoldást akkor is a taktikai atomfegyverek tömeges telepítésében látták.

Ezt az illúziót rombolta le az 1955. júniusában lefolytatott, Carte Blanche (vagyis Tiszta lappal) elnevezésű NATO-hadgyakorlat, amely során egy feltételezett szovjet hagyományos támadásra válaszul a NATO és a szovjet erők mintegy 350 taktikai atomfegyvert vetettek be, szinte kizárólag Nyugat-Németország területén. A nyolcnapos szimulált konfliktus végére 1,7 millió nyugatnémet állampolgár halt meg, és három és félmilliónyian sebesültek meg súlyosan, ráadásul a sugárfertőzés későbbi halálos áldozatait ebben a számításban még nem is vették figyelembe. A hadijáték egyértelművé tette, hogy a taktikai atomfegyverek bevetése a megvédeni kívánt terület teljes megsemmisüléséhez vezet, vagyis elpusztították Németországot azért, hogy megmentsék Németországot. A harcászati nukleáris hadviselés tehát nem katonai győzelmet, hanem totális pusztulást eredményez a harctéren.

John Mearsheimer rávilágít arra, hogy

a taktikai atomfegyverek használata nem nyújt elszigetelt katonai megoldást, mert a nukleáris küszöb átlépése után az eszkaláció ellenőrzése szinte lehetetlenné válik.

Gyakorlatilag lehetetlen világos, áthághatatlan vonalat húzni a taktikai vagy harcászati, a közepes hatótávolságú és a stratégiai nukleáris fegyverek közé. Az első harcászati csapás elkerülhetetlenül elindítja a csúszdát a stratégiai nukleáris adok-kapok felé. Egy atomháború kaotikus körülményei között a vezetési és irányítási struktúrák gyorsan megbénulnak. A döntéshozóknak nincs valós tapasztalatuk a nukleáris eszkaláció dinamikájáról, így a korlátozott nukleáris háború illúziója pillanatok alatt totális termonukleáris katasztrófába torkollik.

A Carte Blanch hadgyakorlat által kiváltott sokk és a későbbi elemzések hatására a NATO alapvetően gondolta újra stratégiai doktrínáját. Az 1957-ben elfogadott MC 14-2 doktrína még a taktikai atomfegyverek tömeges, szinte automatikus bevetésére épült hagyományos szovjet támadás esetén, a nukleáris hadviselést tekintve a védelem fő eszközének.

Ezzel szemben tíz évvel később, az MC 14-3 jelű doktrínában és a rugalmas válasz stratégiájában a NATO felismerte, hogy a nukleáris háborút nem lehet megnyerni. Emiatt a hangsúlyt áthelyezték a hagyományos konvencionális elrettentés kiépítésére, amelyben Németország újraszervezett hadserege kulcsszerepet játszott. Az új doktrína szerint a nukleáris fegyverek szerepe megváltozott, és a cél többé nem a harctéri győzelem volt, hanem csupán minimális számú nukleáris csapás mérése az ellenség katonai célpontjaira. Ez a lépés nem harcászati előnyt szolgált, hanem annak egyértelmű jelzése volt, hogy a fél kész elmenni a végsőkig. Ez a Thomas Schelling által leírt kockázatmanipuláció elve, amely az elrettentést az eszkalációs fenyegetés pszichológiai nyomására építi, nem pedig a taktikai atomháború megnyerhetőségére.

A jelenlegi globális biztonsági környezetben – legyen szó Kelet-Ázsiáról vagy Európáról – a taktikai atomfegyverek felé való fordulás nem a biztonságot növeli, hanem a nukleáris küszöb veszélyes csökkentéséhez vezet.

John Mearsheimer összegzése szerint az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek el kell vetniük azt a téveszmét, hogy a taktikai nukleáris fegyverek alkalmasak a háború megvívására vagy a konvencionális hiányosságok pótlására. A helyes stratégiai út a hagyományos katonai és ipari elrettentő képességek újjáépítése, miközben a nukleáris fegyvereket kizárólag a háttérben, a legvégső elrettentési és kényszerítő funkciókra tartják fenn. A harcászati atomfegyverek bevethetőségébe vetett hit nem elrettent, hanem katasztrófába sodorja a világot.