Trump első ciklusának meghatározó külpolitikai diadala volt az úgynevezett Ábrahám-egyezmények tető alá hozása, és most, második ciklusában ismét a Közel-Keletre látogatott, hogy elhozza a régió „aranykorát”, újabb megállapodásokat kössön a béke és a profit érdekében. Sokan azonban beszédesnek találták a döntést, hogy az amerikai elnök nem látogat el az Egyesült Államok egyik legfontosabb szövetségeséhez: Izraelbe. Trump ugyanakkor útja során kijelentette, nem tolta félre a zsidó államot, hiszen útja „nagyon jó lesz majd Izraelnek”.
Grandiózus királyi pompa és tisztelet fogadta az érintett országokban, ahol vörös és bíbor szőnyegeken, díszlovasság gyűrűjében vonult be megtárgyalni a jövőbeli összefogások, ügyletek és szankciók kivetésének-feloldásának témaköreit. Azt már útja legelején fontosnak látta leszögezni, hogy szerinte „túl sok amerikai elnököt sújtott az a gondolat, hogy a mi feladatunk, hogy belenézzünk külföldi vezetők lelkébe, és az amerikai politikát arra használjuk, hogy igazságot szolgáltassunk bűneikért. Isten dolga, hogy ítélkezzen – az én dolgom, hogy megvédjem Amerikát, és előmozdítsam a stabilitás, a jólét és a béke alapvető érdekeit.” Az értékalapú politizálástól való távolodást jelző mondatok azonban sokak fülében nem csengtek jól, főleg annak fényében, hogy az elnök szavai és viselkedése az „öltönyös-dzsihadista” szír elnököt, illetve a Hamászt, az ISIS-t és a Muzulmán Testvériséget finanszírozó Katart is pozitív színben tüntette fel.
Trump víziója egy új Közel-Keletről szól, ahol az érdekek felváltják az ideológiát, ahol „a vezetők új generációja túllép az ősi konfliktusokon és a múlt fáradt megosztottságán, és olyan jövőt kovácsol, ahol a Közel-Keletet a kereskedelem határozza meg, nem a káosz; ahol technológiát exportál, nem pedig terrorizmust; és ahol a különböző nemzetekhez, vallásokhoz és hitvallásokhoz tartozó emberek együtt építenek városokat – és nem bombázzák ki egymást a létből”.