A nikó három műszakban dolgozik nővérként egy vidéki kórházban. Özvegy, két iskoláskorú gyermeket nevel, otthonában ápolja stroke után fél oldalára lebénult özvegy édesapját. Kamaszodó legidősebb gyereke igyekszik besegíteni, akinek osztályfőnöke telefonon értesítette Anikót, hogy a fiú „rászokott” a falcolásra. Anyagi nehézségek is nehezítik az életüket, folyamatos csúszásban van a lakáshitelük törlesztése, egyre nőnek a hátralékok is. Két műszak közt intézi a bevásárlást, a háztartást, a gyerekek ügyeit, és gondozza ágyhoz kötött édesapját.
Az elmúlt évben tizenöt kilót fogyott, nincs étvágya, állandóan fáj a gyomra, és amikor végre sikerül nyolc órát aludnia, akkor is fáradtan ébred. Úgy érzi, mintha lassított felvételen, kívülről nézné a saját életét. Kollégái aggódnak érte, de nem merik mondani neki, hogy eltűnt az az energikus, mosolygós nő, helyette egy sápadt asszony jár-kel „robotüzemmódban”, aki immár csak halványan emlékeztet egykori önmagára…
A fenti történet nem kirívó, tömegek élnek Anikóhoz hasonló helyzetben. Nem mondható korunkra, hogy „boldog békeidő” volna, jellemzően folyamatos a krízisállapot a világban, legyen szó pandémiáról, gazdasági és klímaválságról vagy háborús konfliktusokról.
Szent István - látnok vagy realista volt az államalapító király?
Szuverenitás, bibliai hit és Jeruzsálem kérdése »
„Miért létezik Izrael állama?” - Interjú Tatár György filozófussal
A megrendülés hiánya és az apokaliptikus tövis »
Alkalmazott vereségfilozófia? Tatár György Európáról és a migrációs krízisről
Interjú a térségünket formáló globális trendekről »