Mint arról korábban írtunk, a második világháborús propagandát követő leghatékonyabb huszadik századi manipulációs marketingstratégia a „meleglobbi” programja, amely igazi globális sikereit korunkban, a woke mozgalomban kiteljesedve éri el. Ez akkor is így van, ha az elmúlt néhány hónapban, Donald Trump megválasztása óta történtek kísérletek ennek leleplezésére és legalább részleges feltartóztatására.
David Kupelian amerikai neokonzervatív szerző The Marketing of Evil (A gonoszság marketingje, WND Books) című műve részletesen elemzi az elmúlt négy évtized gondosan felépített kampánysorozatát. Kupelian könyve 2005-ben jelent meg először, és azóta számos kibővített, aktualizált változatban jelent már meg. A szerző szerint a nyugati társadalmakat alapvetően átformáló mozgalom célkitűzései nem állnak meg az életmód szabad megválasztásánál, hanem ennél sokkal mélyebb, civilizációs fordulatot szeretnének elérni.
A hetvenes években még úgy tűnt, hogy a szexuális devianciák a homoszexuális aktivisták törekvései ellenére minden korábbinál nagyobb társadalmi elutasítottságba ütköznek.
A később melegbüszkeség néven ismertté vált társadalmi mozgalom születésnapját általában az 1969. június 11-én történt, úgynevezett Stonewall-lázadáshoz kötik. A New York egy félreeső mellékutcájában működő Stonewall bár népszerű volt a homoszexuális szubkultúra tagjainak körében. A szórakozóhelyet a manhattani olasz maffia ellenőrizte, és emiatt a rendőrség figyelmét is felkeltette. Az egyik ilyen razzia után a vendégek közül többen összeverekedtek a rendőrökkel. A csetepatéhoz a környékről több hajléktalan banda is csatlakozott, így a rendfenntartók szorult helyzetbe kerültek. A közrendet csak hajnalra sikerült helyreállítani.
A liberális sajtó és politikusok egy része igyekezett túlzott rendőri erőszaknak, kisebbségellenes intoleranciának feltüntetni az eseményt, de a Stonewall-lázadás a kortársak szemében nem javított a homoszexualitás társadalmi megítélésén, sőt inkább erősítette azt a képet, hogy a társadalom deviáns rétegei kapcsolódnak a jelenséghez.
A Stonewall-lázadás után az aktivisták új fogalmat kerestek a mozgalom leírására. A választás a „gay” angol szóra esett, ami telitalálatnak bizonyult. Nyelvtani szempontból a gay sokkal rövidebb és változatosan képezhető szó, amelynek az alapjelentése pozitív (vidám, könnyed). Ráadásul a gay kifejezésnek a huszadik században már kialakult egy frivolabb értelme is, amit a húszas évektől a hedonista (de nem homoszexuális), nagyvilági életstílusra vonatkoztattak. A hetvenes évek elején a kifejezést „elfoglalta” az ébredező homoszexuális mozgalom, és önmagában, valamint összetételeiben (gay-friendly: melegbarát, gay-rights: melegjogok stb.) kizárólag ebben az új értelemben kezdte használni – a sajtó hathatós támogatásával. (A fogalmat a magyar nyelvben az eltérő primer jelentésű, de szintén pozitív alaptartalmú „meleg” szóval honosították.)
Az etimológiai PR-csata eredménye az lett, hogy a többség kényszerült alkalmazkodni: a nem homoszexuális „egyeneseknek” (straight) kell viselniük azt, hogy „mások”, „eltérnek” a melegektől.
Még nagyobb hatással volt a közgondolkodásra az, hogy a gay szóhoz hozzákapcsolták a rights (jogok) fogalmat. A „gay rights” (melegjogok) összetétellel a homoszexuális aktivisták – és a támogató média – elérték, hogy a politikusok kénytelenek legyenek felvállalni az ügyüket, ugyanis a kritikusok ebben a terminológiai keretben azonnal védekezésre kényszerülnek, hiszen ők a bigottak, diszkriminatívak, akik korlátozni akarják „mások jogait”.
A jogalkotók a lelkiismeretüket is megkönnyíthetik: nem azért kell küzdeniük, hogy kiváltságokban részesítsenek egy – a többség által bizarrnak tartott – szexuális viselkedésformát és életstílust, hanem alapvető emberi jogokért. Nem kell foglalkozniuk a homoszexualitás konkrét megjelenési formáival – az irritáló szexuális formákkal, a szadomazochistákkal, a női ruhába bújt férfiakkal, átoperált emberekkel – mert ez nem népszerű a választók körében, „jogvédőként” azonban enélkül is progresszív politikusok lehetnek.
A fiatal melegmozgalom nagy sikere volt, amikor 1973-ban az Amerikai Pszichiátriai Társaság kivette a homoszexualitást a mentális rendellenességek listájáról.
A hetvenes évek végén azonban úgy tűnt, hogy a részeredmények mit sem érnek, mert a mozgalmat maga alá temeti az AIDS-járvány.
A csata itt is PR-területen robbant ki. Az amerikai orvosi társaság az új betegséget először „melegekkel kapcsolatos immunhiánynak” (Gay-related immunodeficiency – GRID) nevezte el, mert az ismertté vált esetek szinte kizárólag dél-kaliforniai és New York-i homoszexuális férfiak voltak. Az orvosok a legveszélyesebbnek a homoszexuálisok között széles körben elterjedt anonim partnerekkel gyakorolt érintkezést tartották. Attól tartottak, hogy a „meleg pestis” megállíthatatlanná válik azok körében, akik évente több száz különböző partnerrel létesítenek kapcsolatot. (A Journal of Sex Research orvosi szaklapban megjelent vizsgálat szerint a homoszexuális férfiak csupán 2,7 százaléka válaszolta azt, hogy monogám kapcsolatban él, és csak egy partnerrel volt életében kapcsolata. Ezzel szemben a válaszolók 21,6 százaléka 100 és 500 közé tette a parterei számát. Egy másik, 1978-ban megjelent felmérés még szélsőségesebb életstílusra utal: A. P. Bell és M. S. Weinberg könyvében idézett kutatás szerint a meleg férfiak 43 százaléka több mint 500, míg 28 százalékuk több mint 1000 partnerről számolt be.)
A járvány nyomán ezek a korábban jobbára titkolt tények nyilvánosságra kerültek. A társadalom megrettent, különösen, miután kiderült, hogy a vírus nemcsak szexuális érintkezéssel, hanem testnedvek útján is terjed. A melegaktivisták azonnal kampányt indítottak az orvosi elnevezés megváltoztatásáért, hangsúlyozva, hogy a fertőzés mindenkire veszélyt jelent. (Ez így is volt, azzal a nem jelentéktelen pontosítással, hogy mindenkire, aki homoszexuálisokkal nemi vagy más módon közvetlenül érintkezik.) Amint arról korabeli tudósításában a Time magazin beszámolt, 1982. július 27-én az amerikai Járványellenőrzési és Megelőzési Központ rendkívüli tanácskozást tartott, amelyen egy ismert kutató, Sasu Siegelbaum javaslatára a melegekre utaló GRID-járvány helyett új, semlegesebb elnevezést fogadtak el. Ez lett a ma kizárólagosan használt AIDS (Acquired Immunodeficiency Syndrome – „szerzett immunhiányos tünetegyüttes”) elnevezés.
A nyelvészeti győzelemmel azonban a háború még nem dőlt el. Meg kellett győzni a döntéshozókat arról, hogy az AIDS-kutatás és -orvoslás kiemelten támogatott programokká váljanak.
Ennek érdekében 1988 februárjában 175 különböző homoszexuális csoportot képviselő aktivista gyűlt össze a Virginia állambeli Warrentonban. A válságtanácskozáson a melegmozgalom jövőjéről tárgyaltak. A konferencián részt vett a Harvard Egyetem két kutatója, Marshall Kirk és Hunter Madsen. Kirk kutatópszichiáterként a 200-as IQ feletti személyek számára dolgozott ki speciális programokat, míg Madsen a Harvardon a társadalmi marketing területén számított kiemelkedő szakértőnek. Kiemelt kutatási területe volt a közvélemény-manipulációs taktikák vizsgálata. Kirk és Madsen 1989-ben adták ki a ma korszakalkotónak tekintett könyvüket, amelyet korábbi számunkban ismertettünk (Szivárványdiploma. Hetek, 2013. augusztus 9.)
Az After the Ball (Amikor a bál véget ér) című mű a társadalom-lélektanon és marketing kommunikáción alapuló részletes programot javasolt a melegmozgalom számára a közvélemény megnyerése érdekében. A melegekkel szembeni elutasítás elleni első lépéseként a „normalitást” javasolták: „Ha nagyon különbözöl, az emberek gyűlölni fognak. Ezért először tedd be a lábad az ajtóba, igyekezz hasonló lenni a többiekhez, amennyire csak lehet. Csak amikor már a kis másságodat elfogadják, akkor veheted elő – egyenként – a többi »különlegességedet«. Így végül mindent el tudsz majd fogadtatni az emberekkel.” Kirk és Madsen manipulációs programja elsöprő sikerrel járt. Az 500 partnert váltogató extrém homoszexuálisok eltűntek a médiából, helyettük szabad, vidám, kicsit színes, de kedves és érzékeny melegek tűntek fel a nyilvánosság előtt.
Kirk és Madsen elismerte, hogy „jó cél érdekében” megengedhető a hazugság alkalmazása: „Nem számít, hogy a propaganda hazugság, legalábbis számunkra nem, mert etikus, jó hatás érdekében alkalmazzuk, hogy ellensúlyozzunk olyan negatív sztereotípiákat, amelyek mindenestül hazugok, és sokkal-sokkal gonoszabbak.”
A Regent Egyetem marketingprofesszora, Paul E. Rondeau szerint a szerzőknek a homoszexualitás elfogadtatására javasolt stratégiája a „George Orwell által leírt »jógondol« (goodthink) és a »gondolatbűn« (thoughtcrime) módszerére emlékeztet.” A cél az, hogy – amint Kirk és Madsen leírják – a társadalom a melegekre kezdje alkalmazni azokat a pozitív sztereotípiákat, amelyeket a többség a „jó emberekkel” kapcsolatosan asszociál, míg a „homofóbokra” használja azokat a negatív címkéket, amelyeket korábban csak a szélsőséges kisebbségre értettek. Ezzel a cserével máris lehetővé válik bármilyen „gonoszság marketingje” a leghatékonyabb eszközökkel is – állítja könyvében David Kupelian.
„Fantasztikus volt látni a rengeteg bátor embert, akik a hónapokon át tartó fenyegetések, a belebegtetett súlyos pénzbírságok, az utolsó pillanatig tartó bizonytalanságok ellenére soha nem látott számban vonultak az utcára, személyesen tartani fel a középső ujjukat Orbán Viktor arcába” – írta a Pride-ra reagálva Cseh Katalin a Facebookon. A Momentum országgyűlési képviselője szerint a szombati menet az elmúlt tizenöt év legnagyobb kormányellenes tüntetése, szivárványos zászlók alatt. „Kedves fideszesek, fulladozzatok csak a gyűlöletetekben, keressétek bátran az izzadságszagú magyarázatokat.
A Holdról is látszik, hogy mekkorát buktatok” – tette hozzá a momentumos politikus.
„Tegnap ott volt az utcán az a sosem látott méretű tömeg, amely le tudja váltani a kormányt. Mert ezek az emberek nem csak dühösek, nem csak csalódottak. Ezek az emberek tudják, mit akarnak: szabadságot, Európát, szeretetet és jókedvet” – kommentálta a Pride-ot Dobrev Klára. A DK elnöke hozzátette: „Tegnap megmutattuk, hogy Orbán nem győzött le minket. Hogy van még hit, tartás, és bátorság ebben az országban.
De nemcsak politikusok, hanem közéleti személyiségek, művészek, influenszerek is reagáltak a szombati felvonulásra.
„Iszonyúan büszke vagyok arra a több százezer emberre, aki ma békésen, okosan, de határozottan, minden fenyegetés ellenére félelem nélkül kinyilvánította, hogy milyen országban szeretne élni. És iszonyúan büszke vagyok Karácsony Gergelyre!” – írta Alföldi Róbert. A Pride-on maga is részt vevő rendező hozzátette: „Jaj, ennyi zavarban lévő, csalódott, kirekesztő molinójuk mögé bújó, szemét lesütő neonáci fiatalembert se láttam még, akik csak álltak és álltak a több óráig vonuló tömeg előtt, és láthatóan nagyon csalódottan nem értették, hogy akkor most mi is van?”
Pottyondy Edina szerint „lett egy akkora, de akkora Pride, amekkora tüntetés ’56 óta nem volt az országban”. Az influenszer szerint „még Magyar Péter is kitöltötte a pride-lottót, miután kihúzták a nyertes számokat, olyan átütő siker volt”. „Meggyőződésemmé vált, hogy a magyarok a b…ziknál egy dolgot biztosan sokkal jobban utálnak: a Fideszt” – tette hozzá Pottyondy, aki szerint „a tüntetők azt üzenték a kormánynak: lehet, hogy melegek vagyunk, de a b…zik ti vagytok”.
A kormányellenes kritikát így foglalta össze Azariah: „Gyönyörűen süt a Nap, mert ő is tudja, hogy már csak az igazán szektás, értelmileg és mentálisan is visszamaradott véglények maradtak, mint Fidesz-szavazók.”
Orbán Viktor úgy reagált a Tényeknek: „Nem voltam ott, mi a fészkes fenét is kerestem volna én ott?” A miniszterelnök szerint: „ami ott történt, azt mi nem büszkeségnek tartjuk. Ha Felcsúton vagyok, akkor azt mondjuk, hogy szégyen, ha Budapesten, akkor azt, hogy balítélet.” Hozzátette: „Ráadásul ebben az ügyben az ország egyszer már döntött. 2022-ben volt egy népszavazás, ahol a Pride-kérdésében… a szokásostól eltérő életformák kérdésében… 3 millió 700 ezer ember arra, amit a Pride leír, a genderre nemet mondott” – jelentette ki a kormányfő.
hetilap
hetilap
