A programot úgy hívták, ChatGPT.

Fogjunk össze és védjük meg közösen az értékeinket! Hit, család, nemzet - a Hetek ezért dolgozik. Állj mellénk te is: hetek.hu/tamogatas

Öt nappal később egymillió ember használta. Két hónappal később százmillió. Hogy ez mennyire felfoghatatlan tempó, azt csak összehasonlításban lehet érzékelni. A Netflixnek három és fél évébe telt, mire elérte az egymillió felhasználót. A Facebooknak tíz hónapjába. Az Instagramnak, ami a maga idejében rekordot döntött, két és fél hónapjába. A ChatGPT-nek öt napjába. A százmilliós határt pedig olyan gyorsan lépte át, hogy a technológia történetének leggyorsabban terjedő alkalmazása lett.

De a számoknál sokkal érdekesebb, hogy mit csináltak vele az emberek. Verset írattak vele a macskájukról. Megíratták vele a felmondólevelüket, aztán mégsem küldték el. Segítséget kértek tőle a gyerek matekházijához. Üzleti terveket vázoltattak fel, esküvői köszöntőket fogalmaztattak, programkódot javíttattak vele.

És közben mindenki átélt egy furcsa, kicsit borzongató pillanatot. Azt a pillanatot, amikor az ember először beszélget egy géppel, és a gép úgy válaszol, mintha értené.

Mert ez volt az igazi újdonság. Nem az, hogy a számítógép okos lett. A számítógépek régóta okosak, legyőzték a sakkvilágbajnokot, kiszámolták a rakéták röppályáját, felismerték az arcunkat a fényképeken. Hanem az, hogy a gép egyszer csak megszólalt a mi nyelvünkön. Nem kellett hozzá programozni tudni, nem kellett kézikönyvet olvasni. Csak írni kellett neki, ahogy egy embernek írnánk, és válaszolt, ahogy egy ember válaszolna. A technológia történetében először fordult elő, hogy egy gép használatához semmi mást nem kellett tudni, csak beszélgetni.

Ezzel a pillanattal kezdődött el az, amit ma az AI korának nevezünk.

Aki elég idős ahhoz, hogy emlékezzen az 1990-es évek közepére, annak mindez ismerős lehet. Akkor is volt egy technológia, ami néhány év alatt átment kuriózumból mindennapi valósággá. Az internetnek hívták.

Érdemes felidézni, hogyan fogadta a világ. A legtöbb ember először legyintett rá. Játékszernek tűnt, egyetemisták és megszállott számítógépesek hobbijának. Egy neves amerikai csillagász és számítógépes szakember 1995-ben nagy visszhangot kiváltó cikkben fejtette ki, hogy az internetes vásárlás sosem fog működni, az online újságok sosem váltják ki a nyomtatott sajtót, és az egész világháló túl van lihegve. Egy későbbi közgazdasági Nobel-díjas pedig azt jósolta 1998-ban, hogy az internet gazdasági hatása nagyjából akkora lesz, mint a faxgépé. Okos, tájékozott emberek voltak, koruk legjobbjai közül valók. És hatalmasat tévedtek.

Mert az internet nem játékszer volt, hanem alapinfrastruktúra.

Tíz év alatt átrendezte a kereskedelmet, a sajtót, a zeneipart, a levelezést, a térképolvasást, a randizást és a barátságokat. Ma már fel sem tesszük a kérdést, hogy használjuk-e. Az internet egyszerűen van, mint az elektromos áram. A kérdés legfeljebb az, hogyan élünk vele és mit tesz velünk.

A mesterséges intelligencia most ugyanezen az úton jár, csak sokkal gyorsabban. Amihez az internetnek tíz-tizenöt év kellett, azt az AI néhány év alatt teszi meg. És ez nem véletlen, hiszen az AI éppen arra az internetre épül rá, ami már ott van mindenki zsebében. Nem kell hozzá új kábeleket fektetni, nem kell új készülékeket venni. Csak megjelent egy új képesség a már meglévő képernyőkön, és elkezdett terjedni, gyorsabban, mint előtte bármi.

A ChatGPT megjelenése óta eltelt néhány év, és ez a néhány év többet változtatott a hétköznapokon, mint előtte egy évtized.

A gépek ma már nemcsak írnak. Látnak, hallanak és beszélnek. Fényképet készíthetünk egy ismeretlen növényről, és az AI megmondja, mi az, és hogyan kell gondozni. Lefényképezhetünk egy étlapot egy külföldi étteremben, és azonnal fordítást kapunk. Képeket, sőt filmrészleteket lehet készíttetni néhány mondatnyi leírás alapján, olyanokat, amelyeket egyre nehezebb megkülönböztetni a valóditól. Ez a képesség egyszerre lenyűgöző és nyugtalanító, és ez a kettősség azóta is ott van minden új fejlemény mögött.

Az AI beköltözött a munkahelyekre. Programozók dolgoznak úgy, hogy a kód jelentős részét már nem ők gépelik be. Ügyvédek elemeztetnek szerződéseket, orvosok kapnak második véleményt leletekhez, marketingesek készíttetnek kampányterveket. Megjelentek az úgynevezett ügynökök, olyan AI rendszerek, amelyek már nemcsak válaszolgatnak, hanem feladatokat hajtanak végre. Emailt rendszereznek, időpontot foglalnak, kutatómunkát végeznek, és egyre több cégnél úgy tekintenek rájuk, mint egy új munkatársra, aki sosem fárad el.

Az iskolákba is beköltözött, akár tetszik a tanároknak, akár nem. A házi feladat fogalma néhány év alatt értelmét vesztette abban a formában, ahogy generációk ismerték. És beköltözött a magánéletbe. Emberek milliói beszélgetnek nap mint nap AI társalgókkal, kérnek tőlük tanácsot, osztják meg velük a gondjaikat, és egyre többen vannak, akik már társaságot, sőt társat is találnak bennük. Ez az egyik legkülönösebb és egyben az egyik legveszélyesebb fejlemény az egész történetben.

És mindeközben zajlik valami a háttérben, amit a hétköznapi felhasználó nem lát. Országok és óriásvállalatok versenyeznek egymással olyan tétekben, amelyeket a hidegháborús fegyverkezéshez szokás hasonlítani. Erőművek épülnek azért, hogy legyen áram a számítási központoknak. A világ legértékesebb cégei ma azok, amik az AI-hoz szükséges eszközöket gyártják. Bármerre nézünk, ugyanazt látjuk. Valami nagyon nagy dolog van folyamatban, és senki sem tudja, hová tart.

Ritka történelmi helyzet, amikor egy technológia a szemünk láttára változtatja meg a világot, és mi benne állunk a változás közepében.

Az ilyen pillanat kétféle hangot szül, és mindkettő nagyon hangos. Az egyik oldalon ott vannak a rajongók, akik szerint az AI megold mindent, a rákot, az éghajlatváltozást, a szegénységet, és aki kételkedik, az egyszerűen nem érti a jövőt. A másik oldalon ott vannak a rettegők, akik szerint az AI elveszi a munkánkat, tönkreteszi a gyerekeinket, és előbb-utóbb elpusztítja az emberiséget. Mindkét tábor mond igazat is, és mindkettő túloz is. A hangzavarban pedig ott áll a hétköznapi ember, aki egyszerűen csak szeretné érteni, mi történik körülötte, és nem találja a józan, nyugodt hangot.

A józan hang azért ritka, mert nem hoz figyelmet. Kattintható a csodaígéret és a rémhír is, a mérlegelés viszont unalmasan hangzik, a verseny pedig éppen a figyelemért folyik. Én mégis ezt a hangot keresem. Nem lelkesíteni akarok és nem riogatni, hanem érteni és megértetni.

Van egy alapgondolat, ami az egészet összefogja, és érdemes rögtön kimondani. Így hangzik: a gép változik, az ember nem. A technológia elképesztő tempóban fejlődik, de aki használja, ugyanaz az ember, aki évezredek óta ugyanúgy remél és fél, hatalomra és szeretetre vágyik. Ezért aztán az AI-ra adott reakcióink sem újak. Ősi mintákat követnek, olyanokat, amelyeket történeteinkben, mítoszainkban évezredek óta őrzünk. Az ember mindig is arról álmodott, hogy alkot valamit a saját képmására, és mindig is rettegett attól, hogy az alkotása kicsúszik a kezei közül. Ez az álom és ez a félelem sokkal régebbi, mint a számítógép, sőt az elektromosság is. És aki ezt a régi történetet ismeri, az a mai híreket is tisztábban látja.

Ennek a régi történetnek két változata maradt fenn a legerősebben, és mindkettőt ismerjük, akkor is, ha évek óta nem jutottak eszünkbe.

Az egyik a prágai Gólem. A legenda szerint a 16. században Löw rabbi agyagból formált egy emberalakot, és egyetlen szóval életet lehelt bele, hogy megvédje a város zsidó közösségét. A Gólem dolgozott, őrködött, engedelmeskedett, és pontosan azt tette, amit mondtak neki. A baj ott kezdődött, hogy a parancsokat szó szerint értette, a benne lévő erő pedig nőtt.

A végén az alkotójának kellett megállítania, mert az a közösség került veszélybe, amelyiket védenie kellett volna.

A másik Prométheusz. A görög mítoszban ellopta az istenektől a tüzet, és odaadta az embereknek, akik addig fáztak és sötétben éltek. A tűz világít, melegít, ételt főz, fémet olvaszt, várost épít. Ugyanaz a tűz porig is égeti azt a várost. Prométheusz büntetése örök lett, a tüzet viszont nem lehetett visszavenni, mert ami egyszer az emberek kezébe került, az ott is marad.

A két történet ugyanazt mondja. Az ember létrehoz valamit, amire szüksége van, és amit közben nem tud teljesen az irányítása alatt tartani. Sem a tűz, sem a Gólem nem jó vagy rossz önmagában, mindkettő egyszerre volt áldás és fenyegetés. A különbség a folytatásban van. Idővel felépült a tűz köré a tűzhely, a kémény, a tűzfal és a tűzoltóság, ezért maradhatott velünk. Hasonló nem épült a Gólem köré, ezért kellett a végén elpusztítani. Az AI-nál ugyanez a tét, és a felelősség most is az alkotóé marad.

Mindehhez nem kell matematika, nem kellenek képletek, és nem kell programozni tudni. A technológia működése emberi nyelven is elmondható, mert a lényeg így is átjön. Ahogy autót is lehet vezetni anélkül, hogy szétszednénk a motort, úgy az AI korát is meg lehet érteni mérnöki diploma nélkül.

Tíz év múlva senki sem tudja, hol fogunk tartani, és aki az ellenkezőjét állítja, az általában elad valamit. Jövőkép helyett térkép van. Aki tudja, honnan jött ez a technológia, milyen erők mozgatják és mit művel velünk már most, az fel tudja tenni azokat a kérdéseket, amelyek jó döntésekhez vezetnek. És a döntés, minden hangzavar ellenére, még mindig a miénk.

Az összes kérdés mögött pedig ott áll egyetlen igazi. Hogyan maradjunk emberek a gépek korában.

A mesterséges intelligencia nem ellenség és nem megváltó. Eszköz, méghozzá az eddigi legkülönösebb és talán legnagyobb hatású eszköz, amit az ember valaha a kezébe vett. És mint minden eszköznél, itt sem a szerszámon múlik, mire használjuk. Rajtunk múlik.

A szerző korábbi cikkét a "Kiirt-e bennünket az AI" témában itt olvashatja el.

(A szerző AI tanácsadó)