Az utolsó közvéleménykutatások szerint a választás ezúttal sem ideológiai táborok között zajlik, hiszen a jobboldali pártok abszolút többségben vannak: 75-80 mandátumra számíthatnak a 120 fős kneszetben. A hét legnagyobb párt közül hat jobboldali programot hirdet, miközben soha nem volt ilyen gyenge a baloldal: az ellenszék vezetője, Jair Lapid csak 18-20 mandátumra számíthat a Likud 30-32 képviselőjével szemben. Netanjahu mégsem mehet biztosra, miután három jobboldali politikus is a megbuktatására készül, kerül, amibe kerül alapon.

Izrael ugyan világelső a beoltottság tekintetében, ám ez nem hatja meg Netanjahu ádáz kritikusait, akik a felelősség terhe nélkül – ismerős, ugye – osztogatják a tanácsaikat, hol szigorúbb zárlatot, hol gyorsabb nyitást sürgetve.

A három jobboldali kihívó közül Avigdor Liberman közvetlenül felelős az eddigi három választás közül legalább az első kettő eredménytelenségéért, miután pártjával nem volt hajlandó csatlakozni a Likud vezette koalícióhoz.

Naftali Bennett is eredetileg a miniszterelnök szövetségese volt, ám miután otthagyta az addig általa vezetett Zsidó Otthon pártot, 2019 tavaszán nem jutott be új pártjával a kneszetbe, és ezzel megfosztotta Netanjahut a kormánytöbbségtől. Utána Bennett ellenzékbe vonult, és onnan jelentette be, hogy pályázik az Új Jobb párt vezetőjeként a miniszterelnöki posztra.

Libermannal ellentétben azonban nem zárta ki a lehetőségét annak, hogy esetleg Netanjahuval is összefogjon.

Kérdés, miként valósulhatna ez meg, miután a miniszterelnök kizárta azt, hogy olyan rotációs megállapodást kössön Bennettel, mint korábban Benny Gantz-cal. 

Hiába zsugorodott össze az elmúlt években a baloldal, a jobboldali Netanjahu-gyűlölők életben tartják a bukott politikusok visszatérésének lehetőségét.

Míg Liberman és Bennett több-kevesebb sikerrel, de saját pártjuk nevében szerepelt az elmúlt választásokon, a „Bibi-ellenes” tábor harmadik szereplője, Gideon Saar eddig a Likudban politizált. Bár már jó ideje Netanjahu egyik lehetséges utódjának tekintették (leginkább ő saját magát), és előválasztáson pályázott is – sikertelenül – a Likud elnöki posztjára, eddig azt mondta, hogy csak a miniszterelnök pályafutásának lezárulta után kíván előre lépni.

Saar aztán tavaly meggondolta magát, kilépett a Likudból, és új pártot alapított, Új Remény néven.

Jelenleg ő Netanjahu leghangosabb kritikusa, szerinte a miniszterelnöknek – ez is ismerősen hangzik – „el kell tűnnie a politikából”, ha nem szerez többséget a márciusi választáson. 

Saar pályafutása a klasszikus második számú vezető példája, aki megvalósulatlan személyi ambíciói miatt egy ponton szembefordul korábbi politikai otthonával. Eddigi pálya­futása eredményeit, ismertségét és miniszteri kinevezéseit Ariel Saronnak és Netanjahunak köszönheti.

Az Új Remény párt programja is lényegében a Likud célkitűzéseit ismétli meg Saar neve alatt.

Az utolsó közvélemény-kutatások azt jelzik, hogy az izraeli jobboldali választók többsége átlát Saar szándékain.

Tisztában vannak azzal, hogy ha az eklektikus „bárkit-csak-ne-Bibit” összefogás megakadályozná azt, hogy Netanjahu legalább 61 mandátumos többséget szerezzen ortodox vallásos-cionista szövetségeseivel, akkor Saar, Liberman és Bennett csak a baloldallal és az arab pártok külső támogatásával alakíthatna kormányt.

(Két nappal a választások előtt Bennett ígéretet tett arra, hogy nem lép be egy Jair Lapid vezette kormányba, de Netanjahu mellett sem kötelezte el magát.) 

Egy ilyen „szörnykoalíció” – ami a radikális jobboldaltól az iszlamista arab listáig próbálna összefogni Netanjahuval szemben – aligha lenne működőképes, és biztosan eltérítené Izraelt attól a pályától, ami az elmúlt 12 évben sikeressé tette az országot.

Egy gyenge, a baloldal által meghatározott izraeli kormánykoalíció újra azt jelentené, hogy a demokrata párti Amerika és – kisebb mértékben – a nyugat-európai vezetők elvárásai befolyásolhatnák az izraeli közéletet. 

Mint Caroline Glick vezető jobboldali elemző írta, hiába zsugorodott össze az elmúlt években a baloldal, és veszítette el az önálló kormányalakítás minden reményét,

a jobboldali Netanjahu-gyűlölők életben tartják a bukott baloldali politikusok visszatérésének a lehetőségét.

Ez pedig tökéletesen egybevág a „deep state”, az Izraelben is erős „mélyállam” szándékaival. Glick szerint a „mélyállami egyveleg vezető kormánytisztviselőkből, az államügyészség tagjainak informális jogi érdekszövetségéből, a Legfelsőbb Bíróság tagjaiból és a médiából áll össze.

Ezeknek a csoportoknak a tagjai túlnyomórészt a baloldalhoz kötődnek és hatalmukat arra használják, hogy ennek a tábornak az ideológiai és politikai céljait segítsék elő, miközben akadályozzák a kormányon lévő jobboldalt abban, hogy megvalósítsa saját programját”. 

Mindennek fényében egyértelműnek látszik, hogy a jobboldali kormányzás garanciája a Likud olyan sikeres szereplése, ami meggyőzheti Naftali Bennettet is arról, hogy

a „zsidó otthon” érdekében ne a szakadárok útját kövesse, hanem érdemes türelemmel kivárnia azt, amíg eljön az idő, hogy előbbre lépjen.