Julius Caesar meggyilkolása. A merénylők nem tudtak profitálni árulásukból. (Forrás: Wikipedia Commons / Jean-Léon Gérôme)
Az emberiség évezredek óta ugyanazt az agyafúrt stratégiát alkalmazza a világegyetem örök törvényszerűségeivel kapcsolatban: megpróbálja figyelmen kívül hagyni őket! Európa értelmisége ráadásul – különösen az úgynevezett felvilágosodás óta – komoly erőfeszítéseket fordít arra, hogy e törvények ignorálását tételes tagadással könnyítse meg.
Nem is csoda, hogy a 21. század első negyedét elhagyva az emberiség kísérő-kísértő romlottsága nemhogy eltűnőben van, hanem egyre magától értetődőbben nyilvánul meg. Az árulás sem kivétel ez alól: a múlt ködébe veszés helyett makacsul uralja társadalmi (és gyakran személyes) viszonyainkat. A politikában ráadásul a demokrácia sajátos játszótere lehetővé tette, hogy (általában) királygyilkosságok nélkül, elegánsan, akár közmegbecsüléstől övezve lehessen gyakorolni.
William Shakespeare idejében ehhez még ölni kellett. Ennek sajátos előnye, hogy műveiben az árulást – a globalizált aktuálpolitika kifacsart világképével ellentétben – annak végső, valódi természetében látjuk: hidegvérű gyilkosságként. Legjelentősebb drámáinak pedig nemcsak a szerelmi vagy baráti, hanem a politikai árulás is központi motívuma. Ezért e bűnt lélektanán túl a társadalmi hatásai szempontjából is rendkívül pontosan bemutatja.
Fékek és ellensúlyok nélkül: Miért kellenek korlátok a „jó embereknek” is?
A szubjektív hangulatok és a racionális érvek hiánya rossz tanácsadó az államszervezet átalakításánál »
A Pride titkolt eredete
A melegmozgalom programját évtizedekkel ezelőtt megírták »
Pergamon ősi titka és Európa sorsa
Hogyan került a „Sátán oltára” Berlinbe? »