Egy személy a szinte megszámlálhatatlan áldozat közül, aki – szenvedése és meghurcoltatása révén – a kollektív emlékezet „zászlóvivőjévé” vált Magyarországon az elmúlt húsz évben, képviselve mindazokat, akik valamilyen módon elszenvedték az 1945 és 1989 közötti vészterhes időszak pártállami rendszerének „eszközkészletét”. De kit tekintünk a kommunista diktatúra áldozatainak?
Egymás után tűnnek el az emberek, nem tudni, hogy miért.
Azt a közel 1 millió civil honfitársunkat, akiket 1944-1945 telén – jóvátételi kényszermunka – malenkij robot – (jog)címén a Szovjetunió GULAG, GUPVI táborrendszereibe elhurcoltak? Vagy azt a közel 600 ezer fő, szovjet kézre került katonai hadifoglyot, akik közül a családtagok évekig azt sem tudták, hogy merre tartózkodnak, élnek-e egyáltalán, vagy jeltelen sírokba elhantolva „nyugszanak”? Hová soroljuk az itthon maradott családtagokat, az árván és özvegyen napjaikat a létbizonytalanságban tengető hozzátartozókat, a gyermekeiket elvesztő szülőket, akiknek élete pontosan ebben az időszakban tört ketté. Reálisan, egyszerű matematikai művelet segítségével megbecsülte már valaki ezeket a számokat?
2020.02.28. (XXIV/09)
