Kairó központjában 1942. július elsején a brit követség udvaráról hatalmas füstgomolyag szállt fel. „A diplomaták tömegesen égették a táviratok rejtjelezésére szolgáló kódkönyveket és más titkosított iratokat, de a nagy hőségben feltámadt szél sok sűrűn gépelt papírlapot az utcára sodort, mielőtt megsemmisíthették volna azokat. Katonák és alkalmazottak próbálták kétségbeesetten összegyűjteni a dokumentumokat, miközben az utca másik oldalán, az amerikai és brit kolónia egyik kedvenc kávézójának udvarán már német nyelvű feliratokat készítettek, Erwin Rommel SS-hadosztályának köszöntésére. A kairói pályaudvar a Casablanca filmből ismert jelenetekre emlékeztet, ahol a peronon a menekülők igyekeznek feljutni a Szudán vagy Damaszkusz felé induló utolsó vonatokra” – így idézte fel Gorenberg a sorsdöntő el-alameini csata napját, amelyet a frontvonalak mögött már eldöntöttnek véltek.
Az előzmények alapján nem alaptalanul: a német Afrika-hadtest, az Afrikakorps gépesített egységei 1942 tavaszán szinte akadálytalanul törtek előre Észak-Afrikában a Szuezi-csatorna felé. A líbiai Tobruk kikötőváros elfoglalása után a tengerpart mentén tíz nap alatt eljutottak a Nílus deltájának közelébe, Alexandriáig. Ha Kairó elesik, Rommel csapatai napokon belül bevonulhattak volna Palesztinába.
Ennek a stratégiai áttörésnek a lehetséges drámai következményét jelzi, hogy Heinrich Himmler parancsára Görögországban készenlétben állt már egy 24 főből álló SS-kommandó. A céljuk az volt, hogy Rommel győzelme nyomán a keleti fronthoz hasonlóan a Közel-Keleten is felállítsák azokat a tömeggyilkos osztagokat (Einsatzgruppen), amelyek addigra már több mint egymillió zsidót öltek meg a németek által elfoglalt területeken. A nácik bevonulására felkészült Hadzs Amin al-Huszszeini jeruzsálemi főmufti is, aki 1941 decemberében Adolf Hitlerrel való berlini találkozóján felajánlotta, hogy kelet-európai mintára kész koncentrációs táborokat felállítani a Palesztinában élő zsidók likvidálására.