Pergamon városa az ókor egyik kiemelkedő jelentőségű szellemi központja volt. Itt állt a korabeli világ egyik csodájaként számon tartott Zeusz oltár pazar építészeti és szobrászati együttese, a mintegy kétszázezer könyvtekerccsel büszkélkedő királyi könyvtár, a gyógyítás istenének, Aszklépiosznak messze földön híres szentélye és még több más kultuszhely. János apostol a Jelenések könyvében két fontos jellemzőjét emelte ki Pergamonnak:
ez a város az, „ahol a Sátán lakik”, illetve „ahol a Sátán királyi széke van” – írta Jézus Krisztus legtovább élő apostola az első század végén.
Pergamon Kis-Ázsia észak-nyugati partvidékén található, a Kaikosz folyó völgyében. Ma Törökországhoz tartozik Bergama néven. Legendás alapítója, a görög Télephosz nem mindennapi felmenőkkel büszkélkedhetett. Apja a héroszok, azaz mitikus hősök egyike, Héraklész (latinosan Herkules) volt. Héraklész pedig a görög főistennek, Zeusznak és a tirünszi királynénak volt a fia. A város a hellenizmus idején tett szert különös jelentőségre, és ekkor vált egy önálló állam, a Pergamoni Birodalom fővárosává.
A hellenizmus három évszázados időszaka Nagy Sándor uralmának kezdetétől (Kr. e. 336.) az Egyiptomi Birodalom Róma általi bekebelezéséig tartott. Fő jellemzője a görög kultúra széleskörű elterjedése és a Nagy Sándor által Indiáig meghódított keleti területek kultúrájával való keveredése. Ebben az időszakban vált Róma Földközi-tengeri nagyhatalommá és számos keletről érkező szellemi hatás Pergamonon keresztül hatolt be a Birodalomba.
A Pergamoni Birodalom kialakulásának előzményei a Nagy Sándor halálát követő évekre nyúlnak vissza. Ekkor a hatalmas Makedón Birodalom több részre hullott szét Nagy Sándor egyes nagyhatalmú hadvezéreinek, a diadokhoszoknak a vezetésével. Így jött létre Ptolemaiosz irányításával a majdani Ptolemaidák Egyiptoma, Szeleukosz vezetésével a Szeleukida Birodalom, illetve az Antigonida-dinasztia által irányított Makedónia. A diadokhoszok egymás elleni harcai során 302-ben Lysimachos foglalta el Pergamon városát és annak erődjében helyezte el mintegy kilencezer talentum, azaz 235 800 kg (közel 236 tonna!) ezüst értékének megfelelő kincstárát. Az erőd parancsnokává és egyben a kincstár őrzőjévé egy Philetairos nevű zsoldosvezért nevezett ki.
Amikor Lysimachos fegyveres konfliktusba került Szeleukosszal, a zsoldosvezér elérkezettnek látta az időt, hogy a maga számára szerezze meg a Pergamon feletti uralmat és a kincstárat.
Ezért kész volt elárulni urát és megbízóját, Lysimachost és Szeleukosszal szövetkezett. Lysimachos bukása után jutalmul Pergamont a Szeleukida Birodalom laza függésében lévő államocskává alakíthatta. Apját Attalosznak hívták, ezért nevezik a Pergamont ezt követően mintegy másfél évszázadig irányító uralkodó-házat Attalida-dinasztiának. A dinasztiaalapító Philetairos anyja egyébként fuvolásnő és hetéra, azaz műveltebb prostituált volt.
A frissen létrejött állam fokozatosan erősödött, újabb és újabb területeket szerezve meg a Szeleukidáktól, ügyesen kihasználva azok belső viszályait. A dinasztia harmadik uralkodója, I. Attalosz (uralkodott Kr. e. 241–197) 228-ban elérkezettnek látta az időt, hogy felvegye a királyi címet. Erre az eseményre a Kis-Ázsiát Galatia tartományból rablóhadjáratok sorával rettegésben tartó kelta gall törzs legyőzése után került sor. I. Attalosz sikeresen harcolt a Szeleukidák ellen, jelentős területeket hasítva ki azok birodalmából.
Mindezek nyomán Pergamon a Kr. e. 3. század végére Kis-Ázsia egyik vezető hatalmává emelkedett. E hatalmi növekedésben fontos szerepet játszott a kialakuló Római Birodalom, amely ekkor a Földközi-tenger keleti medencéjében a Szeleukida Birodalmat és a Makedón Birodalmat tekintette fő ellenfeleinek. Az ő meggyengítésük érdekében hangsúlyozottan és hatékonyan támogatta Pergamon megerősödését. Ennek megfelelően az első és második makedónok elleni háborúban I. Attalosz minden erejével Rómát támogatta és ugyanígy tett fia, II. Eumenész (Kr. e. 197–159) a Szeleukidák elleni szíriai háborúban. Ennek győztes lezárását a Kr. e. 188-ban megkötött apameiai békeszerződés jelentette, amely nyomán a Pergamoni Birodalom területe elérte legnagyobb kiterjedését, 173 ezer négyzetkilométert, lakóinak száma pedig meghaladta az ötmilliót.
Ekkortól került Pergamon fennhatósága alá Szmirna, Efézus, Szardeisz, Thiatira és Laodicea, tehát a majdan oly jelentős hét kisázsiai keresztény gyülekezet városaiból Pergamonnal együtt már hat a birodalomhoz tartozott. A hetedik központot, Philadelphiát a 2. század közepén II. Attalosz pergamoni király (Kr. e. 159–138) alapította.
A Szeleukida és Makedón birodalmak legyőzése után Rómának már nem volt szüksége egy erős Pergamonra, ezért viszonyuk II. Eumenész uralmának végére jelentősen megromlott. Végül az utolsó pergamoni uralkodó, III. Attalosz (Kr. e. 138–133) teljesen kilátástalannak ítélte a Róma hódító törekvéseivel szembeni ellenállást és 133-ban végrendeletében egész birodalmát Rómára hagyta. Ezekből a területekből hozták létre a rómaiak 129-ben Asia provinciát.
Pergamon, a hellénisztikus világ egyik legjelentősebb szellemi központja ezzel szervesen beépült a hatalmas világbirodalomba és most már még akadálytalanabbul áramolhattak a vallási, kulturális hatások Keletről Rómába és ezzel együtt Európa nagy részébe.
Pergamon legjelentősebb vallási és kulturális objektumai II. Eumenész csaknem négy évtizedes uralma alatt jöttek létre. Uralkodói portréjának megrajzolásához érdekes adalék, hogy a Szeleukida Birodalomban ő segítette hatalomra a hírhedtté vált IV. Antiokhosz Epiphanészt. Az uralkodói dinasztiából nem Antiokhoszt illette volna a trón, mégis Kr. e. 175-ben magához ragadta a hatalmat, majd Egyiptom elleni hadjárata során elfoglalta Jeruzsálemet, betiltotta a mózesi Törvényt, a Tórát, a templomi áldozatokat, a Szentek Szentjében fölállította saját szobrát és az oltáron disznóvérrel áldozott, így teljességgel megszentségtelenítette a jeruzsálemi Templomot. Ezért IV. Antiokhosz Epiphanészt később a keresztény szerzők az Antikrisztus előképének tekintették.
II. Eumenész építtette a pergamoni Zeusz oltárt, amelyet többen azonosítanak a Jelenések könyvében szereplő „Sátán királyi széké”-vel, amelynek helyét János apostol Pergamonra lokalizálta. A monumentális oltár eredetileg a pergamoni várhegy, azaz akropolisz egyik szélesebb (67 X 80 méter nagyságú) teraszán állt a szabad ég alatt. Zeusz Szótér, azaz „a megmentő, megváltó” Zeusz tiszteletére állították.
A kékesfehér márványból készült oltárépítmény több mint 35 méter hosszú és 33 méter széles. Hatalmas alsó részének magassága meghaladja az 5 métert. Ezen futott körbe a 113 méter hosszú fríz, amelyet a hellenisztikus szobrászat egyik remekművének tekintenek. E domborműsorozat 2 és fél méter magas, nagyjából egy méter széles és fél méter vastag monumentális faragott kőlapokból állt össze. A nyugati oldalon egy 20 méter széles grandiózus lépcsősor vezetett a hatalmas alépítmény felső szintjére, ahol a tulajdonképpeni márványoltár emelkedett, melynek magasságát mintegy 4 méterre becsülik. Ezen égették el az áldozati állatokat az istenség számára.
Az alépítmény felső szintjén az oltárt egy jón oszlopcsarnok zárta körül, melynek falán egy csaknem két méter magas másik domborműsorozat futott végig. Az alépítmény frízének témája a gigászok harca az olümposzi istenek ellen, az úgynevezett gigantomachia. A mítoszok szerint a gigászokat, e csúf óriásokat Gaia földistennő szülte és összesen huszonnégyen voltak. Azért indítottak elementáris erejű támadást az olümposziak ellen, mert azok főistene, Zeusz legyőzte testvéreiket, a szintén Gaiatól született titánokat, akiket büntetésből láncokba verve a Tartaroszba záratott. A gigászokkal vívott ádáz harc égre-földre kiterjedt. Végül az olümposziak diadalmaskodtak és mind egy szálig megölték a lázadó óriásokat.
A győztes isteneket dicsőítő domborműsorozat a gigantikus küzdelem számos epizódját bemutatja. Láthatjuk például, hogy Zeusz miként sújtja le hatalmas villámaival a lázadókat. Egy másik híres jelenetben Pallasz Athéné, Zeusz lánya hajánál fogva ragadja meg az egyik gigászt, miközben az istennő szent állata, a kígyó már körültekeredik az óriáson és éppen mellébe akar harapni. A gigász anyja, a földből felemelkedő Gaia hiába emeli fel karjait esdeklően, a győzelem istennője már Athéné fejére helyezi a győzelmi koszorút.
A gigantomachia egyik főhőse éppen az a Héraklész, akitől – mint a Pergamont alapító Télephosz atyjától – az Attalida uralkodók származtatták magukat.
Héraklész kulcsszerepet játszott a gigászok legyőzésében, és ezzel az istenek uralmának megmentésében. Pergamon uralkodói az ő szerepének kiemelésével saját mítikus ősüket is dicsőítették.
Héraklésztől való származásuk hangsúlyozásával pedig egyben a főistentől, Zeusztól való eredetüket is kifejezték, hiszen Héraklész Zeusz gyermeke volt.
Az oltárépítmény felső szintjén végighúzódó másik reliefen Pergamon legendás alapítójának, Télephosznak a mítoszát faragták kőbe. Különösen hangsúlyosan jelenítették meg Héraklész atyai szerepét, amellyel ismételten a pergamoni királyok Héraklésztől és Zeusztól való származására utaltak.
A pergamoni oltár szerepének megfelelő értékeléséhez fontos kiemelni, hogy az ókori politeista népek – így a görögök és rómaiak egyaránt – vallási kultusztárgyak, szobrok, oltárok, templomok készítésével korántsem csupán művészeti, esztétikai célokat kívántak követni. Felfogásuk szerint az istenségek ábrázolásai elősegítik az adott természetfölötti lénynek a helyszínen történő jelenvalóságát, erejének és hatásának az érvényesülését. Mágikus hitük volt arra, hogy a képmások, szobrok és egyéb jelképek segítségével természetfölötti személyek és erők mozgósíthatók. Azt is fontos figyelembe venni, hogy az antik istenségek a Biblia fogalmai szerint nem mások, mint bukott angyalok.
Ebben az értelmezésben a pergamoni Zeusz oltár tehát nemcsak a főisten szolgálatát célozta az égőáldozatok bemutatásával, hanem az ábrázolások mágikus segítségével a különböző bukott szellemi lények természetfölötti erejének, hatásának mozgósítását is.
II. Eumenész nevéhez fűződik a messze földön híres pergamoni könyvtár létrehozása. Feljegyzések szerint mintegy 200 ezer tekercset őriztek itt. A tudományra nem materialista látásmóddal tekintettek, hanem mint a természetfölötti lényekkel szoros kapcsolatban álló valóságra. Ezzel magyarázható, hogy a könyvtár négy nagy terme szorosan csatlakozott Pallasz Athéné templomához.
A keletre fekvő legnagyobb teremben (16 X 13 méter) állt az istennő tekintélyes méretű szobra. Ez a neves szobrász, Pheidiász által az istennő athéni temploma számára készített monumentális Athéné szobornak volt a kisebbített mása. (Ma ez is a berlini Pergamon Múzeumban látható). Pallasz Athéné – mint ismeretes – Zeusz lánya volt, aki harcos istennőként teljes fegyverzetben pattant ki apja fejéből. A bölcsesség és tudomány istennőjeként tisztelték, az ő uralma alatt lévőnek tekintették az emberi tudás egészét. Két másik istennő szobor is előkerült a könyvtár épületéből, pedig rajtuk kívül is több jeles antik görög szerző mellszobra állt a termekben, mint például Homéroszé és Hérodotoszé. A könyvgyűjteményt a korszak legjelentősebb könyvtárának, az alexandriainak a mintájára hozták létre. A Ptolemaioszok Nílus-parti gyűjteményében a 3. század közepén már mintegy félmillió tekercset őriztek.
A pergamoni könyvtár hamarosan az alexandriai komoly vetélytársává vált. A Ptolemaioszok azért, hogy tudásmonopóliumukat és kulturális vezető szerepüket megőrizzék, Pergamont vissza kívánták szorítani. Ennek érdekében megtiltották a papiruszkivitelt Pergamonba. Ezt könnyedén megtehették, hiszen a könyveket ekkor papirusztekercsekre írták, amelyet az Egyiptomban termő papirusznádból állítottak elő.
A legenda szerint a pergamoni király tudósaihoz fordult segítségért, akik megtalálták azt az anyagot, amellyel a papiruszt pótolni lehetett. A tudósok tanácsára az uralkodó elrendelte, hogy a tímárok, bőrcserzők készítsenek olyan vékony hártyákat, amelyek alkalmasak könyvek írására. Így született meg a Pergamon nevét őrző pergamen, amelyet kecske, juh, vagy borjú bőréből megfelelő eljárással állítottak elő.
Az így nyert sárgásfehér színű, vékony, hajlékony lapok sokkal alkalmasabbak voltak a könyvtekercsek készítésére, mint az addig használt papirusz, mert például mindkét oldalukra lehetett írni, hajtogathatóak voltak és sokkal időtállóbbnak is bizonyultak. Kezdetben továbbra is tekercseket készítettek belőlük, de a Kr. e. I. században megjelentek a mai könyvekhez hasonló kódexek – mindez a pergamoni pergamennek köszönhetően.
Pergamon szellemi, spirituális jelentőségét jól mutatja, hogy János apostol a Jelenések könyvében úgy jellemezi, hogy ez az a hely, ahol a Sátán királyi széke van. Az apostol még azt is kijelentette, hogy az általa megnevezett Gonosznak ekkor, tehát a Kr. u. 1. század végén ez a város a lakóhelye.
A Biblia egyértelmű tanúsága szerint e bukott természetfölötti lénynek vannak a Földön kiemelt jelentőségű tartózkodási helyei, kötődési pontjai. Az emberi civilizáció korai időszakában, már Nimród idején, az Eufrátesz menti Babilon volt egy ilyen pont, amely az Istennel szembeni lázadás központjaként szolgált.
Később, a Kr. e. 6. század elején a birodalommá növekedett Babilon volt az, amelynek királya Nabukodonozor lerombolta Jeruzsálemet, amelyről a Biblia úgy beszél mint Isten lakóhelyéről.
Ugyanez a babiloni uralkodó romboltatta le a Salamon által építtetett Jeruzsálemi Templomot, amely Isten dicsőségének, a sekínának volt a tartózkodási helye. Ugyanő hurcolta fogságba Babilonba Isten választott népét, a zsidóságot.
A későbbiekben – János apostol tanúbizonysága szerint – a kisázsiai Pergamon vált a Gonosz földi lakhelyévé, majd Róma vette át ezt a szerepet.
Már Péter apostol Babilonnak nevezte Rómát az Újszövetségben szereplő első levelében, és a zsidó rabbinikus hagyomány is egyértelműen Babilonnal azonosította Rómát.
A későbbiekben a római katolicizmussal szemben fellépő bibliai megújulási mozgalmak szintén ezt az azonosítást hangsúlyozták, mint például a reformáció elindítója, Luther Márton az 1520-ban megjelentetett Az egyház babiloni fogságáról című művében. Bibliai alapon álló teológusok sora szintén Babilonnak tekintette Rómát, tehát az Istennel szembeni lázadás, illetve a Gonosz földi központjaként látták a hét dombon épült, Tiberis parti várost.
A modern korban Berlin szellemi atmoszférájának különlegességét az adja, hogy a 19. század utolsó évtizedeitől ide gyűjtötték össze az említett ókori szellemi erőközpontok legfőbb mágikus tárgyait: a babiloni Istár-kaput, az ottani Felvonulási utat, amely Babilon főistenének templomához vezető díszút volt, illetve a pergamoni Zeusz-oltárt.
Pergamonban 1871-ben kezdődtek meg a próbaásatások egy német építész, Carl Humann ösztönzésére. Két hatalmas dombormű került elő az oltár frízéből, melyeket Berlinbe küldtek, de sem ezek, sem az ezt követő küldemények nem részesültek különösebb figyelemben.
A fordulat 1877-ben történt, amikor Alexander Conze lett a berlini antik szobrászati gyűjtemény igazgatója. Ő elsőként ismerte fel, hogy a Humann által küldött domborműveken szereplő harci jelenetek nem mások, mint a pergamoni oltár gigászok küzdelmét ábrázoló frízének részletei. Arról ugyanis, hogy az oltár alsó, hatalmas frízének a gigantomachia (azaz gigászok harca az olümposzi istenekkel) volt a témája, egy Kr. u. 2. századi utazó fennmaradt leírása egyértelműen tudósított.
A módszeres ásatások 1878-tól nyolc éven át folytak Pergamonban, melynek során az oltár döntő részét sikerült feltárni. A török állammal kötött megállapodás lehetővé tette, hogy a megtalált faragványok Berlinbe kerülhessenek.
A hatalmas építmény fokozatosan nyerte vissza az eredetit megközelítő formáját. Először csak egyes domborműveit állították ki, míg a többi a raktárakban porosodott. 1902-ben nyílt meg Berlinben a Spree folyó két ága által közrezárt Múzeum-szigeten a Pergamon Múzeum, amelyben már kísérletet tettek arra, hogy az oltárépítményt részben rekonstruálják, hogy így valamit érzékeltessenek az eredeti monumentalitásából.
Az első világháborút megelőző években Berlinben diadalmaskodott az úgynevezett Architektúra Múzeum gondolata, amely az egyes épületdíszítő elemeket az eredeti épülettel együtt kívánta bemutatni. Ennek jegyében készült el 1930-ra az újabb Pergamon Múzeum, amelyben a hatalmas oltár számára egy 47 méter hosszú, 30 méter széles és 18 méter magas, felülvilágító üvegtetővel ellátott csarnokot építettek.
Szintén 1930-ban nyílt meg a Pergamon Múzeum tőszomszédságában az Elő-Ázsiai Múzeum, melynek két fő látványossága a babiloni Istár-kapu és a Felvonulási út volt. Mindkettőt német régészek tárták fel Robert Koldewey vezetésével 1899–1917 között. Mindkét építményt színes mázzal bevont kerámialapok sokasága borította. A feltárt leleteket folyamatosan küldték a német fővárosba, ahol zajlott a rekonstrukció aprólékos munkája.
Az Istár-kapu és a Felvonulási út eredetileg elsősorban mágikus céllal készült. A kapu és annak minden díszítménye Istárt, a szerelem, az érzékiség és a háború istennőjét dicsőítette, és a neki tulajdonított erőt kívánta mozgósítani az Újbabiloni Birodalom érdekében. Ezt voltak hivatva segíteni a kapun megjelenített mitikus állatalakok, bikák, illetve a jellegzetes kígyósárkányok, a mushussuk. A Felvonulási út mázas cserepei mitikus oroszlánokat ábrázolnak, melyek szintén szellemi lényeket jelképeznek.
A két építmény mágikus célját jól mutatja elkészítési módjuk. Az Istár- kaput egymás fölött két példányban építették meg.
Az egyik a járószint felett mázas kerámiákkal borítva készült el, a másik a járószint alatt a földbe temetve mázatlan kerámiával, de ugyanolyan mitikus lények ábrázolásai díszítik azt is. A Felvonulási út hasonlóképpen két példányban készült, egy járószint feletti, mázas díszítményekkel és egy föld alá temetett, mázatlan ábrázolásokkal. A babiloniak ugyanis olyan utat és kaput akartak építeni – miként a Felvonulási út korabeli neve is mutatta – „amelyen az ellenség soha nem vonulhat végig”. A helyzet különössége, hogy e kifejezetten mágikus céllal készült építmények fölső mázas része a német ásatások következtében az 1890-es évek végétől Berlinben kapott helyet, míg e szorosan egybetartozó mágikus épületegyüttes alsó, mázatlan része továbbra is Babilonban található, ami így már több mint száz éve sajátos szellemi kapcsolatot jelent Berlin és Babilon között.
Az eredeti készítőik által nagy természetfeletti hatásúnak szánt Zeusz- oltár, Istár-kapu és Felvonulási út Berlinbe kerülése, majd újbóli felállításuk úgy tűnik, mintha nem maradt volna hatástalan az 1880-as évektől kezdve Németország történetére. Természetesen a különböző eseményeknek gyakran számos különböző befolyásoló tényezője lehet, ugyanakkor a kiemelt jelentőségű mágikus tárgyak, építmények hatását a Bibliában szereplő kijelentések alapján nem lehet semmisnek tekinteni. Ha gondolatkísérletként párhuzamba állítjuk az említett három építmény berlini pályafutását és a német történelem váratlan újkori fordulatait, különös egybeeséseket figyelhetünk meg.
Az egységes Német Császárság megteremtője, Otto von Bismarck kezdettől következetesen azt az alapelvet képviselte, hogy Németországot Európa vezető hatalmává kell tenni, de óva intett világuralmi célok követésétől.
A pergamoni oltár Berlinbe érkezését (1886) követően, 1888-ban II. Vilmos trónra lépésével azonban váratlan fordulat következett be.
Az új császár szakított a már több évtizede sikeres bismarcki politikai irányvonallal, és egy hatalmas gyarmatbirodalom kiépítésén keresztül világuralmi szerepet kívánt megszerezni Németországnak. Olyan eltökélten ragaszkodott e fordulat véghezviteléhez, hogy kész volt meneszteni az addig megkérdőjelezhetetlen tekintélyű és vitathatatlan hatalmú Bismarckot.
Az első Pergamoni Múzeum megnyitását (1902) követően a német polgárok arról is értesülhettek, hogy Németország elutasította az Anglia által felajánlott hatalmi kompromisszumot, majd ennek következtében Anglia az addigi évszázados ellenségével, Franciaországgal kötött katonai szövetséget, és az így létrejött antant megalakulásától már egyenes út vezetett a minden addiginál nagyobb és pusztítóbb első világháború kitöréséhez.
A három építmény eredeti formájukhoz közelítő 1930-as helyreállítását követően rövid időn belül hatalmas és radikális változás következett be Németországban a nácik hatalomra kerülésével. A birodalomépítés központi kérdéssé vált. Minden addiginál nagyobb német birodalmat akartak megteremteni, és Hitler már a Mein Kampfban világossá tette, hogy a végső cél a világuralom megszerzése. Mintha az Újbabiloni Birodalom hatása érződött volna, mert Németország hirtelen az antiszemitizmus, a zsidóüldözés élharcosa lett. Megdöbbentő, hogy miként sikerült rövid időn belül teljesen hatástalanítaniuk a több évszázados gyökerekkel rendelkező német filoszemitizmust, amit például a 18. századtól a pietista mozgalom is képviselt. Amiként Nabukodonozor babiloni uralkodó elhurcolta, deportálta Babilonba a zsidókat, a náci Harmadik Birodalom a világtörténelem legkegyetlenebb deportáló hatalmává vált.
A monumentális formában helyreállított pergamoni oltár egyértelműen bizonyítható hatást gyakorolt Hitler Németországára.
Az oltár látványa nagyon megragadta a náci párt fiatal főépítészét, Albert Speert, aki szoros munkakapcsolatban állt a Führerrel. Minden fontosabb birodalmi épületet együttesen terveztek. 1934-ben Hitler őt bízta meg, hogy készítse el a náci párt évenkénti nagyszabású rendezvényének, a nürnbergi Birodalmi Pártnapoknak az építészeti keretét. A nürnbergi Zeppelin-mezőn felépült létesítmény rendezvénytere kétszázezer ember befogadására volt alkalmas, lelátóin hetvenezren fértek el.
A Zeppelin Tribün építészeti megjelenésén egyértelműen kimutatható a pergamoni oltár hatása. A főtribünről mondta el Hitler az igéző hatású beszédeit, innen hirdette ki a németországi zsidókat teljes jogfosztással sújtó faji törvényeket és a zsidósággal szembeni végső megoldás gondolatát. Nürnbergben tehát szinte teljes összhang valósult meg a beszédek és rendezvények szellemisége, valamint a pergamoni oltár, azaz „a Sátán királyi széke” formáját követő építészeti keret között.
A szerző történész
