Mikulás napja alkalmából most teljes terjedelmében elérhetővé tettük korábban az ünnep eredete és története kapcsán megjelent írásunkat.
Minden évben ezen az estén a kisgyerekek megtisztogatják a csizmájukat – lehetőleg a legnagyobbat, amit találnak otthon –, hogy minél több finomság és meglepetés férjen majd el benne. Hiszen, mindenki tudja, hogy az éjszaka folyamán érkezik az a személy, aki több száz év óta minden évben ugyanakkor jön el hozzánk, hogy apró ajándékokat osztogasson a világ minden kisgyermekének.
A mai Mikulás karaktere hosszú évszázadokon keresztül formálódott azzá a pirospozsgás, nagy szakállú, gömbölyű alakká, ahogyan ma ismerjük.
Őse Miklós néven született a 3. század környékén a kis-ázsiai Patarában, gazdag szülők gyermekeként. A kisfiú árvaként nőtt fel egy kolostorban, érsek nagybátyja felügyelete mellett. Miklós temérdek vagyont örökölt a szüleitől, és úgy határozta, hogy akinek csak tud, segíteni fog. Számos legenda kering a gazdag jótevőről, hogy miként segített önzetlenül másokon. Élt abban az időben egy nagyon szegény férfi, akinek volt három lánya. Sajnos nem tudta őket az akkori kor elvárásainak megfelelően kiházasítani. A szomorú történet Miklós fülébe is eljutott, és úgy döntött, segít a családon. Az éjszaka leple alatt titokban egy zsák aranyat dobott be az ablakon. Az adománynak hála a szegény apa férjhez tudta adni az egyik lányát.
Miklós a tettét még kétszer megismételte, azonban a harmadik alkalommal már belebotlott az édesapába, akit furdalt a kíváncsiság, hogy vajon ki ez a titokzatos jótevő. Az eset hamar szárnyra kapott a vidéken, és lassan már mindenki Miklós titokzatos jótetteiről beszélt.
Az évek során a népszerűsége egyre csak nőtt, míg végül úgy tartották, ő a gyermekek és a tengerészek védelmezője, hiszen életét a nélkülözők megsegítésére szánta oda. Személyéről halálának napján, december 6-án emlékezünk meg. Ez a nap mára az adás és a jótékonyság szimbólumává vált.
A Mikulás alakja az évszázadok alatt a különböző régiókban és országokban más és más módon terjedt el és lett részévé a tradicionális ünnepi körnek. Német területeken személye Szent Miklóshoz köthető, akit ők „Nikolaus”-nak neveznek. Hosszú piros palástot visel, süveggel a fején, és nem olyan gömbölyű az alkata, mint nyugati társának, bár ez talán annak köszönhető, hogy ő szán helyett gyalog közlekedik. Kísérője a krampusz, aki édességet, déligyümölcsöket és virgácsot oszt szét a kisebbek között, az ablakba kihelyezett, csinosan kitisztított cipellőkbe.
Az angolszász kultúrában a „Santa Claus” vált elterjedtté, aki még a holland telepesek által került Sinter Klaas néven a kontinensre. Mára már azonban inkább egy sok extrával kiszínezett alakja ő az eredeti személynek. Az Északi-sarkon él, a gyerekek levelet írnak neki, és nem december elején kézbesíti az ajándékokat, hanem csak karácsonyra tudja azokat a kéményen keresztül a kandalló párkányán kihelyezett zoknikba juttatni, kilenc repülő csodaszarvasának segítségével.
Utóbbi idealizált karaktert, amely mára már rendkívül népszerűvé vált, Clement Clarke Moore amerikai író álmodta meg A karácsony előestje című versében (Twas the Night Before Christmas). Az 1822-ben megírt költemény 20 évvel később már rendkívül népszerűvé vált és hozzájárult ahhoz a mesebeli képhez, ahogyan ma a Mikulás személyét és környezetét elképzeljük. Itt jelentek meg először a Mikulás különböző kiegészítő elemei, mint a repülő szánja, a játékokkal megtömött zsákja, a repülő szarvasok (akik név szerint is meg vannak említve), valamint ekkor derült ki, hogy a csomagokat a gondosan kiegészített zoknikba helyezi és közép-európai társával ellentétben nem büntet virgáccsal, csak játékokat visz magával.
1939-ben Mikulás segítői köre egy taggal tovább bővült. Robert L. May, a Montgomery Ward áruház szövegírójának alkotása révén megszületett Rudolph, a piros orrú rénszarvas. A karakter a bolt ünnepi forgalmának fellendítése végett jött világra, azonban legendás története hamar beépült a Mikulás mesegyűjteményébe. Történetét számos könyv, költemény, dal feldolgozta, amelyek akkoriban több millió számban keltek el.
Manapság a Mikulás személyét javarészt inkább üzleti célra használják, hiszen a karácsonyt megelőző időszakban az őt jelképező csokoládék, dekorációs kiegészítők, játékok nagy mennyiségben fogynak a polcokról. Azonban a nagy forgatagban jó emlékeztetni a kicsiket és nagyokat egyaránt arra, hogy a mai időkben is fontos az adás, a jótékonyság, és hogy igenis van értéke és jutalma annak, ha jó dolgokra törekszünk az egész év során.
A Mikulásra való izgatott várakozás öröme országokon, kontinenseken, tengereken átívelő. Minden kisgyerek szívében ott rejtőzik a kíváncsiság, hogy mikor toppan be az éj leple alatt a Mikulás, és teszi titkon a csizmákba a sok finomságot.
A legtöbb országban hagyománya van annak, ahogyan és amivel várják a Télapót. Nézzünk meg néhány példát erre.
Angliában a Mikulás számára egy pohár tejet és egy húsos pitét készítenek ki. Írországban inkább sörrel várakozik a gőzölgő pite a nagyszakállúra.
Franciaországban a gyerekek maguk gondoskodnak arról, hogy a Mikulás ne távozzon üres kézzel. Finom kekszet készítenek és egy répával együtt teszik a finomságokat a csizmákba. Az öreg jótevő pedig ezek helyébe teszi az ő ajándékait a gyermekek számára.
A jó cake-pop alapja a torták piskótatésztája. A készen vett vagy magunk által készített piskótatésztát kézzel összetörjük, majd későbbi kötőanyag gyanánt hozzákeverünk tetszőleges mennyiségű lekvárt, krémsajtot, mascarponét vagy mogyoróvajat. A keverékből golyócskákat formálunk, majd 30 percre hűtőbe tesszük. Ezt követően felolvasztunk ét-, tej- vagy fehér csokoládét, de a legkiválóbb a candy melt névre hallgató pasztilla, ami kifejezetten a desszertek bevonására használatos. Ezután fogunk egy pálcikát, aminek az egyik végét a csokiba mártjuk, majd a kihűlt golyócskába szúrjuk úgy, hogy megkössön. Ezt a folyamatot megismételjük az összes golyóval, majd 15 percre hűtőbe tesszük. Ha megkötöttek a pálcikák, kezdődhet a mártogatás. Az olvasztott csokoládét egy magas falú, keskeny edénybe tesszük, majd belemártjuk a golyót a pálcikánál fogva. Egy evőkanál segítségét is igénybe vehetjük a művelethez. Lecsorgatjuk róla a csokit, és ha díszíteni szeretnénk, akkor azt most megtehetjük. Piros és fehér apró cukorszórással vagy ehető gyöngyökkel tehetjük színesebbé a golyókat. A sütinyalókákat talpára állítjuk, majd hűtőben pihentetjük. Jó étvágyat! (A receptet a #palmamorsures szolgáltatta.)
Hollandiában a gyerekek nem is elsősorban az őszes nagyszakállúra gondolnak, hanem az őt szállító kedves jószágokra, a szánhúzó rénszarvasokra. Így Rudolf és barátai friss szénához és ízletes répához juthatnak.
Ausztráliában szintén a répa a legnépszerűbb ajándék, ezennel nem a rénszarvasoknak, hanem a Mikulásnak, de a zöldség mellett még egy pohár sörrel is kedveskednek neki.
Chilében az El Viejo Pascuero hozza az ajándékokat, aki a klasszikus Mikulás apró változata, mivel Chilében a házak tetején jóval kisebb kémények vannak, így ide csak egy kisebb Télapó képes magát bepréselni. A gyerekek itt gőzölgő gyümölcskenyérrel várják őt.
A legklasszikusabb Mikulást váró fogást pedig már ismerhetjük, hiszen a legtöbb amerikai karácsonyi film ezt plasztikusan bemutatja: egy nagy pohár tej és néhány darab amerikai csokis keksz (cookies). Amerikában a Santa Claus a rénszarvasokkal a házak tetejére érkezik az éjszaka közepén, amikor minden kisgyermek mélyen alszik. A piros ruhás nagyszakállú a kéményen keresztül a kandallón át jut be a házba, így elfogyasztja a finomságokat, majd a karácsonyfa alá helyezi a sok ajándékot. Az Egyesült Államokban a Mikulás nem december 6-án érkezik, hanem december 25-én reggel, és nem csizmákba pakolja a meglepetéseket, hanem a fa alá, illetve a kandallóra kihelyezett óriás zoknikba. Az ősz hajú, kedvesen pirospozsgás puttonyos a karácsonyi ünnep szimbólumává vált, nem csupán a tengerentúlon, hanem az egész világon.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis tehén, akit Terkának hívtak. Egy csendes kis tanyán élt egy kedves családdal. A hatéves Sári és a négyéves Bence egész nyáron kint játszottak vele a puha, zöld fűvel borított legelőn. Hemperegtek, szaladgáltak a szikrázó napsütésben, vidám ricsajuktól zengett a domb lankája. Terka volt a legboldogabb kis tehén a világon.
Teltek-múltak a vidám napok, beköszöntött az ősz, lehullottak a levelek, és egyre hamarabb borult sötétbe az égbolt. A tél beálltával a kis foltos jószág egyre többet didergett magányosan a hidegben. Minden évben elvágyódva nézett föl a csillagos égen suhanó Rudolfra, milyen magabiztosan húzza a Télapó jól megrakott szánját.
Ezen a télen azonban valami egészen különös dolog történt. Pár nappal Rudolf látványos légi bravúrjai és a Télapó várható érkezése előtt az istállóból kisétálva arra lett figyelmes, hogy valaki a távolban épp az ő legelőjén pihent meg. Összegyűjtötte minden bátorságát és odasétált. Rudolf volt az, egy almát majszolgatott.
– Szia Rudolf! – köszönt félénken Terka.
– Szia, hát te honnan ismersz engem? – kérdezte meglepetten a szarvas
– Mindenki ismeri a Télapó fő szánhúzó szarvasát. Csodálatosan repülsz az égen – mondta nagy sóhajjal a kis tehén. – Bárcsak én is beállhatnék hozzátok!
– Megkérdezhetem a Télapót, biztosan örömmel fogad – mondta magától értetődő természetességgel Rudolf, és Terka szemében felcsillant a remény, hogy idén talán ő is elegáns könnyedséggel repül majd az égen, és segíthet kiosztani az ajándékokat. Micsoda nemes küldetés!
A Télapó örömmel fogadta az újonc szarvast, minden segítő kéz elkélt. Terka izgatottan készült december 6-ára. Keresett szép ágakat agancsnak, felhúzott egy barna pulcsit, hogy eltakarja a foltjait, és amennyire csak tudta, behúzta a hasát. Annyira elvakította új feladatának fontossága, hogy se egy isten veled, se egy viszontlátásra, búcsú nélkül otthagyta a tanyát.
December 5-én késő este indultak az előre eltervezett útvonalon. Azokhoz a gyerekekhez, akik eltökélték, hogy ébren várják a Télapót, csak később mentek, mikor már elaludtak. Azokhoz a gyerekekhez, akik hajnalban ébresztik a család apraját nagyját, korábban. A Télapó segédjei minden apró részletet kidolgoztak. Felmérték a kéményeket és a kis csizmák térfogatát is.
Terka a kezdeti lelkesedés után némileg elkedvetlenedett, hiszen gondosan rögzített agancsai ide-oda libegtek a süvítő szélben, a pulcsi melege is alig-alig tartott ki a magasban, és teljesen elfáradt a hasa folytonos behúzása közben. Mikor Sári és Bence tanyája felett haladtak el, meglepve látta az ablakból, milyen elcsigázottan ténferegnek ide-oda kis pajtásai a tűzhely körül. Napok óta nem ittak kakaót, nem ettek tejbegrízt, és nem tudott elkészülni a mama jól megszokott lekváros palacsintája sem. Nem volt tej. Eltökélte, hogy hazatér.
December 6. reggelén bágyadtan kászálódtak ki a gyerekek a meleg takarójuk alól, és mikor kipillantottak az ablakon, alig hittek a szemüknek. Terka állt ott csálé, ágból készült agancsával és barna pulcsijában. A két testvérnek több sem kellett, a küszöbön heverő, ajándékokkal megtömött csizmáikat átugorva kirohantak kedves kis barátjukhoz, nyakába borultak és megölelgették.
– Ó Terka – kiáltott fel Bence –, te pont így vagy jó! – És gyengéden levette a kis tehén fejére rögzített agancstákolmányt.
– Nélküled nincsen kakaó! – mondta Sári, és megsimogatta szeretett bocija pocakját.
Terka szívét elöntötte kis barátainak meleg szeretete, és rádöbbent, hogy az ő dolga is fontos, és pont így szép, hogy foltos.
hetilap
hetilap
hetilap
