„A halálhoz, az elmúláshoz való viszony ma tabutéma, ennek már nincs normális kultúrája sem Magyarországon, sem általában a modern társadalmakban. Elrejtjük a halált az intézményekbe – mintha mindenki menekülne az elől, hogy szembe kelljen néznie az elmúlással, akár a saját, akár a szerettei életében. Ennélfogva az elhalálozás gyakran váratlanul éri az érintetteket, mert nincsenek rá felkészülve, azonban a feldolgozatlan gyász nagyon negatív következményekkel tud járni a hátrahagyottak életében” – erősítette meg kérdésünkre Csilya Valéria, aki hivatására nézve 30 éve idősgondozó.
A temetőbe járás persze enyhíthet valamelyest a kései lelkiismeret-furdaláson és a veszteség fájdalmán, de Valéria meggyőződése, hogy a legtöbbet az élőkért tehetünk. Mondja ezt az alapján, hogy tíz évig gondozott időseket önkormányzati szociális gondozóként, majd újabb tíz évet dolgozott a magán-idősellátásban, jelenleg pedig a Nurse Háziápolási Szolgálatnál van alkalmazásban, ahol túlnyomórészt holokauszt-túlélőket gondoz napi 8-10-12 órában, attól függően, hogy ki milyen állapotban van.
Olyan emberekkel foglalkozik, akik korlátozottan vagy szinte egyáltalán nem képesek a fizikai önellátásra, amiben nemegyszer benne foglaltatik az élet végi kísérés is. „Ők mentálisan épek, ezért többségük a saját otthonában él, ahonnan nehezen lehet őket kimozdítani, hiszen idegen helyen rohamosan romlani kezd az állapotuk lelkileg és fizikailag is. Gyakori, hogy a családtagok nem tudják másként megoldani a nappali gondozásukat, csak úgy, hogy fogadnak melléjük valakit, az idős hozzátartozók ellátása tehát ma teljes egészében a család anyagi helyzetétől függ. Ez egyre égetőbb probléma Magyarországon, s a társadalom gyors elöregedése csak nehezíti a helyzetet” – állapította meg Valéria. Nem beszélve arról, tette hozzá, hogy a szociális gondozók közül egyre többen mennek külföldre munkát vállalni, tekintve, hogy a hivatásuk világszerte elsődleges hiányszakmának számít.
2025.10.31. (XXIX/44)
